„Az a kérdés, milyen Európát akar az Európai Unió”

Mintha a Párizsban történtek utáni vitákban gyakran elsikkadna, hogy az akciók elkövetői európai állampolgárok voltak…

Európába 1957 tavasza, a Római Szerződés elfogadása után érkezett a menekültek első nagy hulláma. Az akkor érkezett bevándorlók java része egyedülálló, fiatal, integrálódni akaró, nyelvet, illetve szakmát ismerő vagy tanuló ember volt, és kétségtelenül szükség is volt rájuk. Jelenleg a harmadik-negyedik-ötödik hullám érkezésének vagyunk tanúi – róluk már lényegesen kevésbé mondhatók el a fentiek. Néhány évvel ezelőtt Európa akkori három fő vezetője, Angela Merkel német kancellár, David Cameron brit miniszterelnök és Nicolas Sarkozy francia elnök azt mondta: a multikulturális társadalom megbukott. És tény, hogy az integráció sehol sem ment végbe jól. A posztszocialista országokban más a helyzet, de ma a nyugat-európai államokban 4-8 százalék a muszlimok aránya. Ezt még bonthatjuk tovább fekete-afrikaiakra és így tovább, de a lényeg akkor is annyi, hogy létezik egy tekintélyes réteg, amely gettókban lakik, nem tud, illetve nem is akar integrálódni, az illető ország pedig nem hajlandó befogadni őket. Ez a réteg már hátrányban van nyelvtudás és iskolázottság szempontjából, illetve a lakás- és a munkaerőpiacon is. Innentől kezdve két alapdilemmáról beszélünk Európában: hogy miként integráljuk ezeket a csoportokat, illetve hogy mennyi bevándorlóra van még szükség a kontinensen.

És épp ezekben a kérdésekben zajlanak az utóbbi hetekben is a legparázsabb viták…

Németországba tavaly 1,23 millió ember települt be, miközben 800 ezer német elhagyta az országot. A szóban forgó létszám 70 százaléka uniós tagállamokból érkezett, de jellemzően a szegényebb országokból, és rengeteg a harmadik világból érkező bevándorló is. A svédeknél a lakosság mintegy 4 százaléka muszlim, viszont a a köztörvényes bűncselekmények 77 százalékát muszlimok követik el. Ha ezt kivetítem, azt látjuk, hogy a bűncselekmények elkövetésének valószínűsége Svédországban ebben a körben kilencven az egyhez. Ezek elképesztő számok. Egyszerűen el kell dönteni, miként integrálják az adott országok az ott élőket, ennek szükségességében mindenki egyet is ért, viszont a folyamat elképesztően költséges és nehéz. Sigmar Gabriel, a német SPD elnöke úgy fogalmazott: innentől kezdve ne azt fogadja be Németország és Európa, aki ide akar jönni, hanem akire nekünk is szükségünk van. Ezzel a CDU ifjúsági tagozata is egyetért, a CSU pedig egyenesen azt az álláspontot képviseli, hogy a törvények adottak, vagyis azt is le kell csukni, aki akár csak szimpatizál a terroristákkal.

Berlinben a legutóbbi nyilvánosságra hozott adatok szerint mintegy hatszázhúsz szalafista terroristát tartottak nyilván a titkosszolgálatok, ami elképesztően magas szám. Közülük nagyjából háromszázan akármikor hajlandók merényletet elkövetni, nyolcvanan már az Iszlám Állam oldalán harcolnak a Közel-Keleten, mintegy száz pedig már vélhetően meg is halt. Látni kell: ez egy teljesen új világpolitikai helyzet. Az al-Kaida 2011-ben hirdette meg új stratégiáját, amely azt mondta: aki a szervezethez tartozik, az gyakorlatilag akkor, ott és úgy robbant, amit csak akar. Vagyis mindegy, hogy az Eiffel-torony vagy egy nyolcadrendű vidéki rendőrség épülete a célpont, mert a lényeg az, hogy a befogadó ország hatóságai utána kőkeményen fellépjenek a muszlimok ellen, azok pedig emiatt radikalizálódjanak. Innentől kezdve akár az al-Kaida, akár az Iszlám Állam utánpótlása kifogyhatatlannak tekinthető. Az Európai Unió és az Arab Liga nemrég arról tárgyalt, hogy a terrorizmus közös veszély – hiszen az arab országokban sokkal több merénylet történik, mint Európában –, így közösen is kell fellépni ellene. Az Arab Liga álláspontja az volt: szükséges a közös fellépés, de itt lenne az ideje annak, hogy ne csak ők tudjanak angolul meg franciául, hanem végre Európa is kezdjen el arabul tanulni. Így talán kicsit jobban értjük majd egymás kultúráját.

