„Ez már nem a pénztelen, lerobbant orosz hadsereg”

Igencsak besűrűsödtek az események Szíriában az elmúlt időszakban. Mennyire kell komolyan venni a nagy bejelentéseket a fokozódó török és szaúdi szerepvállalásokról?

A szárazföldi egységekről szóló szaúdi bejelentés valóban nagyon furcsán hangzott, de az elején elég félreérthetően fogalmaztak: emiatt értelmezte úgy a világ ezeket a bejelentéseket akként, hogy a szaúdiak készek lennének egy intenzívebb szárazföldi katonai beavatkozásra a törökökkel együtt. Amennyiben ez megtörténik, főleg, ha fokozódna a török részvétel is, az bizony ismét jelentősen átalakította volna a konfliktus dinamikáját, viszont a szaúdi katonai képességekből idáig nem láttunk olyat, ami alapján arra következtethetünk, hogy az ország olyan expedíciós hadviselési képességekkel rendelkezne, amelyek alátámasztották volna ezeket az ambiciózus kijelentéseket. Légicsapásokat pedig eddig is végrehajtottak az Iszlám Állam ellen, vagyis ebben semmi újdonság nincs. A szaúdiak mindenesetre később már visszakoztak a kezdeti nyilatkozatokhoz képest, és amikor arról faggatták őket, miként történhetne az említett szárazföldi akció, már azt válaszolták, hogy ezt majd az Egyesült Államok határozza meg, ha eljön az ideje. Törökország is igyekszik tompítani a komolynak tűnő, fenyegető kijelentéseket, de náluk mégis nagyobb esélye van egy korlátozott, határ menti beavatkozásnak, elsősorban a szíriai kurd erők gyors térnyerése miatt.

Ez azért elég érzékeny kérdés, különös tekintettel az orosz jelenlétre a térségben, illetve arra, hogy Törökország a NATO tagja…

Igen, egyáltalán nem mindegy, hogy ki ellen irányul, illetve milyen mértékű lenne Törökország beavatkozása a konfliktusba. A NATO mostanáig távol tartotta magát ettől a háborútól, az első kvázi-szerepvállalás az AWACS-ek bevetése amerikai kérésre, amelyről a két héttel ezelőtti védelmi miniszteri csúcson született döntés Brüsszelben. A törökök – a szaúdiakhoz hasonlóan – szintén elsősorban légicsapásokkal szálltak be eddig a harcokba, természetesen az ellenzék intenzív támogatása mellett, elsősorban a kurdok, kisebb mértékben az Iszlám Állam állásai ellen. Olyan persze előfordult, hogy kiképzőket küldtek Moszulba, és olyan is, hogy egy-egy török katonai kontingens behatolt Szíriába, és onnan történelmi relikviákat mentett ki, de ez azért mégis más, mint egy hagyományos szárazföldi katonai akció. A mostani hangzatos kijelentéseket szerintem a harctéri helyzet átalakulása tette szükségessé, ugyanis az oroszok által támogatott szíriai kormányerők kettévágták az ellenzéki erőket, és sikerrel megindult Aleppo körül az iráni−szíriai−orosz offenzíva. Ezután a kurdok is elkezdtek terjeszkedni az ellenzék rovására, ami lépéskényszerbe hozta a törököket, ezért kezdtek el belátható időn belül bekövetkező katonai beavatkozást emlegetni. Mindazonáltal nem gondolnám, hogy a törökök még akár egy ilyen támadás esetében is olyan egyszerűen kerülnének szembe az oroszokkal a harcmezőn.

Miért?

