Egymilliónál több áldozat és káosz

„Afganisztán nemzetközi politikai értelemben egy semleges ország volt, amely kényelmes lehetőséget adott a Szovjetuniónak arra, hogy jelentős befolyást építsen ott ki" – mondta a szakértő, hozzátéve: Afganisztánban 1978 áprilisában kommunista hatalomátvétel következett be, amivel egy igen sajátságos helyzet állt elő, hiszen úgy jött létre egy kommunista ország a szovjetek közvetlen szomszédságában, hogy az nem Brezsnyevék aknamunkájának volt köszönhető.

„Jobban jártak volna, ha ez a forradalom nem történik meg, s továbbra is egyfajta »bújtatott« szövetségesként kezelhették volna Afganisztánt. Így azonban csapdahelyzetbe kerültek, mivel kialakult egy kommunista kormányzat, amit kötelességük volt hivatalosan is támogatni, mivel a Szovjetunió – mint a világ forradalmi erőinek vezetője – egyszerűen nem tehetett mást" – vélte Békés Csaba.

Türelmetlen rezsim

Moszkva elsősorban politikai és gazdasági alapon támogatta a kabuli kormányzatot. Az afgán kommunista rezsim azonban türelmetlennek bizonyult, nem vették figyelembe a realitásokat, és a gyakori szovjet politikai tanácsok ellenére a rendkívül elmaradott, félfeudális országukban nagyon gyorsan akarták kiépíteni a kommunista rendszert. Mindez olyan méretű politikai hibák sokaságát okozta, amelyek – a szakértő szerint – törvényszerűen nemzeti szintű, rendszer elleni ellenálláshoz vezettek. Ráadásul ezzel párhuzamosan hatalmas terrorhullám söpört végig az országon, a politikai ellenzék tagjait bebörtönözték, több tízezer embert pedig kivégeztek.

A kormányzati terror ellen – 1979 márciusában – Heratban hatalmas felkelés tört ki, amely már jól mutatta, hogy az afgán kormánynak nagy volumenű nemzeti ellenállással kell szembenéznie. A felkelés leverése során legalább 3000-4000, de egyes becslések szerint mintegy 25 ezer ember halt meg.
„Már ekkor felmerült a szovjet csapatok segítségül hívása, ám ezt az afgán kérést Moszkva akkor még kategorikusan elutasította. A fennmaradt dokumentumokból kiderül: az afgán vezetés decemberig összesen tizennégyszer kérte a szovjetek beavatkozását" – mondta Békés Csaba, hozzátéve: közben 1979 szeptemberére a kommunista rendszert kiépítő párt két vezetője – Nur Muhammad Taraki és Hafizullah Amin – is összeveszett egymással, Amin kivégeztette Tarakit és egyszemélyi vezetővé vált.

A szakértő szerint bár sokan azt gondolják, hogy a szovjetek „örömmel mentek" Afganisztánba, valójában „hosszú hezitálás után", 1979. december 12-én döntöttek a beavatkozás mellett. A százezer katonát számláló – részben szárazföldi, illetve légideszant-egységekből álló – hadsereg karácsonykor lépte át az afgán határt. A KGB egységei december 27-én foglalták el Kabult és az elnöki palotát, Amint és családját megölték, az új vezető pedig a szovjet elvárásoknak sokkal inkább megfelelő Babrak Karmal lett, aki mindeddig – fogalmazzunk úgy, hogy száműzetésben – Afganisztán csehszlovákiai nagykövete volt. Kinevezte magát elnöknek és kijelentette: ő kérte a Szovjetunió segítségét a rend helyreállításában.

„Fontos hangsúlyozni, hogy a szovjeteknek egyáltalán nem jött jól ez a bevonulás, és ők maguk is tisztában voltak azzal, hogy az »afgán kérdéssel« csak rosszul járhatnak. Hiszen eddigre az »enyhülés politikája« már számos jelentős eredményt hozott, júliusban az USA-val aláírták a SALT-2 egyezményt, amely hatalmas politikai siker volt és lassította a fegyverkezési versenyt. Amit sejtettek, az be is következett, erre a folyamatra nagyon rossz hatással volt az afganisztáni bevonulás" – mondta Békés Csaba, kiemelve: ma már világosan látszik, hogy mi volt az az ok, ami miatt a Szovjetunió a beavatkozás mellett döntött. Az érvényben lévő Brezsnyev-doktrínát – aminek lényege: ha egy kommunista országban a rendszer végveszélybe kerül, akkor annak megmentése nem az adott ország feladata, hanem az a szocialista világ felelőssége – értelmezték egy „szűkített" változatban, vagyis a rendezésbe nem vonták bele a többi szocialista országot (mint például 1968-ban Csehszlovákia esetében), hanem egyedül „intézkedtek".

