Új hidegháború vagy valami más?

A német egység soha nem jöhetett volna Mihail Gorbacsov nélkül, hiszen a két Németország újraegyesülését a valóságban két külső hatalom támogatta: az Egyesült Államok és a Szovjetunió – igaz, mindkettő más stratégiai célokkal. Néztem az újraegyesítési ünnepségeket: Németh Miklóst megtapsolták, Lech Walesát megtapsolták, Gorbacsovot azonban egyenesen istenítették. Európában és különösen Németországban mindig is hálásak lesznek neki, ám hiába kapott béke Nobel-díjat, illetve rengeteg európai kitüntetést, ettől még otthon, Oroszországban teljesen elfogadhatatlan személynek számít. Ahogy a régi dal mondta: „Nekem nem utca és házszám a címem, hanem az én hazám a Szovjetunió" – ezt rúgta fel Gorbacsov, aki a glasznoszty és a peresztrojka meghirdetésével, a német egység engedélyezésével akaratlanul is hozzájárult a birodalom széteséséhez. Ezt az oroszok sosem fogják megbocsátani neki. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy értékeljem őt, de jegyezzük meg: Gorbacsov idős és beteg, emellett pedig nyilván rendkívül nehezen fogadja el, hogy elbukta a hatalmat. Eddig rendkívül keményen támadta Putyint, de ezzel a kijelentésével most tulajdonképpen azt mondta: Putyinnak nagyon sok mindenben igaza van. Van igazság abban, amit mondott, a baj mindössze annyi, hogy ez egybeesik a mai moszkvai állásponttal. És a jelenlegi helyzetben a moszkvai álláspont képviselete Berlinben ezen a módon nem biztos, hogy célszerű volt. Meghallgatták, megköszönték, hogy ott volt az ünnepségeken, majd finoman elhatárolódtak attól, amit mondott.

Magát a hasonlatot ugyanakkor nem az utolsó szovjet pártfőtitkár vetette fel elsőként. Mennyire helytálló a hidegháborús párhuzam?

Én azt mondom: valakinek végre meg kellene határoznia a hidegháború fogalmát. Ezen régen a két világrendszer élet-halál harcát értettük, ami azonban befejeződött: a szocializmus elbukta a harcot, és maradt a kapitalizmus. A mai Oroszországban jelenleg olyan vadkapitalizmus működik, mint nyugaton évtizedekkel vagy akár évszázadokkal ezelőtt. Vagyis lehet, hogy nincs jobb kifejezés a hidegháborúnál, de ettől még ez sem megfelelő. Persze azt is érdemes megvizsgálni, egyáltalán világhatalom-e a mai Oroszország, mert szerintem nem az. Ehelyett inkább rendkívül fontos regionális hatalom.

Erre általában a nukleáris robbanófejek száma az ellenérv…

Tény, hogy ha az atomfegyvereket vesszük, Oroszország a második legfontosabb hatalom a világon az Egyesült Államok után. Kétségtelen, hogy az orosz hadsereg ma is kiváló, és bármikor képes lenne ténylegesen elfoglalni Ukrajnát. Viszont emlékeztetnék Helmut Schmidt egykori kijelentésére, amely szerint a Szovjetunió tulajdonképpen olyan, mint Felső-Volta, csak éppen van atomfegyvere. Oroszország exportstruktúrája a földgáz és a kőolaj túlsúlyával ma is a harmadik világ államait idézi: az orosz gazdaság egyszerűen nem nőtt fel a 21. századhoz. A hadsereg viszont 21. századi színvonalú, és Moszkva most próbálja visszaszerezni a korábbi szovjet bázisokat, akár a Kaukázusról, Kubáról, Líbiáról, Szíriáról vagy a Seychelle-szigetekről beszélünk. És ezek egy részét már vissza is szerezte. Ne feledjük: Putyin többször is kijelentette, hogy szerinte a 20. század legnegatívabb eseménye a Szovjetunió szétesése volt, noha ezt a világ többi része teljesen másképp élte meg. Vagyis Oroszországban, magukban az oroszokban, illetve Oroszországgal kapcsolatban, a külvilágban egyaránt egy furcsa kettős tudat érvényesül: Moszkva politikailag és katonailag globális játékosként lép fel, miközben gazdasági és ideológiai értelemben véve réges-régen nem az.