Mert az oroszok nincsenek konkrétan a frontvonalban. Moszkva támogatása többrétű. Egyrészt légierővel, rakétavetőkkel, tüzérséggel támogatja a szíriai hadsereget annak katonai műveleteiben. Másrészt részt vesz a hadsereg kiképzésében, a szíriai haditechnika karbantartásában alkatrész-utánpótlással és szerelőkkel, illetve valószínűleg különleges egységek, tanácsadók lehetnek a frontvonal közelében is. De ezt csak sejtjük, mert hivatalosan nincsenek ott. Viszont ők azok, akik török légitámadások áldozataivá válhatnak. A törökök sokkal inkább Aszad hadseregével, illetve iráni és Hezbollah-erőkkel kerülnének szembe, ha tényleg katonai beavatkozásra adnák a fejüket, és ez a kurdok támadása mellett az ellenzék pozícióinak „védelmét" is szolgálná. Az persze valószínűsíthető, hogy az oroszokat a vadászgépük lelövése óta fűti a bosszúvágy, vagyis adott esetben reagálhat az orosz légvédelem a szíriai légtérben tevékenykedő török gépekkel szemben. Viszont szántszándékkal orosz bázisok elleni támadásokat itt sem feltételezek – ezt Ankara most már alighanem akkor sem tudná kivitelezni, ha akarná, hiszen a térségbe telepített S-300-as, S-400-as légvédelmi komplexumok elég komoly elrettentő erőt képviselnek. Leginkább talán úgy foglalhatnánk össze a lényeget, hogy jelenleg mindenki keménynek akar mutatkozni, de senki sem akar fejest ugrani egy közvetlen konfrontációba. Inkább lépésről lépésre eszkalálják a jelenlétüket az egyes hatalmak, az igényeknek megfelelően. Mind az oroszok, mind a törökök az elégséges minimumot célozzák.

Orosz szempontból mindenesetre abszolút sikernek tűnik az eddigi szerepvállalás.

Az is. Az oroszok gyakorlatilag megfordították a helyzetet Szíriában, bár pontosan nem tudjuk, mindezt egyedül tették-e, hiszen kevés információ áll rendelkezésre az iraki és iráni önkéntesek létszámáról, szerepéről. Az mindenesetre biztosnak tekinthető, hogy már 2015 tavasza óta folyhattak az egyeztetések arról, miként állítsa meg Oroszország és Irán segítségével a területvesztést Aszad, és mivel az oroszok megjelenése után a kormányerők nagyon hamar offenzívába mentek át, bizonyos, hogy komoly hadműveleti tervek előzték meg a szerepvállalást. Aleppo környékén megfordult az állás, de további tartományokban is jelentős területeket foglaltak vissza a kormányerők. A stratégiai cél itt jelenleg a nyugat, az Öböl-menti arab államok, illetve a törökök támogatta ellenzék – azaz nem az Iszlám Állam és a kurdok – utánpótlásának elvágása, és ennek megvalósítása egyelőre sikeresnek tűnik. Ami pedig a továbbiakat illeti, itt láthatunk először élesben orosz erőket a grúz háború óta – hiszen az ukrajnai konfliktus más jellegű ebből a szempontból –, és egyértelműen nyomott hagyott rajtuk az azóta végrehajtott haderőreform. Ez már nem a pénztelen, lerobbant orosz hadsereg. Ott van például egy 70-80 százalékosan bevethető, hadra fogható légierő, amelynek a precíziós képessége persze nem olyan, mint a nyugatiaké, de az oroszoknál soha nem is volt annyira kiemelt jelentőségű cél a civil áldozatok elkerülése, mint Nyugaton. Ráadásul a harctéren elért sikereket jól kamatoztatják a diplomácia szintjén is. A szíriai szerepvállalás még inkább visszahelyezte az országot a nemzetközi vérkeringésbe Ukrajna után, érdemben erősítettek a pozícióikon, megkerülhetetlenné váltak a régióban. Eközben persze az orosz gazdaság továbbra is szenved a szankciók miatt.

Az amerikaiak viszont feltűnően félszegen viselkednek az egész konfliktusban. Ez már az elnökválasztási láz hatása?

