Északra figyelni

A pályáját Alaszkában, a Bering-tenger közepén lévő Adak-szigeten, a parti őrség itt kiépített támaszpontján kezdő Papp szerint az Egyesült Államoknak a jelenleginél több erőforrást kell az északi sarkvidéki területre összpontosítania. A környezeti változások a térség alapos változásával járnak együtt. Az új, a jéghatár visszahúzódása miatt hajózhatóvá váló útvonalak, a megnövekedő hajóforgalom, az ezzel járó navigációs, ellenőrzési és kutató-mentő feladatok mellett „pénzt kér" majd az elérhetővé váló szénhidrogénmezők kitermelésének ellenőrzése, védelme és mentési feladatai − egy esetleges fúrósziget-katasztrófa következményeinek elhárításáról már nem is beszélve.

Az Egyesült Államoknak az Északi-sarkkal kapcsolatban is vezető szerepet kell betöltenie. Az amerikai vezető szereppel kapcsolatban leginkább Oroszország ellenérdekelt. A 2007-ben végrehajtott, komoly üzenetnek szánt tengerfenéki zászlótelepítés után
az elmúlt két év során komoly katonai fejlesztéseket hajtottak és hajtanak végre. Ha az Egyesült Államok az Ázsia felé fordulás politikáját hirdette meg, akkor Oroszország egyértelműen az Északi-sarkot célozta meg, mint biztonságpolitikájának újra fontossá váló területét.

Egy vezető szerep egészen biztosan jut az Egyesült Államoknak: ez pedig a nyolc tagországot számláló (Dánia, Egyesült Államok, Finnország, Izland, Kanada, Norvégia, Oroszország, Svédország) Arctic Council soros elnöki pozíciója. Az Északi-sark ügyeivel kapcsolatos legfontosabb nemzetközi szervezet elnöke 2015−2017 között az Egyesült Államok lesz. A kétéves időszak előkészítése a 2015. január 21-én kiadott elnöki rendelet is. A Barack Obama aláírásával érkező rendelet (Executive Order − Enhancing Coordination of National Efforts in the Arctic) az amerikai kormány alapvető stratégiai elképzeléseinek gyakorlatba ültetéséről szól. Persze azt csak 2017 után tudjuk majd meg, az elképzelésekből mennyi valósul meg az egymásra utaltságra ítélt Arctic Council segítségével.

A nemzetközi összefogás több szempontból is elengedhetetlen. A Council csak konszenzusos döntéseket hozhat, azaz az Egyesült Államoknak minden tagországot meggyőzve van csak esélye a saját elképzelését közös üggyé és végül elfogadott döntéssé formálni. Ne feledjük el, hogy ez Oroszországot is jelenti: a Moszkva−Washington viszony pedig ma finoman szólva is jegesnek mondható, köszönhetően az ukrajnai háborúnak. Ennek ellenére az admirális szerint elengedhetetlen a kommunikációs csatornák nyitva tartása. Személyes példát is tudott említeni: a Krím félsziget orosz elfoglalása után különleges kormánymegbízottként Papp volt az első, magas rangú amerikai tisztviselő, aki Moszkvába utazott − szigorúan munkaügyben.

Az összefogás másik, kiemelendő oka az egyes országok számára rendelkezésre álló erőforrások optimális kihasználása. A terület nagysága, a távolságok, a földrajzi és meteorológiai viszonyok miatt egyetlen állam sem képes egy esetleges balesetet, katasztrófát önállóan kezelni vagy éppen a teljes térséget ellenőrzés alatt tartani. Papp véleménye szerint itt a már Nyugaton bizonyított „pooling and sharing", azaz az erőforrások megosztása és közös használata jöhet szóba mint működő modell.

Az amerikai parti őrség friss, 2013-ban megjelent, a sarkvidékkel kapcsolatos, elfogadott stratégiája is a szükséges amerikai erőforrások biztosításának szükségességéről szól. A messze északon, Kanada felett elterülő Alaszka és az Egyesült Államok „központi" része között nem csak földrajzi távolság van. Washington, a döntéshozók és persze az átlagos amerikai adófizető szavazópolgárok ritkán tanúsítanak komolyabb érdeklődést Alaszka és az Északi-sark iránt. A következő két év egyik fontos feladata lesz „képbe hozni" mind a politikusokat, mind az amerikai közvéleményt: nem csak jegesmedvékről és zátonyra futó nyersolajszállító tartályhajókról van szó ott messze, északon.

Papp szerint a mostani kétéves Arctic Council-elnökség alatt kell az amerikai sarkvidéki szerepvállalásban, forrásráfordításban gyakran és okkal kétkedő országok számára megmutatni, hogy az Egyesült Államok számára valóban prioritás az Északi-sark. Legyen szó környezetvédelemről, gazdaságról, biztonsági kérdésekről, a hajózási útvonalak kijelöléséről és ellenőrzéséről: ha az Egyesült Államok itt is a vezető szerepre törekszik, annak ára van. Konkrét hiányosságokat kellene ehhez pótolni: a parti őrség egyetlen, már kiöregedett nehézjégtörő hajója helyett újabbakat építeni (Oroszország 24 jégtörős flottát tart fenn), ki kell építeni a megfelelő kutató-mentő képességet, a terület ellenőrzéséhez szükséges katonai infrastruktúrát (támaszpontok, kikötők, repülőterek) − mindehhez persze Kanada segítsége is szükséges. Nem lesz ez egyszerű feladat az amerikai költségvetés jelenlegi állapota mellett…