„Ma a bőrünkön érezzük mindazt, amivel korábban nem szembesültünk”

Az említett régi mozgalmakkal a jelenlegi dzsihadista szervezeteket a terrorizmus köti össze, az ideológiai háttér azonban teljesen más volt. A palesztin terrorszervezetek felszabadító mozgalmak voltak, amelyek az önrendelkezésért harcoltak, és a terrorista eszközökkel szekuláris politikai célt akartak elérni. Voltak persze már ebben az időben más szervezetek is a Közel-Keleten, már a politikai iszlám vagy más néven az iszlamizmus nevében követtek el terrorcselekményeket. Ezek közül talán az Anvar Szadatot meggyilkoló Egyiptomi Iszlám Dzsihád a legnyilvánvalóbb példa, amely azért ölte meg az elnököt, mert úgy vélték: Egyiptom árulást követett el az Izraellel kötött béke révén, viszont a távlati céljuk ezzel együtt is egy iszlám alapú ország létrehozása. Vagyis ebben az időszakban a szekuláris célokat követő terrorszerszervezetek és az iszlamista célú mozgalmak még egymás mellett léteztek. A szekuláris palesztin szervezetek, az őket nagyrészt tömörítő Palesztinai Felszabadítási Szervezet 1993-ra nagyrészt elérte céljait az Izraellel kötött oslói békemegállapodás révén, amely elvezetett a Palesztin Hatóság létrejöttéhez. Sok korábbi mozgalmár pedig politikus lett. Palesztin iszlamista szervezetek, mint például a Hamasz, az Izraellel történt megállapodást nem fogadta el és ma is ellenségek.

Fontos hangsúlyozni, hogy az említett radikális iszlamista szervezetek soha, sehol nem kerültek hatalomra – a tálibok Afganisztánban nem tekinthetőek iszlamistának, Irán pedig a síita irányzatot képviseli -, így a sikertelenség miatt minden egyes generációjuk esetében egyre nagyobb hangsúlyt kapott az erőszak, és kisebbet a politikai cselekvés. Az Iszlám Állam ennek a folyamatnak a legutolsó kifejeződése, amit már a „globális dzsihád" kifejezéssel azonosítunk, és már tényleg csak az erőszak alkalmazását célozza a vélt vagy valós ellenségekkel szemben. Két generációval korábban az első iszlamisták még nem ezt helyzeték előtérbe, ott politikai program is társult az erőszakos eszközökhöz, jellemzően egyfajta iszlám reintegráció mint alternatív politikai program. Viszont ez az eszmerendszer ideológiaként az ’50-es és ’60-as évek pánarab szekuláris elképzeléseivel szemben mindig sikertelen volt, kisebbségben volt, és így mindig üldözték is. Így a hívek előtt két út állt: vagy felhagytak az akciókkal, vagy még radikálisabb eszközökhöz nyúltak. Ez a kényszerpálya vezetett el az al-Káida megszületéséhez is, de indirekt módon. Az üldözött, főként arab szélsőségesek Pakisztánban találtak nyugalmat, ahol szívesen fogadtak minden segítséget, amely a szovjet megszállás ellen és az afgán felkelők támogatása érdekében érkezett.

Vagyis ha nincs bin Laden, most más lenne a helyzet?

Oszama bin Laden elsősorban az említett generációs fejlődés megtestesítője volt. Tulajdonképpen ő jelképezi azt a generációt, amely először szűkítette le a küzdelmet arra, hogy az idegen hatalmakat ki kell űzni az iszlám világból, és ezt a célt erőszak alkalmazásával akarta elérni. Bin Ladennél már nem volt igazi politikai program arra nézve, hogy milyen államot akar létrehozni, vagy milyen döntési-társadalmi szerepekben gondolkodik: elmondták, hogy bevezetnék a saríát, de a lényeg nagyjából ki is merült ennyiben. Bin Laden mozgalmánál már csak a Szovjetunió elleni harc állt a fókuszban, ennek során kikristályosodtak az elképzeléseik, utána pedig a nyugat és elsősorban az Egyesült Államok ellen fordultak. A kérdésre visszatérve: bizonyos, hogy bin Laden személyes szerepe fontos volt, hiszen nemcsak kellő befolyással, hanem erőforrásokkal is rendelkezett ahhoz, hogy sikeres akciókat hajtson végre. A 2001. szeptember 11-ei támadások után pedig már tényleg minden radikális iszlamista hozzá és az ő szervezetéhez akart csatlakozni. Ugyanakkor az afgán polgárháború időszaka, a szabad közeg Pakisztánban, ahová az üldöztetések évei után érkeztek az iszlamisták, valószínűleg kitermelt volna valaki mást. Érdemes emlékezni, hogy a „nemzetközi dzsihád" ötlete nem is bin Ladentől származott, hanem Abdullah Azzam palesztin jogtudóstól, aki Peshavarból kezdte el megszervezni az afgánoknak nyújtandó iszlamista támogatást. Az ő szervezetéből, hálózatából és gondolataiból nőtt ki az al-Káida és bin Laden, akinek Azzam egyfajta mentora volt.