Csak részben. Igazából eleve más az orosz és az amerikai kiindulópont. Az amerikai erőfeszítések célpontja az Iszlám Állam, és a sikeresség szempontjából nagy hátrányt jelent, hogy harcoló amerikai csapatok nem vesznek részt a műveletekben. Tehát bombázzák ugyan az Iszlám Államot, de a légicsapásokat nem kísérik szárazföldi offenzívák. A kiképzési és különleges műveleti támogatás persze adott amerikai részről az Iszlám Állam ellen harcoló helyi erők számára, de ez itt a háború jellegénél fogva elégtelen. Az amerikai vagy egy egyesített nyugati haderő hónapok alatt fel tudná számolni az Iszlám Állam fő tűzfészkeit, még ha mondjuk Moszulnál lennének is komoly nehézségeik, hiszen itt hosszas városi hadviselésre kellene berendezkedniük. Viszont bizonyos jelentős területeket így is aránylag simán ki tudnának iktatni a terrorszervezet ellenőrzése alól. Ellenben azt kell látni, hogy ennek jelenleg nem lenne értelme, mert egyszerűen nincs kinek átadni a hatalmat, arról természetesen nem is beszélve, hogy egyetlen nyugati kormány sem küldene – helyesen – katonákat egy ilyen háborúba. Az amerikaiak hátránya tehát az, hogy a légi háborút nem követi semmiféle szárazföldi támadás, az oroszok viszont – a retorikával ellentétben – nem az Iszlám Államot bombázzák, hanem a felkelőket, akik ellen a szíriai hadsereg állandó támadásokat vezet folyamatos orosz légi támogatás mellett.

Hogyan értékelhető ilyen paraméterek mellett a szíriai felkelők helyzete?

Az ellenzéki erők, és itt most beleértem az Iszlám Államot is, egyértelmű defenzívában vannak. Igaz, a dzsihadisták gyengülése Irakban jelentős, ahol az iraki hadsereg és az ottani síita milíciák, a kurd pesmergák és a nemzetközi koalíció is őket támadja, morzsolja fel egyszerre legalább három különböző fronton. Szíriában igazából a szíriai hadsereg kitartása az, ami figyelemreméltó, és egyelőre nem is találni erről jó, illetve részletes magyarázatot. Ezt a mára jelentős veszteségeket elszenvedett, de harcedzett hadsereget az elmúlt években többször „leírták", mondván, hogy egy elhúzódó polgárháborúban képtelen lesz biztosítani az utánpótlást, hiszen – ez volt a fő nyugati narratíva – a kormányt csak Szíria kisebbségei, a lakosság talán 25-30 százaléka támogatta. Ehhez képest a szíriai hadsereg – kiegészülve persze a helyi milíciákkal, iráni, libanoni és iraki segédcsapatokkal – a mai napig kitart, nem bomlott fel, nem voltak jelentős lázadások, átállások az első hónapok után, egyszóval megőrizte harcképességét. Az iraki−iráni háború kivételével még nem nagyon láttunk reguláris arab hadsereget ilyen kitartóan és sikeresen harcolni, akkor is csak az 1982 utáni szakaszokban. Az elmúlt hónapok kiteljesedő offenzívájára épülve politikai téren is lendületbe jött az orosz−iráni−szíriai oldal, és a müncheni biztonságpolitikai konferencián történt egyeztetések azt mutatják Szergej Lavrov, illetve John Kerry között, hogy az amerikaiak is kezdik elismerni a realitásokat. Az persze kérdés, hogy a nagyhatalmak megegyezhetnek-e a harcoló felek feje felett, de az oroszok tárgyalási pozíciói így is jelentősen megerősödtek. Mindenesetre a nagyhatalmak már eljutottak odáig, hogy legalább a tűzszünet szintjén el tudnak képzelni valamiféle kompromisszumot.