Mennyiben helytálló az al-Kaida doktrínája az utánpótlást illetően? A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni fegyveres támadást az európai muszlim közösségek is elítélték.

Valamit szögezzünk le: ezek a rajzok nem a szélsőséges muszlimokat irritálták, hanem általában véve a világ muszlimjait. Miközben François Hollande francia államfő a sajtószabadság védelmét hangoztatta, az ő hivatala is többször figyelmeztette a lapot, hogy fejezzék be a hasonló karikatúrák közlését. A katolikus egyház tizenkétszer, a francia muszlim közösség szintén számos alkalommal jelentette fel a Charlie Hebdót, Ferenc pápa pedig egyenesen azt mondta: ha a legjobb barátom szidja az anyámat, akkor megpofozom. Nem véletlen, hogy az amerikai lapok sem voltak hajlandók átvenni a szóban forgó rajzokat. Természetesen mindez nem indok egy hasonló cselekményre, de most, a gyászreakciók után igenis el kell kezdeni értékelni ezt az egész helyzetet. És igenis tény, hogy jó tíz évvel ezelőtt a dán Mohamed-karikatúrák is irritálták az iszlám világot: az akkori dánellenes megmozdulások nem kizárólag a szélsőségesek megnyilvánulásai voltak, hiszen jó pár arab állam a gazdasági kapcsolatait is megszakította Dániával. Most is hasonló reakcióknak lehettünk tanúi: tömegtüntetések folytak Csecsenföldön, Pakisztánban és számos arab országban a lap ellen. Eközben pedig Nigerben a szélsőségesek konkrétan keresztény templomokat gyújtottak fel és keresztényeket támadtak meg a rajzok ürügyén. Roppant érdekes megfigyelni a politikusok reakcióit is: a szenegáli államfő például az első sorban menetelt Párizsban a békemegmozduláson, majd miután hazautazott, gyakorlatilag az első intézkedése a lap betiltása volt. Mert ő nem a lapért, hanem a terror ellen tüntetett. Vagyis még arra sem született egységes válasz, hogy ki miért vonult fel. Martin Schulz, az Európai Unió második számú vezetője nem véletlenül intette óva az európai politikusokat, hogy ne használják fel a tragédiát egymás elleni agitációra, azok gyakorlatilag csak ezt teszik… Franciaországban Marine Le Pen erősödött a történtek hatására – bár nem annyival, mint amire előzetesen számított –, és ismét színre lépett Nicolas Sarkozy, aki szintén előnyére kívánja fordítani az így kialakult helyzetet.

Hogyan lehet hatékonyan megelőzni a hasonló eseteket ebben az állapotban?

Európában hosszú évek óta létezik titkosszolgálati megállapodás, de ezt eddig mindenki csak kijátszotta: az egyes államok szolgálatai adatokat akartak kapni, ám információkat átadni igazából senki sem szeretett volna. Ez az információcsere most talán jobban beindul. Szintén látni kell: teljesen mellékes, hogy valaki szereti-e az Egyesült Államokat avagy sem, jelen pillanatban kizárólag ők képesek totálisan lehallgatni az egész világot, és Európának szüksége van ezekre az adatokra. Nem véletlen, hogy a párizsi elkövetőket évekkel ezelőtt, egytől egyig kitiltották az Egyesült Államokból… Szintén alapvető a schengeni külső határok ellenőrzése, hiszen a jelen körülmények között az Iszlám Állam úgy juttatja be menekültként a saját embereit az Európai Unió területére, ahogy csak akarja. Emellett amíg Észak-Afrikában álltak Kadhafi és Mubarak rendszerei, ezek zárták a határokat. Az arab tavasz óta azonban özönlenek a menekültek a polgárháborús káoszból Európába. Ebben a helyzetben az Uniónak tényleg el kell döntenie, mit akar. Nyilvánvalóan nem szabad hagyni, hogy ezek az emberek vízbe fulladjanak, viszont a feltétel nélküli beengedésük sem jó megoldás.

Itt jön be a képbe az újabb nagy vitakérdés: hogy politikai üldözöttekről vagy gazdasági menekültekről van-e szó.