Viszont a 2001. szeptember 11-i merénylet után az al-Káida már korántsem tudott ennyire „eredményes" lenni.

Igen, kétségtelenül esett idővel a szervezet ázsiója. Az afganisztáni és iraki beavatkozások során ugyanakkor továbböröklődött az általa képviselt ideológia, és még radikálisabb formát öltött. Nagyon fontos kiemelni, hogy Oszama bin Laden például sosem akart felekezetek közötti háborút az iszlámon belül, és sosem bátorított például tömeggyilkosságokra mecsetek ellen. Az Irakban felbukkant, Abu Muszab az-Zarkávi által vezetett al-Káida szárny már teljesen más, még brutálisabb, még leegyszerűsítettebb dzsihadizmust képviselt, amelytől például a síiták elleni akciók sem álltak távol.

Érdekes, hogy a Hezbollahot leszámítva eközben nem jöttek létre globális síita radikális szervezetek. Mi ennek az oka?

Ez valóban érdekes kérdés. A Hezbollah eleve a libanoni síiták érdekében jött létre, az ő támogatásuk és védelmük volt mindig a mozgalom elsődleges célja, ami egy lokális cél. A globális síita radikalizmus hiányának talán az az oka egyrészt, hogy a síiták nincsenek mindenhol ott az iszlám világban: Iránt, Irakot, Libanont, Bahreint, Szíriát leszámítva eleve nem igazán képviselnek jelentős számarányt a térségben a lakosságon belül. A másik dolog, hogy Iránt leszámítva a 20. század végéig a saját hazáikban is elnyomottnak, kiszorítottnak, jogfosztottnak számítottak. Ez alapból is másfajta beállítódást eredményezett. És miközben Irán életét is nagyban meghatározta a nyugat az elmúlt évszázadokban, a szunnita államokét sokkal inkább befolyásolták a külső hatalmak, így az itteni szervezetek iszlamista politikai ideológiája is más színezetet öltött. A szunnita iszlám világ elvesztette korábbi, a kalifátusok idején megvolt befolyását, a síita iszlám viszont ilyennel sosem rendelkezett. A dzsihadisták a régmúlt befolyás visszaszerzéséét küzdenek, a síiták a jogfosztott, elnyomott státuszból való kikerülésért.

Végpontot jelent-e az Iszlám Állam ebben az egész folyamatban, vagy csak valaminek a kezdetét?

Minden relatív. Amikor az al-Káida belerepült az ikertornyokba, mindenki elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyesmi megtörténjen, és a brutalitás új szintjéről beszéltek. Szintén borzongást váltottak ki a tömegközlekedési eszközökön végrehajtott öngyilkos merényletek, hiszen ilyenekkel sem találkozhattunk korábban, majd Zarkávi elkezdte Irakban a lefejezéseket meg a síita hívők között végrehajtott merényleteket. Ezek a iszlamista-dzsihadista terrorizmus történetében mindig új mélységeket jelentettek, viszont azt is meg kell jegyeznünk, hogy az erőszak ilyen típusú tobzódása korábban sem volt ismeretlen. Elég, ha csak a Ruandában történt népirtásra, netán a közvetlen szomszédságunkban történtekre gondolunk; igaz, ezek alapja mindig a nacionalizmus volt, nem pedig a terrorizmus, amely ráadásul egy vallásra alapozott politikai ideológiából nőtt ki, és mindig a vallással akarja legitimizálni a tetteit. A brutalitás hatását erősíti az is, hogy miközben mondjuk negyven évvel ezelőtt a nyugati világ kivételével ritka dolog volt a televízió, ma már az okostelefonokon is akárki azonnal láthatja ezeket a felvételeket, és az Iszlám Állam intenzíven törekszik is arra, hogy minél több emberhez eljussanak a videók a YouTube-on, a Facebookon. A balkáni vagy ruandai népirtások nem történtek olyan régen, mégis kevés a hasonló forrás, ráadásul ezek is többnyire utólagos felvételek tömegsírokról, halottakról.