Kilenc év háború

A szovjet csapatok kicsit több mint kilenc évig tartózkodtak Afganisztánban. A konfliktust nem véletlenül hívják a „Szovjetunió Vietnamjának", hiszen hasonlóan nehéz körülmények között kellett harcolniuk, mint alig egy évtizeddel korábban az amerikaiaknak Vietnamban. Nem reguláris csapatok ellen kellett felvenniük a küzdelmet, hanem egy gerillaháborút folytató, szinte megfoghatatlan ellenséggel szemben. „Erre a szovjet hadsereg egyszerűen nem volt kiképezve és nem is volt alkalmas" – hangsúlyozta Békés Csaba, kiemelve: a háború ideje alatt a felkelők végig ellenőrzésük alatt tartották az ország területének 80 százalékát – elsősorban a hegyvidéki és a nehezen járható területeket. Az afgán kormánycsapatoknak, valamint a szovjet egységeknek csak a maradék 20 százalék felett – főleg a városokban és környékükön – volt befolyásuk.

A szovjet hadsereg 1980 és 1989 között összesen kilenc nagyobb offenzívát indított, ám egyik sem járt tartós sikerrel, így nyilvánvalóvá vált, hogy az egész beavatkozás kudarcra van ítélve. „Amikor Gorbacsov 1985-ben hatalomra került, azonnal látta, hogy nagyon gyorsan meg kell szabadulnia ettől a problémától. A háttérben azonnal megkezdődtek a puhatolódzások, hogy miként lehetne minél hamarabb befejezni a háborút, a nyilvánosság előtt azonban csak 1987-ben kötelezte el magát a kivonulás mellett a pártfőtitkár. Végül ennek lett az eredménye a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Afganisztán és Pakisztán részvételével 1988-ban megtartott genfi konferencia. Az itt megkötött egyezmény értelmében, a szovjet csapatok azonnal megkezdték a kivonulást Afganisztánból. Az utolsó alakulatok 1989. február 15-én lépték át a szovjet-afgán határt, mérhetetlen káoszt hagyva maguk mögött" – elevenítette fel az eseményeket a szakértő.

A kilenc évig tartó háború pontos veszteségadatai a mai napig nem ismertek. Elismerten valamivel több, mint 14 500 szovjet katona vesztette életét Afganisztánban, a valós szám azonban ennél lényegesen magasabb lehet. Tizennyolcezer afgán kormánykatona halálát is elismerték, ám valószínűleg közülük is jóval többen vesztették életüket. A felkelők közül 90 ezren haltak meg, míg a civil áldozatok száma – még a legóvatosabb becslések szerint is – meghaladta az egymilliót. Ezenfelül több millió menekült hagyta el Afganisztánt, akik Pakisztánban vagy Iránban leltek menedéket.

Mai napig ható következmények

„A szovjetek a kivonulás során azzal számoltak, hogy bár a csapataik elhagyják az országot, az afganisztáni kommunista kormány megmarad. Életben tudják tartani. Ez 1992-ig működött is az új vezető, Nadzsibullah irányításával. Ekkorra olyan mértékű politikai rendezést hajtott végre, hogy még a jogszabályokból is kikerült az összes, kommunizmusra utaló megfogalmazás, az ország államformáját pedig iszlám államként határozták meg. Mindez azonban nem volt elég a lázadóknak, 1992-ben az országban átvették a kormányzást az iszlamista erők" – mondta Békés Csaba.

A polgárháború azonban még ekkor sem fejeződött be, s ekkor erősödtek meg a magukat táliboknak valló radikálisok, akik 1996-ban még Kabult is elfoglalták.

„Ezt az iszlamizálódást egyébként maguk a szovjetek indították el, de az Amerikai Egyesült Államok is részt vett benne, mégpedig azzal, hogy a szovjet hadsereg ellen fellépő iszlám erőket támogatta már 1979 nyarától. Amikor az utolsó megszálló is elhagyta az országot, illetve kicsivel később, a Szovjetunió széthullása után ugyanezek az erők már korábbi »mentoraiknak«, az USA-nak okoztak fejfájást. Tartott ez egészen 2001-ig, a New York-i terrortámadásig, ami után nem sokkal megindult az amerikaiak támadása Afganisztán és a tálibok ellen" – fogalmazott a szakértő, hozzátéve: ez a probléma a mai napig nem oldódott meg, s bár az USA „leghosszabb háborújának" minősített afganisztáni beavatkozás hivatalosan 2014 decemberében véget ért, a mai napig vannak NATO-egységek a közép-ázsiai országban. Végleges kivonulásuk ideje továbbra is bizonytalan.

S hogy mit hoz a jövő? Békés Csaba szerint ezt nagyon nehéz megjósolni, mivel a helyzetet „rendkívül bonyolítja" a magát Iszlám Államnak nevező radikális terrorszervezet megjelenése Afganisztánban. „Ha az Iszlám Állam problémáját Szíriában, illetve Irakban és Líbiában meg tudják oldani a nemzetközi erők, akkor valószínűsíthető, hogy az afganisztáni helyzet »lokalizálható, kezelhető konfliktusként« marad meg továbbra is, amelynek nem lesz túl nagy nemzetközi kihatása. Ám ha az Iszlám Államot nem tudják felszámolni, akkor az afganisztáni történések is kiszámíthatatlanná válnak, ami tovább súlyosbíthatja a konfliktust az elkövetkező években" – emelte ki a szakértő.