Senkire sem számíthatnak a rohingják

Mindez már az 1962-es, első katonai hatalomátvétel után is azt eredményezte, hogy a rohingják állampolgári jogait megvonták, tulajdonképpen hontalanokká váltak az országon belül. A muszlimokkal szembeni ellenérzéseket nagyban erősítette a buddhizmus szellemi és civilizációs örökségére épülő mianmari nemzettudat is: a buddhista vallási elit tagjai is ellenségként és idegenként tekintettek rájuk a kezdetektől fogva, ami azóta sem változott. Csak olaj a tűzre, hogy a rohingják demográfiai dinamikája rendkívül erős. „Mianmarban a lakosság mindössze 4,3 százaléka muszlim vallású, ebből 2,5 százalék azonban rohingja. Rakini szövetségi államban a lakosság csaknem felét ők tették ki a mostani etnikai tisztogatások megkezdése előtt, ami nagyon aggasztotta a helyieket, akik elvárják, hogy a központi kormányzat ettől megvédje őket" – mutat rá a szakértő.

A 2010-es „félrendszerváltást" követően Mianmarban jelentős politikai átalakulás ment végbe. A katonai junta átengedte a hatalmat a civil politikai elitnek, ám mindezt nagyon erős feltételekkel tette: ennek következtében a katonai elit belpolitikai hatalma a mai napig példátlanul jelentős az országban. „Alkotmányos szinten is kettős struktúráról beszélünk" – mondja Háda Béla. „Létezik egyfelől egy civilesített államigazgatás, illetve egy közvetlenül és természetesen a hadsereghez köthető elit. Emellett: a törvényhozás egynegyedét a hadsereg főparancsnokának javaslatára nevezik ki, de fix pozíciókkal rendelkeznek a kormányzatban központi és regionális szinten is. A védelmi, hadügyi és határtérségi ügyekben gyakorlatilag ők döntenek, és a biztonságpolitikai kérdéseket kivétel nélkül menedzselő Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanács is katonai többséggel áll fel. És ezen a kettős osztatú belpolitikai színtéren igen erős a versengés, főleg, mióta 2015-ben a korábbi ellenállás jelképe, Aung Szan Szú Csíí és az általa vezetett politikai erők is bekerültek a kormányzatba. A tábornokoknak ugyanis nagyon csípi a szemét az ő erős belpolitikai pozíciója és külföldi támogatása."

A napjainkban folyó tragikus és véres események mögött tehát sajátos belpolitikai szál húzódik, ami kifejezetten a mianmari politikai kormányzat mai működésével függ össze: azzal, hogy a hadsereg egy széles körben elutasított, a mianmariak túlnyomó többsége által gyűlölt kisebbséggel szemben lép fel, jó alkalmat találtak Aung Szan Szú Csíí pozíciójának meggyengítésére is. A célkitűzés sikerrel járt, hiszen a Nobel-békedíjas politikust az elmúlt hetekben rengeteg bírálat érte a nemzetközi színtéren, amiért nem állt ki a rohingják mellett. Háda Béla ugyanakkor hozzáteszi: túl sokat aligha tehetett volna. „Aung Szan Szú Csíí külügyminiszterként, az elnöki hivatalt vezető miniszterként és különleges államtanácsosként a legfelsőbb biztonsági szervezet tagja ugyan, de ebben a testületben nincs erős pozícióban, és hivatalánál fogva is csekély kihatással rendelkezik a biztonságpolitikai kérdésekre. Emellett politikai megfontolásból is nagyon nehéz helyzetbe került, hiszen Mianmarban a rohingjáknak nem nagyon van valódi barátjuk. És mivel a civil politikusok számára fontos, hogy tömegbázissal rendelkezzenek, nehéz is kiállni mellettük. Aung Szan Szú Csí tehát belpolitikai értelemben csapdahelyzetbe került: menedzselnie kell azt a helyzetet, amit a mianmari hadsereg hozott létre, nagyon élesen azonban nincs lehetősége fellépni. Fontos szempont, hogy a buddhista klérussal is összhangban kell maradnia, és ahogy említettem, ők is ellenségként tekintenek a rohingjákra. Márpedig a buddhisták a rezsim utolsó éveiben nagyon erőteljes ellenállást fejtettek ki a katonai juntával szemben, a 2007-es megmozdulások is a szerzetesek hangadása mellett történtek."