Európával szemben látszólag mégis igen hatékonyan lavírozott az utóbbi hónapokban…

Mind az Európai Uniónak, mind a NATO-nak huszonnyolc tagja van, ráadásul az észak-atlanti szövetségben a katonai kiadások 74 százaléka az amerikaiaktól érkezik. Washington azt szeretné, ha a tagállamok tíz éven belül GDP-arányosan mind 2 százalékosra növelnék a védelmi költségvetésüket, e célt jelenleg is csak a britek, a görögök és az észtek teljesítik az amerikaiakon kívül. Emellett akár az EU, akár a NATO utóbbi tíz évben történt bővítéseit nézzük, azt látjuk: mindkét szervezetnél a politikai célok domináltak a szakmaiak helyett. Vagyis nem azt vették fel, aki megérett a tagságra, hanem akit politikailag célszerű vagy szükséges volt felvenni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Európában elsősorban mindenki a saját nemzeti céljait nézi, és ez a NATO működését is meghatározza. Nem véletlenül mondták például az amerikaiak, hogy aki akar, az csatlakozzon az Iszlám Állam elleni harchoz. Ők is tisztában voltak vele: ha a NATO-n belül akartak volna egységes álláspontot kialakítani, az ISIS körülbelül Indiáig jut, mire döntés születik. Most nyilván túlzok egy kicsit, de a lényeg alighanem érthető.

Mennyire állnak távol egymástól az említett egyes nemzeti célok?

Ha pár példát veszünk: a Baltikumban az orosz kérdésben az Egyesült Államok meghatározóbb az Európai Uniónál, máshogy fogalmazva Litvánia, Lettország és Észtország számára elsősorban a NATO a partner. Lengyelországban és a lengyel politikában – történelmi okokból – zsigeri gyűlölet él az oroszokkal szemben, Romániában pedig egyfajta kiszolgálási kényszer érvényesül. Az amerikai célokat a közép-európai országok elég látványosan elvetették, Németország pedig hihetetlenül sokat bukik az Oroszországgal szemben bevezetett embargón. A huszonnyolc állam – ahogy szinte mindenben – az embargó kérdésében is erősen megosztott. Németországban 300 ezer munkahely függ az orosz gázexporttól, több mint hatezer német cég van jelen Oroszországban, a lengyel zöldség- és gyümölcsexport 52-54 százaléka pedig keletre irányult. Egy ilyen helyzetben Európa nyilvánvalóan abból indul ki, hogy az embargónak mielőbb véget kell vetni, míg Washingtonban a fenntartása mellett érvelnek. Nem nagyon merjük kimondani, hogy számos kérdésben szemben áll egymással Amerika és Európa, az Egyesült Államok pedig nagyon ügyesen ki is használja, hogy Európa nem egységes. És mivel az embargó mind Európát, mind Oroszországot roppant keményen sújtja, Amerika relatív fölénye csak még tovább növekszik a másik két féllel szemben. Ebben a helyzetben természetes, hogy mindenki alternatívákat keres. Putyin Kína felé tapogatózik a gázexport kérdésében, Európában pedig azt vizsgálják, kiváltható-e az orosz függés norvég kőolajjal, észak-afrikai kőolajjal és földgázzal, netán később amerikai palagázzal.

Utóbbit gyakran emlegetik a megoldás kulcsaként.

Igen, csak azt felejtik el, hogy a legrövidebb esetben is minimum négy év, mire egyáltalán eljuthat a palagáz Európába, emellett pedig azt sem tudjuk pontosan, mivel is jár majd mindez. Mindenki azt hangoztatja, hogy sokkal olcsóbb, de fogalmunk sincs, milyen áron adják majd, a szaúdiak pedig máris levitték a kőolaj árát, hogy nehéz helyzetbe hozzák az amerikaiakat és persze Oroszországot. Azt is lehetetlen megjósolni, hogy az Egyesült Államok stratégiai vagy gazdasági érdekek mentén dönt-e majd ezekben a kérdésekben: vajon ki akarják szorítani a piacról a hagyományos exportőröket, és olcsóbban adják a palagázt, vagy sem? A lényeg, hogy rövid távon Európa nem tudja mástól beszerezni azt a kőolajat és földgázt, ami Oroszországból érkezik, csak sokkal drágábban. A mi szempontunkból nézve e téren tehát Berlin a meghatározó, ahol azt hangoztatják, hogy az orosz-ukrán konfliktusnak csakis politikai megoldása lehet. Ukrajna a szomszédunk, ahol komoly magyar kisebbség él, emellett pedig ott a keleti nyitás politikája is. Oroszország komoly stratégiai partnerünk, akár a földgázt, akár a kőolajat, akár Paksot tekintjük.

A katonai dimenziót tekintve sokan felteszik a kérdést, hogy megismétlődhet-e máshol is ugyanaz, ami Ukrajnában történt. Van-e oka a nyugtalanságra Alekszandr Lukasenkónak vagy Nurszultan Nazarbajevnek, netán másoknak?

