Káosz a forradalmak után

Ám alig telt el két és fél év, azt láthatjuk, hogy javulás helyett a káosz, a destabilizáció, és a folyamatos fegyveres konfliktusok uralják a térséget – értékelte a közelmúlt viharos eseményeit a szakértő.
Tunéziában robbant ki az első kormányellenes tüntetés, mely jázminos forradalom néven került be a köztudatba. A tüntetéseket egy tönkrement zöldségárus öngyilkossága indította el, akinek nem volt meg a szükséges engedélye, emiatt a rendőrök lefoglalták az autóját. Hatvan éve ez volt az első olyan eset, hogy egy arab kormányzatot közvetlenül az utcai tüntetések hatására távolítottak el. Ám az emberek az Ennahda (Újjászületés) iszlamista pártban is csalódtak, amely a 2011 októberi választásokon került hatalomra két szekuláris párttal koalícióban. A párt egyébként ideológiailag kötődik az egyiptomi Muzulmán Testvériséghez. Sokan úgy látják, hogy sem a gazdasági, sem a politikai életben nem tapasztalható javulás a felkelés óta, az iszlamisták elődjükhöz hasonlóan azt teszik, amit akarnak. Emellett súlyos politikai válság is fenyeget, miután meggyilkoltak egy ellenzéki politikust. Az észak-afrikai országban válságtanácskozások kezdődtek, egyelőre eredménytelenül.

Nyugati elemzők attól tartanak, hogy Tunézia, ahonnan az arab tavasz elindult, hasonló sorsra jut, mint Egyiptom – tette hozzá Marsai Viktor. A kilátástalannak tűnő politikai és belbiztonsági válság elhúzódik, emiatt folytatódnak a tüntetések, a turistákat pedig figyelmeztetik, hogy kerüljék a demonstrációk helyszínét, a csoportosulásokat, El-Kairuán, Monasztir, Szúsza és Szfaksz városok központját, mecsetjeinek környékét, továbbá Tunisz belvárosát és külső negyedeit. Az északnyugati régiók továbbra is a hadsereg műveleti területei, ezért fokozott óvatosságra kérik a Bizerte városba látogatókat is.

Egyiptomban Mubarak elnököt a Muszlim Testvériség váltotta, Mohamed Murszival az élen. Támogatottságuk, legalábbis a kezdetekben, igen magas volt, főképp azért, mert a gazdaság beindítását és munkahelyteremtést ígértek – utalt a forradalom okaira Marsai Viktor. Hozzátette, egyértelmű, hogy a tunéziai példán felbuzduló tömeg a jobb élet és stabil ország reményében állt be Murszi mögé. A hatalomra jutott testvériség azonban gyorsan elvesztette népszerűségét. Egyrészt a beígért gazdasági fellendülés helyett az elhúzódó belpolitikai instabilitás miatt folytatódott a hanyatlás – így természetesen a munkahelyteremtésből sem lett semmi, másrészt, míg Mubarak központosított regnálása alatt többé-kevésbé megfértek egymás mellett a vallási közösségek (például a muszlimok és a kopt keresztények) addig az új kormány már nem tudott mit kezdeni a vallási színezetet öltött belviszállyal. Így történhetett, hogy két év kormányzás után Murszit – a hadsereg aktív közreműködésével – elmozdították a pozíciójából, és az egyiptomi belpolitikában egyfajta, a Mubarak-éra viszonyait helyreállító visszarendeződésnek lehetünk a tanúi.

2011 februárjában a tunéziai és egyiptomi forradalmi eseményeket követően Líbiában tiltakozás kezdődött Moammer Kadhafi 1969 óta fennálló diktatúrája ellen. Kadhafi ritka brutalitással lépett fel a fegyvertelen tüntetők ellen: katonái és Afrika más területeiről toborzott zsoldosai vérengzésbe kezdtek és terrorista módszerekkel igyekeztek visszaszerezni az ország feletti irányítást. Márciusban a konfliktus polgárháborúvá fajult, majd a nyugati hatalmak az ENSZ határozata alapján légi és tengeri intervenciót kezdtek Kadhafi hadereje ellen. Az Átmeneti Nemzeti Tanács 2011. október 23-án kinyilvánította az ország felszabadulását. Ettől kezdve a nemzetközi közvéleményt már nem érdekelte Líbia. Pedig a rend nem állt helyre, a központosított hatalom helyét fegyveres milíciák és anarchia vette át. A gyengekezű kormány egyetlen területen, az ország jövedelemforrásaként működő olajexport fenntartásában próbált meg eredményt elérni, de ez sem sikerült – a termelés a polgárháború előtti szint 15-30 százalékára zuhant vissza. Közbiztonságról nem lehet beszélni, a lakosság elégedetlensége pedig könnyen vezethet az egyiptomihoz hasonló robbanáshoz, miközben legalább százezer fegyveres várja a harcok kiújulását, a tengerparti városok pedig különböző milíciák ellenőrzése alatt állnak – adott hangot aggályainak a szakértő.

Nem esett szó az előbbiekben néhány országról. Jemenben szintén voltak tüntetések, és kisebb-nagyobb villongások hatására Szaleh elnököt elmozdították posztjáról. Algériában a tüntetőknek nem sikerült megszerezni a hatalmat, a kormány pedig fokozatos engedményekkel fogta ki a szelet a vitorlájukból. Kimaradt Szíria is, ahol már évek óta zajlik a konfliktus a felkelők és a kormány támogatói között. Bár messze még a vége, itt is megjósolható, hogy Aszad elnök távozása önmagában nem hozna békét az országnak. Az egyre élesebben kiütköző visszarendeződési folyamatot a Szíriára fókuszáló Nyugat egyenlőre tétlenül szemléli. Ennek fő oka kétségkívül a Líbiában szerzett tapasztalat, ahol a katonai beavatkozás csak még nagyobb káoszhoz vezetett, ahogyan az is megmutatkozott, hogy ezek az országok nem állnak készen a Nyugat által favorizált demokrácia átvételére. Marsai Viktor úgy látja, a reformkísérletek többsége és az átalakítást célzó szándék a szélsőségek megerősödéséhez és destabilizációhoz vezetett, ezért döntöttek úgy az itt élők, hogy elég volt az arab tavasz „vívmányaiból".