Ez sem annyira egyszerű kérdés, mint sokan hiszik. Csak egy példa: a Balkánról például politikai menekült nem tud idejönni, mert az ottani gazdasági helyzet miatt ő objektíve gazdasági menekültnek minősül. Még egy példa: rengetegen Görögországban szállnak partra a kontinensen, majd szépen átmennek Olaszországba, mert ott több pénz jár nekik. És eközben ezekről a kérdésekről az emberi jogok miatt nem lehet, nem szabad nyíltan beszélni, miközben a gazdasági és a politikai érdekek egyszerűen ütköznek a humán érdekekkel. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy hosszabb távon mindenképpen az előbbiek fognak győzedelmeskedni.

Voltaképpen elsősorban minek nevezhető egyáltalán ez az egész problémakör, amiről itt beszélünk, illetve amiről Európa beszél a Charlie Hebdo-tragédia óta? Társadalmi-kulturális kérdés, bevándorlási kérdés, vallási kérdés, etnikai kérdés, netán mindegyik egyszerre?

Úgy gondolom, ezen a ponton ez már teljesen mindegy. A kérdés az, milyen Európát akar az Európai Unió, és a válaszadást egyszerűen nem lehet halogatni. Egy olyan közösségről beszélünk, amelyet 1957-ben hat országra hoztak létre, az összes struktúra erre épült. Ez a rendszer huszonnyolc tagállam mellett recseg-ropog, pláne, hogy az utóbbi másfél évtized bővítései elsősorban politikai, nem pedig szakmai kritériumok alapján történtek. Úgy is fogalmazhatok, hogy a tagságra objektív szempontból alkalmatlan országokat is felvett az EU. Jean-Claude Juncker most azt mondja, hogy az ő hivatali ideje alatt biztosan nem lesz további bővítés, bár Szerbia esetleg kivételt képezhet ez alól, hiszen Belgráddal régebb óta tárgyal már Brüsszel. Viszont azt például ki kellene mondani végre, hogy Törökországnak legfeljebb különleges társulási szerződést kínál az Unió, és semmiképpen sem veszi fel tagként, az ugyanis mindent felborítana. Csak éppen ez sem egyszerű, hiszen a szomszédos Ciprus már tag, a kaukázusi régióban pedig tárgyalások folynak. Ez egy nagyon furcsa gyakorlati politika Brüsszel részéről, elvinek semmiképpen sem nevezhető. A lényeg annyi, hogy Európának el kell döntenie, kiket fogad be. Jelenleg például azon folyik a vita, hogy megnyissa-e a kapuit az Unió nagyobb létszámban is a szíriai menekültek előtt. Már most is mintegy hatmillió szíriai menekült él Törökországban, Jordániában és Libanonban, ahol minden struktúra felborult ennyi ember érkezése után. Viszont innen néhány év múlva, ha jobbra fordul a helyzet Szíriában, hazamennek majd. Az Európai Unióból viszont periferikus esélye mutatkozik ugyanennek.

Néha úgy tűnik, mintha a téma kapcsán csak szélsőséges álláspontok csapnának össze: adott az a réteg, amely a legsötétebb történelmi korszakokat idéző módon beszél Európa „megtisztításáról", és legszívesebben hazaküldene mindenkit, aki nem európai. Velük szemben a másik végletet az a kör képviseli, amely csak és kizárólag a befogadó közeg felelősségét hangoztatja, és például a svédországi gettólázadások idején is azonnal a gyújtogatók pártjára állt.

Európában nehéz megvitatni ezeket a kérdéseket. Meggyőződésem, hogy a kontinensen mindössze egy olyan ország van, amely feldolgozta a múltját, ez pedig Németország. Ott bármiről teljesen nyíltan lehet beszélni, más államokban azonban nem feltétlenül. Viszont ebben a kérdésben Németország is megosztott. Ott van például az iszlámmentes Európát hirdető Pegida mozgalom, amellyel a németek 17 százaléka egyetért – ez óriási arány, miközben Szászországban, a mozgalom törzsterületén mindössze 0,1-0,2 százalékban élnek muszlimok. Angela Merkel pár éve felvetette a volt államfő, Christian Wulff ötletét, amely szerint a muszlim kultúrát hivatalosan is a német örökség részévé kellene tenni, ám ennek támogatottsága és elutasítottsága egyaránt 48-48 százalékos, a maradék 4 százaléknak pedig nincs véleménye. Ilyen helyzetben hiába mondja Joachim Gauck köztársasági elnök, hogy ne hagyjuk, hogy megosszanak, egy perc alatt megosztottá válik a társadalom egy-egy olyan esemény után, mint például a párizsi terrorakciók. Az integráció pedig szerte a kontinensen nagyon távol van még. Fel kell számolni a nyomortelepeket, szakmát kell adni a fiataloknak, taníttatni kell őket. Hová költözzenek? Hány évbe telik mindez, és ki fizeti a szükséges euró-tízmilliárdokat? Nagyon szépen hangzik az integráció, de ahogy már mondtam, ez egy irgalmatlanul nehéz és költséges folyamat lesz. Ráadásul nem kecsegtet gyors eredményekkel sem: a skandinávok például rendkívül sokat tettek az integrációért, de az intézkedések hozadéka elmaradt a várakozásoktól. A nagyhatalmak közül csak Németországban történtek eddig igazán jelentős lépések, de az input és az output ott sincs összhangban.

