A belső fémváz már a jelen

A sztori folytatása ismert: a film hihetetlenül pozitív visszajelzésekre talált, hetekig vezette a bevételi listákat, és végül a gyártási költségei tizenháromszorosát termelte vissza a kasszáknál. A Time magazin az év tíz legjobbja közé sorolta, Schwarzenegger pedig valóságos divatőrületet robbantott ki napszemüvegével, bőrszerelésében és szállóigévé vált „Visszajövök!" kijelentésével.

A hét évvel később bemutatott folytatás, a Terminator 2: Az ítélet napja még kerekebbé tette a sztorit, és egyenesen 1991 legsikeresebb mozija lett, még elődjét is felülmúlva eredményeivel. 2003-ban, már Cameron nélkül elkészült egy harmadik, talán éppen emiatt kevésbé eltalált és sikeres rész, majd 2009-ben egy eléggé félresikerült negyedik is. De csináltak egy nem túl kedvező fogadtatású tévésorozatot is néhány évvel ezelőtt, jelenleg pedig a mozifranchise ötödik részét forgatják ismét Arnolddal. Utóbbi egyfajta rebootnak ígérkezik, de nyilván nem lesz, nem lehet olyan elementáris hatású, mint az első vagy a második darab.

Ha visszatekintünk az első részre, talán nem annyira közismert tény, hogy a címszereplő kiborgot eredetileg nem Schwarzenegger alakította volna: O.J. Simpson (igen, az az O.J. Simpson) és Lance Henriksen ugyanígy jelölt volt a szerepre. (Kissé ironikusan jegyezzük meg: a rendező a hideg tekintetű Henriksent favorizálta volna, mert Simpsont nem találta hihető figurának, mint gyilkost…) Arnoldot Cameron eredetileg a pozitív hős, a jövőből érkezett megmentő, Kyle Reese megformálására szemelte ki, miután azonban leültek egy munkaebédre, és Schwarzenegger gyakorlatilag végig csak a robot kapcsán adta az ötleteket, és egy szót sem ejtett Reese-ről, a rendező azt mondta: tulajdonképpen inkább a T-800-ast kellene eljátszania.

Arnold eleinte vonakodott, hiszen karrierje ezen szakaszában kockázatosnak tűnt negatív figurát megformálnia. Cameron azonban meggyőzte róla, hogy a Terminator a szó szoros értelmében véve nem negatív figura, morálisan legalábbis nem egyértelmű a helyzet: egy programot teljesítő, megállíthatatlan katonai gépezetről beszélünk, amelyet képességei miatt még akár csodálni is lehet. Így lett végül Schwarzenegger a kiborg, Reese szerepét pedig végül az alkatilag is törékenyebb, sebezhetőbb, finomabb arcberendezésű Michael Biehn kapta – ennél tökéletesebb leosztásról álmodni sem lehetett volna. (Henriksen végül rendőrszereplőként maga is a Terminator áldozatául esett a filmben.)

Cameron a teljes forgatás során vaskézzel tartott kézben mindent: utólagos visszaemlékezések szerint már ekkor is pontosan tisztában volt az összes technikai paraméterrel, a legtájékozottabb katonai szakértőkkel egyeztetve dolgozta ki a jeleneteket, és vízióiból jottányit sem engedett. Talán ennek köszönhető, hogy a Terminator – noha a mai napig ez Schwarzenegger legismertebb szerepe – elsősorban nem Schwarzenegger-film, hanem száz százalékosan Cameron-mozi. És az egymást folyamatosan érő akciójelenetek közepette sem árt megjegyezni, hogy elsősorban az a nyomasztó hangulat emelte ki a mezőnyből, amely az egészet áthatja, és minden pillanatban ott kísért: a jövő totális reménytelensége, a megváltoztathatatlan, az egész pályás gépi letámadás réme, ami elől nincs menekvés, legfeljebb néhány szerencsés nyerhet egérutat. Az egyetlen reménysugár pedig valaki olyan, aki még meg sem született.

Vajon miért fogta meg olyannyira az emberek képzeletét a kőarcú kiborg és az általa már megszületése előtt is üldözött John Connor története? Schwarzenegger és Cameron a filmtörténet egyik legismertebb figuráját alkotta meg a T-800-assal, ez tiszta sor – a mozi tökéletesen felépített, pergő ritmusa, a tucatnyi emblematikus, azonnal agyba vésődő jelenet és a fanatikusok által kívülről mantrázott párbeszédek tömkelege három évtizeddel később is maradéktalanul ül. Az pedig a forgatókönyvet is jegyző Cameron szakértelmét, illetve előrelátását jelzi, hogy számtalan vele egy időben készült sci-fivel, illetve akciófilmmel szemben a Terminatorban ma is legfeljebb a ’80-as évek-beli frizurák hatnak megmosolyogtatóan, és egy-két speciális effektust haladott csak meg az idő. Az igazság ugyanakkor az, hogy a problémafelvetés napjainkban bizony aktuálisabb és húsba vágóbb, mint három évtizeddel ezelőtt.

Ma már teljesen magától értetődően beszélünk drónokról, kiberhadviselésről, önvezérlő fegyverrendszerekről – 1984-ben ez még mind-mind a jövő volt, a szélesebb nagyközönség számára legalábbis mindenképpen. Csak egy példa: a legismertebb „lopakodót", az F-117 Nighthawkot 1983 októberében, egy évvel a film debütálása előtt mutatták be nyilvánosan, általánosan ismertté pedig csak évekkel később, az 1991-es Öböl-háborúban vált. Drónokról, teherhordó robotkutyákról az átlagember még csak álmodni sem mert volna – a Predatorokat 1994-ben mutatták be, és egy évvel később álltak hadrendbe. Ha pedig valaki legyint, és azt mondja, hogy az „élő szövet a belső fémvázon" azért még így is messze van, annak azt mondhatjuk: csak részben. És ha nem hiszi, nézze meg a Pentagon kutatásokért felelős részlege, a DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency, Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége) tavalyi videóját, amit kommentár nélkül mi is bemutatunk. Az ugyanakkor szerencsének tűnik, hogy a filmből ismert Skynetet a modern hadseregek által alkalmazott katonai informatikai rendszerektől egyelőre még nagyon sok választja el…