Szeptember 11. a médiahasználatot illetően is új szintet hozott…

Igen, és eleve a tömegkommunikáció egyik fővárosát érte támadás élő, egyenes adásban. Viszont még az al-Káidának sem jutott akkor eszébe, hogy például odaküldjön valakit, aki aztán saját felvételeket is készít a merényletekről, és ugyanígy nincsenek közvetlen felvételeink, profi módon, klipszerűen összevágott videóink a madridi vagy londoni terrorakciókról sem. Az Iszlám Állam viszont már mindent profi minőségben rögzít, és aktívan terjeszti is ezeket az anyagokat. Ma már senkinek sem okoz gondot egy telefonos felvételt eljuttatni a hírügynökségekhez, vagy főleg feltölteni a Facebookra. A lényeg tehát, hogy ez a fajta brutalitás korábban is létezett, csak nem láttuk ennyire naturális formában és töménységben. Pontosan tudjuk, mi történt Ruandában, mégis kevés vizuális emlékünk van róla, pedig ott is tízezrével mentek a lefejezések, felkoncoltak várandós anyákat, és így tovább. Csakhogy ezekről az elképesztő tettekről nem láttunk videofelvételeket, szemben az Iszlám Állam akcióiról. Tehát tévképzet, hogy most sokkal brutálisabb minden, mint azelőtt volt. Egyszerűen csak a bőrünkön érezzük a modern tömegkommunikációnak köszönhetően mindazt, amivel korábban nem szembesültünk. Olyan ez, mint amikor a tizenéves meg az apja kezébe odahelyezzük a legmodernebb okostelefont: az al-Káida számára is fontos volt mindez, de korántsem kezelte olyan magabiztossággal, vizualitással, mint az Iszlám Állam.

A legtöbb elfogott ISIS-harcos azt mondja, hogy az Iszlám Állam már régóta itt van Európában, és elsősorban ideológiáról beszélünk, nem konkrét szervezetről. Ez csak hatásosan hangzik, vagy tényleg ez a realitás?

Ideológiának tényleg ideológia, de aki követik, nem mind ideológiai okokból követik. És nem is vallási okokból. Akik csatlakoznak Európában, nem gyakorló muszlimok, nem tagjai a helyi közösségeknek, egy brit felmérés szerint alig 5 százalékuk radikalizálódik mecsetben. Nagyon sokan rendelkeznek bűnözői múlttal. Ezek a bevándorló szülők másod- és harmadgenerációs gyermekei, többségében fiai: lecsúszott, a társadalom szélére került fiatalok, akik lázadnak, akiknek kaland, megváltás és egyfajta jövőkép is az Iszlám Állam. Ezek a fiatalok elsősorban nem azért mennek ki Szíriába, mert vallásilag meggyőződtek róla, hogy egy, az iszlám radikális értelmezésén alapuló államban akarnak élni, hanem mert az Iszlám Állam közösséget kínál számukra, ahol jól érzik magukat. Vagyis harcolni kell az ideológia ellen is, de az iszlamistákhoz csatlakozó fiatalok nagy részével nem ezen a fronton kell elbeszélgetni, mert ezek nem magas műveltségű, biztos ideológiai háttérrel rendelkező emberek.

Képes-e felvenni a harcot a mai Európa ezekkel a szervezetekkel? A belga hatóságokat például rengeteg kritika érte az elmúlt hetekben.

Erre nincs egyértelmű válasz. Ha a mostani eszközök nem alkalmasak, akkor majd változtatnak rajtuk. Nagyon fontos, hogy kétszer lehetőleg ne kövessük el ugyanazt a hibát, de itt azért ismét emlékeztetnék rá, hogy nincs új a nap alatt. Minden terrorszervezet rendkívül agresszív, épp ez a tevékenységük lényege. Hiába volt résen régebben is a német, a brit meg a spanyol rendőrség, a Vörös Hadsereg Frakció, az IRA vagy az ETA azért többnyire le tudott csapni, ha le akart csapni. Mivel ezek az dzsihadista személyek könnyedén mozognak Európában, nyilvánvalóan európai összefogásra van szükség a velük szembeni hatékony harchoz. E téren ezer tekintetben van még hová fejlődni, és a szükséges munkát el kell végezni, de az, hogy Párizs és Brüsszel bekövetkezett, még nem jelenti Európa, az Európai Unió vagy akár egyes államok bukását. Mint ahogy nem lett bukott állam Nagy-Britannia sem az IRA egyes merényletei után, úgy Belgium sem az, mert végrehajtottak Brüsszelben egy merényletet. Félreértés ne essék, természetesen nem akarom letompítani ezt az egészet, mert a fenyegetés nagyon is valós. Főleg, hogy még mindig kutatják azoknak az elkövetőknek a kilétét, akikről ma sem tudjuk, kicsodák, csak annyi bizonyos, hogy Irakból, a menekültek között érkeztek Európába. Ez a nagy számok törvénye alapján kiküszöbölhetetlen, viszont statisztikailag alig látható arányról beszélünk, ha a menekült- és migrációs válsággal érkezők tömegeit nézzük. Függetlenül ettől, ez a válság a fenyegetés egy új aspektusát mutatta meg. Ugyanakkor szerintem a tényleges, potenciális fenyegetést azok a radikális szélsőségesek jelentik és fogják jelenteni, akik uniós állampolgárok, és akik ma is ki-be járkálnak Szíriából vagy Irakból.