Igen, tényleg ez történik. Az iraki fronton nagyjából egy hete jelentették be, hogy Ramádit hosszas hónapok kínlódása után végre teljesen felszabadították, holott hivatalosan már december végén visszafoglalták a várost. Eközben persze rommá lőtték az egészet, a lakosság szinten teljesen elmenekült. A Moszul elleni offenzívát pedig mindenki halogatja. Tavalyelőtt még 2015-ös támadásról beszéltek az amerikaiak, januárban idén tavaszról, de most már inkább 2016 ősze vagy 2017 tavasza van napirenden. Irakban jelenleg mindenki nyalogatja a sebeit, a hadseregnek előbb össze kell szednie magát ahhoz, hogy igazán jelentős műveletekre legyen képes. Kisebb-nagyobb városok visszafoglalása persze folyamatosan zajlik a Ramáditól a szíriai és jordán határ felé eső területeken, a nemzetközi erők pedig folyamatosan képezik ki az iraki és kurd erőket. Ami magát az Iszlám Államot illeti, a szervezet területeket, vezetőket veszített a határ mindkét oldalán, a két főváros, Moszul és Rakka közötti utat a korábbi helyzettel szemben már csak lassan, hatalmas kerülőkkel lehet megtenni. A koalíciós légicsapások is folyamatosak, heti rendszerességgel közlik is a támadott célpontok listáját, de mivel nincs meg ezekhez az említett szárazföldi támogatás, a hatás legalábbis kérdéses. Mint azt Afganisztán példája is megmutatta, a katonai vezetők célzott likvidálása sem hoz feltétlenül érdemi eredményeket, és az olajkutak elleni támadások száma is csökkent. Igaz, az utóbbi időben a terrorszervezet sem hajtott végre nagyobb offenzívát. Az Iszlám Állam szíriai területeinek nagy része viszont eleve nem is áll támadás alatt, kivéve Rakka környékét, ahol már nagyjából 50 kilométerre megközelítették a várost a kurd−arab erők. Ezek jelenleg gyűjtik az információkat, de itt is ugyanaz a helyzet, mint Moszulnál: egyelőre senki sem akar belefogni egy ilyen kemény városi hadviselésbe. Az Iszlám Állam sehol sem számít népszerűnek, vagyis biztosan kibontakozna velük szemben egy belső felkelés is, de a harc még így is rendkívül nehéznek ígérkezne.

Változhat-e a helyzet az amerikai elnökválasztás után?

Barack Obama az elnökválasztástól függetlenül is elég óvatos, bizonytalan vezető volt külpolitikai téren. Egyértelműen látszik az általa vitt külpolitika nyolc évén, hogy nem szeret háborúzni, bár természetesen nem emiatt tartják bizonytalannak. Részben persze pont azért választották meg annak idején, mert alternatívát kínált az előző, George W. Bush vezette adminisztrációval szemben, amely „mindig, mindenhol" háborúzott. Az elnökjelölteket elnézve úgy látom, hogy amennyiben nem a szocialista, az amerikai expanzivitást alapból ellenző Bernie Sanders lesz a következő elnök, akkor biztosan határozottabb és konkrétabb amerikai beavatkozásnak leszünk tanúi a térségben. Persze ez nem jelenti, hogy mindez sikeres is lesz, és azért nagyban függnek majd az amerikai lépések az orosz katonai jelenlét további alakulásától is. Azt ugyanis tényleg mindenki el akarja majd kerülni, hogy az orosz katona, az orosz légierő, az orosz tüzérség szembeakadjon a hadszíntéren az amerikaival. Ahogy említettem, az oroszok célja az Aszad-ellenes erők felszámolása, az amerikaiaké pedig az Iszlám Állam elpusztítása. De ez még nagyon messze van, és ezernyi dolog történhet addig a térségben. Mi lesz Aszad sorsa? Mi történik az ellenzékével? Kivonulnak-e a szíriai és iraki kurdok az elfoglalt, arabok lakta területekről, vagy sem? Talán nem látszik a hírekben, de nemcsak Szíriában, hanem Irakban is rendkívül instabil a belpolitikai helyzet. Ha az Iszlám Államot véletlenül kiűznék Irak területéről, például azonnal megnőne egy Bagdad és a kurd területek közötti polgárháború veszélye a kurdok által elfoglalt „iraki" területek miatt.