Európa jelenleg nincs a világ fősodrásában. Szemben a globális hatalomnak számító Amerikával, illetve a világhatalomnak tekinthető Kínával és Oroszországgal, Európa még egységesen sem olyan meghatározó tényező, mint az említettek. A kérdés ezen a téren is sokrétű: az amerikai-európai szabadkereskedelmi gazdasági megállapodás óriási vitákat vált ki, ez egy önálló beszélgetés témája lehetne. Az Iszlám Állam ugyanakkor közös ellenség. A következő hetek legfontosabb kérdése, hogy Barack Obama miként képzeli el a vele szembeni katonai fellépést, amelyet az unió helyzetéről szóló idei beszédében hirdetett meg. Ezen áll vagy bukik minden, mert ha az Iszlám Államot tényleg szétverik, azzal megszűnik az európai terrorizmus talán legfontosabb utódlási bázisa, amelytől jelenleg mindenki retteg. A legjobban persze az, aki létrehozta, tehát Szaúd-Arábia. Az Iszlám Államhoz hasonló államalakulatok a középkorban egyébként remekül működtek, a 21. század globalizált világában azonban utópisztikus elképzeléseket fogalmaznak meg. Minden forradalom így indult, aztán persze öt év múlva mind realisztikusabb irányt vett, most azonban Szaúd-Arábia, a világ egyik legkorruptabb királysága okkal retteg a korrupció letörését és az iszlám megtisztítását hirdető Iszlám Államtól. Az ő megoldásuk erre a problémára a jelenlegi elképzelések szerint egy 9000 kilométeres fal, amely 35 kilométeren belül minden technikát és 18 kilométeren belül minden élőerőt érzékel. Ezt európai hadiipari cégek segítségével építenék meg, először a mintegy 960 kilométeres iraki határszakaszon.

Jelenleg még nálunk van az erőfölény, így meg kell oldani a kérdéseket: össze kell fogni, és első lépésben meggyőződésem, hogy fel kell számolni az Iszlám Államot. Minél később történik meg ez, annál nagyobb vérveszteséggel jár majd mindkét oldalon. Obama beszéde ígéretes volt, de megkésett vele. Amennyiben a hátralévő két évében vállalja, hogy szétveri az Iszlám Államot, az történelmi cselekedet lesz. Viszont az elmúlt tíz évben az Egyesült Államok sehol sem volt sikeres: Irakban és Afganisztánban semmiképp, Líbiában és Szíriában pedig szintén káosz van. Ezek után az amerikai stratégia is kérdőjeles.

Miért garancia a terrorfenyegetettség csökkentésére az Iszlám Állam eliminálása? A térség problémái ettől még nem fognak megoldódni, és kitermelhetnek egy másik hasonló szervezetet is…

Az Iszlám Állam megsemmisítésével mindenképpen kihúznánk az európai terror egyik gyökerét. Az említett integrációt ettől még természetesen meg kell oldani. És az al-Kaida is marad, de az más vetület. Az al-Kaida ma elsősorban Jemenben és a Maghreb-régióban erős, de ugyanúgy radikalizálódott, mint az Iszlám Állam, csak éppen utóbbi látványosabb a kivégzésekkel, a területfoglalásokkal.

Igen. A politika feladata ezek valószínűségének csökkentése, a rendőrség és titkosszolgálatok dolga pedig a konkrét cselekmények megakadályozása. Ahogy a brit MI-5 vezetője is megfogalmazta, az abszolút biztonság a múlté. Én Egon Bahrt, a német biztonságpolitika atyját idézve inkább úgy fogalmaznék: a biztonság csak a múltban abszolút, a jelenben relatív, a jövőben pedig kiszámíthatatlan.

Interjúfotó: Rácz Tünde