Úgy gondolom, józan ésszel kell elemezni ezt a helyzetet. Oroszország sarokba szorítva mindig lépni szokott, és ha akarja, Kazahsztánt valóban pillanatok alatt ketté tudja szakítani, hiszen az orosz határ környékén, egy tömbben szinte száz százalékban oroszok élnek, és ez az ország lakosságának 37 százaléka. Ha a Baltikumot vesszük, összetettebb a kérdés: a lakosság egyharmada itt is orosz, akik az elmúlt huszonöt évben még mindig nem kaptak állampolgárságot, viszont mindhárom állam a NATO tagja. Oroszország az oroszok révén teremthet ugyan nehéz helyzetet a balti államokban, de katonailag biztosan nem fog lépni a NATO-tagság miatt. És jelenleg még az is megjósolhatatlan, Ukrajnában meddig mehet el a konfliktus. A szeparatista területeken el lehet játszani ugyanazt, amit tavasszal a Krímben – Szevasztopol, mint egyetlen fekete-tengeri kikötő miatt – eljátszottak, de ha mélyebben nyomulnak be az országba, olyan szinten fokozhatják fel az egyébként is meglévő ukrajnai orosz-ellenességet, ami egyszerűen nem lehet cél. Úgy gondolom, az ellentétek nagyobbik része tárgyalóasztalnál megoldható lenne – ha a felek is így akarják.

Mennyire képes a nyugat egyáltalán orosz fejjel gondolkodni ezekben a kérdésekben? Hiszen amit mi természetesnek vettünk – akár a volt szocialista országok, kiváltképp a balti államok NATO-csatlakozásáról beszélünk, akár arról, hogy teljesen nyíltan esett szó ugyanerről a lehetőségről például Grúzia esetében is, és még sorolhatnánk –, azt Moszkvában gyökeresen másképp élték meg…

Az orosz politika és az orosz közvélemény rendkívül barátságtalan lépésekként tekintett ezekre a fejleményekre. És tegyük hozzá: az 1997-es NATO-orosz alapszerződésben az szerepelt, hogy a szövetség nem visz NATO-csapatokat a volt keleti tömb országaiba, márpedig a balti államok, a lengyelek és az amerikaiak most éppen ezt akarták. Csak éppen a németek vétót emeltek. Angela Merkel nem engedte felrúgni a ’97-es megállapodást, és csak abba ment bele kompromisszumként, hogy a következő NATO-csúcsot Varsóban tartsák.

Amennyiben az Atlanti-óceán túloldalára tekintünk: mennyiben könnyítette meg Putyin dolgát Barack Obama politikája?

Obama első négy elnöki éve középszerű teljesítményt hozott. A második ciklusából két év telt el eddig, és ezalatt még gyengébben teljesített, most pedig, hogy a demokraták elveszítették a félidős választásokat, ő is úgynevezett „béna kacsa" lett. Innentől fogva az Egyesült Államokban már az a fő kérdés, hogy kik szállnak versenybe legközelebb a Fehér Házért, és ki lesz két év múlva az új amerikai elnök. Ilyen helyzetben semmilyen fronton nem várható stratégiai áttörés – nemhogy az orosz kérdésben vagy a Közel-Keleten, de az amerikai belpolitikában sem. A válasz tehát az, hogy nagy mértékben. Putyin egy olyan amerikai elnökkel áll szemben, aki gyenge, és nem tudja keresztülvinni a maga akaratát.

Ha az orosz politikai elitet nézzük, mennyire köthető csak és kizárólag Putyin személyéhez a hozzá kötött doktrína és ennek gyakorlati érvényesítése?

Ezt lehetetlen megmondani. Dmitrij Medvegyev ezt a politikát beosztott második emberként remekül tudta képviselni, elnökként azonban nem. A kérdés azonban nem is igazán ez, hanem inkább az, hogy Oroszország képes lesz-e a régóta esedékes modernizációra. Amennyiben a válasz nemleges, a történelem azt mutatja: ha valahol túlhajtják a katonai kiadásokat, az bizony előbb-utóbb óhatatlanul is törést okoz. Ezt Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása című műve írta le a legérzékletesebben.

Zbigniew Brzezinski írta, hogy Oroszország előtt hosszabb távon két választási lehetőség áll: vagy az Európai Unió megbízható stratégiai partnere lesz, vagy pedig Kína gyarmata. Kína és Oroszország viszonyát nézve értelmezhető a jelenleg érvényesülő putyini politika akár egyfajta előremenekülésként is?