A kérdés persze az, meddig mehet el a hadsereg a mostani akciók során, hiszen a nemzetközi közvélemény egyre hevesebben tiltakozik a rohingják elleni támadások miatt. „Nagyon tudatosan átgondolt műveletekről van szó: a katonák tudták, hogy miközben otthon népszerűek lesznek ezek a lépések, egyúttal a külföld is tisztában lesz az alkotmányos realitásokkal, és megpróbálja nem gyengíteni Aung Szan Szú Csít. Az amerikaiak korábban már azt is nagyon komoly eredményként könyvelték el, hogy a szankciókkal megtörhetetlen junta stratégiai megfontolások után részben hajlandó volt átengedni a hatalmat, ezért aztán Barack Obama adminisztrációja a váltást követően már megengedő volt Mianmarral szemben. Meglátták a lehetőséget, hogy a Pekingnek lekötelezett országból fokozatosan egyensúlyozó állam válhat, amely már nem olyan egyértelműen a kínai stratégiai szempontoknak rendeli magát alá. A külügyminiszter-asszony bírálata tehát csak nagyon óvatosan történhet meg, és eddigi szankciókat is csak a katonai elittel szemben hoztak" – emeli ki a szakértő.

Háda Béla hozzáteszi: a rohingják már csak azért sem számíthatnak senkire, mert nincs anyaországuk, amely kiállna értük, a rohingja etnikum az onnan már elvándorolt külföldi diaszpórát leszámítva csak Mianmarban él. A muszlim országok emelték fel elsőként a szavukat, rámutatva, hogy itt egy etnikummal szembeni célzott katonai fellépésről van szó, ám már a fogalmak elhatárolása is nehéz: a mianmari katonai vezetés alighanem „csak" a rohingják elűzését, nem pedig fizikai megsemmisítését tűzte ki célul. Pontos számokat ugyanakkor nem tudni: 1,3 millió rohingjából a becslések szerint már 600-640 ezer elmenekült az országból, vagyis a közösség mintegy felét sikerült viszonylag gyorsan elűzni. Rakini lakosságának ennek következtében ma már csak a harmada lehet rohingja. „A falusi tömegek elüldözése katonai szempontból világos logika alapján történt, hiszen ezeket a csoportokat könnyebb elszigetelni és összeterelni, majd a házaikat felégetni, hogy ne térhessenek vissza. Vagyis ezeket a településeket hatékonyan és gyorsan lehetett a program keretében felszámolni, a városi környezetben élők esetében azonban komoly szervezeti akadályok nehezítik az elüldözésüket. Az azonban itt is bizonyosan cél, hogy a közösséget komolyan meggyengítsék és megrendszabályozzák."

A szakértő szerint nem látni előre, mire futhat ki a jelenlegi helyzet. „Attól is függ, hogyan látja a katonai vezetés: megérik-e a nemzetközi kockázatok az általuk remélt eredményt. A fegyveres erők társadalmi támogatottságának erősödése ugyanakkor nagyon jól kamatoztatható egyéb belpolitikai kérdésekben, főleg, hogy folyamatosan napirenden van az országban az alkotmányreform a katonai elit hatalmának csökkentésére. Vagyis a rohingják kérdése jelenleg egy olyan eszköz a kezükben, amely számukra több okból is kifizetődőnek tűnik, Aung Szán Szú Csíval szemben pedig eleve túl nagy elvárásokat táplált a külvilág. Eleve 70 évesen került hatalomra, és nagyrészt nyugaton élt humánértelmiségiként korábban még egy falut sem vezetett teljes felelősséggel. Vezető kormányzati politikusként pedig most olyan szituációba került, amelyben korábban jól kamatoztatott emberi tulajdonságai nem lehetnek a segítségére. Szerintem az eddig látottak alapján kijelenthetjük: egy ilyen helyzet megfelelően hatékony kezelésére nem ő a legalkalmasabb személy."

Háda Béla egyébként a történtek fényében sem látja egyértelműnek azt a veszélyt, hogy a rohingják elleni bűnök hatására a térségben felerősödne az iszlám radikalizmus. „Elvi szinten akár ez is lehetséges, a rohingják körében azonban az iszlám szélsőséges mozgalmaknak a múltban sem volt jelentős támogatottsága. Jelen pillanatban nem teljesen egyértelmű, milyen irányban mozdulnának el a védekezés stratégiáját illetően, de az egyetlen jelentősebb, fegyveres ellenállást hirdető csoport, az Arakán Rohingja Megváltó Hadsereg például határozottan visszautasította több nemzetközi radikális muszlim szervezet támogatását. Vagyis nem dzsihadista alapon, hanem a Mianmaron belüli emberi jogok, nemzeti jogok elismerése mentén képzelik el az ügyük dűlőre vitelét, nem annyira az iszlám bázis a meghatározó ezen a téren. Ugyanakkor tény: a rohingja nemzeti és kulturális identifikáció fontos része az iszlám vallás is."

A szakértő ugyanakkor hozzáteszi: globálisan igenis lehet hatása az iszlám radikálisokra a rohingják elleni akcióknak. „A rohingja krízis erősíti ezeknek a csoportoknak az ideológiai érvelését, alátámaszthatja azon kijelentéseiket, hogy lám, a muszlimok jogaiért valóban harcolni kell. Emellett létezik egy félelem, miszerint a Közel-Keleten egyre rosszabb helyzetben lévő dzsihadisták esetleg keletebbre mozdulnának el, Közép-, vagy Dél-Ázsia felé."