Brzezinski szerint jelenleg egy multilaterális, hárompólusú világrendszer van kialakulóban: a hidegháború vége után érvényesülő unipoláris, Egyesült Államok által dominált rendszer után most Kína, illetve Oroszország lehet a másik két pólus. Viszont egyelőre még fogalmunk sincs, mik lesznek a játékszabályok ebben a felállásban. A mostani pekingi csúcson az oroszok és a kínaiak tizenhét fontos szerződést írtak alá, vagyis látszik, melyik két fél fog jelenleg össze a harmadikkal szemben. És taktikailag valóban kiváló Moszkva és Peking viszonya, stratégiailag azonban számos ponton ütköznek az érdekeik. A hidegháború korában a világ rendkívül egyszerű volt: keletről nézve Hegyeshalomig, nyugatról nézve Nickelsdorfig éltek a jók, és utána jöttek a rosszak. A mai világ azonban tele van kérdőjelekkel. Napjainkban például minimálisnak tekinthető a harmadik világháború esélye, viszont tele vagyunk olyan kis konfliktusokkal, amelyekhez hasonlók akkoriban lettek volna teljességgel elképzelhetetlenek. Oroszországnak nyilvánvalóan el kell döntenie, merre indul el – erre a Kreml az utóbbi negyed évszázad során három-négy évenként más választ adott. Putyin a klasszikus orosz utat követi: viszonylag jó nyugati és kiegyensúlyozott kínai kapcsolatokra törekszik. Kína ugyanakkor nyilvánvalóan fel akarja használni Oroszországot az Egyesült Államokkal szemben. És mivel néhány éven belül Kína a GDP tekintetében világelső lesz, új helyzet fog előállni.

Kína ugyanakkor nem exponálta magát túlságosan az ukrán kérdésben.

És ezt rendkívül bölcsen tette. Rendszeresen néztem a kínai televízió állami adását a konfliktus kitörésének idején, ahol következetesen azt mondták: az a kérdés, hogy Ukrajna az orosz vagy a nyugati érdekszféra része lesz-e. Ez rendkívüli leegyszerűsítés, de van benne valami. A kínaiakról pedig tudni kell, hogy nem években gondolkodnak. Bennem rendkívül mély nyomokat hagyott, amikor Henry Kissinger beszélt Kínában a Vlagyivosztokban tartott amerikai-szovjet csúcsról, mire a kínai válasz az volt: „Igen, Vlagyivosztok ősi kínai város". Ebben minden benne van. A kínai tőke szibériai expanziója nyilvánvaló – a szibériai zöldség- és gyümölcstermelés mintegy 40 százaléka már most is kínaiaktól származik –, politikailag pedig hosszú távú célokról beszélünk. Ezekről jelenleg persze senki sem beszél, mert senki sem akarja megbolygatni az államhatárokat. Ma.

Befolyásolhatja-e a nyugati államok, illetve Oroszország kapcsolatát a déli végeken feltűnt új ellenség, az Iszlám Állam térnyerése? Mindenki egyetért abban, hogy az ISIS rendkívül komoly fenyegetést jelent.

Ebben a kérdésben is rendkívül nehéz nyugati dilemmákról beszélünk. Obama egyszer azt mondta, szét kell verni az Iszlám Államot, máskor meg azt, hogy vissza kell szorítani. Utóbbi reális lehetőség, de ki képes rá? Az amerikaiak az iraki hadsereget, a szír ellenzéki csoportokat és a kurdokat emlegetik, de az első tekintetében vitathatók az eredmények, a második esetben szétszórt erőkről beszélünk. A kurdokat pedig a térségben egyrészt senki sem fogadja el, másrészt hiába harcolnak jól, a valóságban nincs bázisuk, a technikai hátterük pedig még a nyugati fegyverszállítások ellenére is hiányzik. Az én meglátásom szerint a török hadsereg eredményesen léphetne fel, viszont Erdogan csak a NATO-val egyetemben lenne hajlandó erre, egyedül nem. A másik hatalom, amely visszaszoríthatná az ISIS-t, a síita Irán, de ehhez meg kellene egyezni Teheránnal az atomprogramról, és el kellene kezdeni bírálni azokat a szunnita államokat, amelyek eddig a nyugat szoros szövetségesei voltak: Katart, Ománt, Kuvaitot, Szaúd-Arábiát. Ha a fentiek közül egyik sem valósul meg, akkor a NATO-nak kell előbb-utóbb valamilyen módon beavatkoznia, ami óhatatlanul is veszteségekkel jár. Innentől fogva pedig teljesen másképp lát az amerikai-kínai-orosz háromszög is. A fellépés szükségességében mindenki egyetért, de a hogyanban senki.