Csendes halál

A tengeralattjárók tervezőmérnökei az elérhető maximális merülési mélységet, a minél tökéletesebb szonárrendszereket, a minél hosszabb víz alatti tartózkodási idő elérését, illetve a minél halkabb, nehezebben felfedezhető hajó megépítését tartották szem előtt munkájuk során. Az 1950-es, 1960-as években alakultak ki a tengeralattjárók világának máig érvényes, különböző csoportjai. A meghajtás szerint megkülönböztetünk nukleáris és hagyományos (dízel-elektromos) tengeralattjárókat. A feladatrendszerben pedig három főbb tagozat alakult ki: a vadász-, a rakétahordozó és a mélytengeri mentő-tengeralattjárók csoportjai.

Olajos lopakodók

A tengeralattjárókat fejlesztő vagy hadrendben tartó országok döntő többsége a hagyományos, dízel-elektromos meghajtású hajóegységeket részesíti előny­ben. Ez nem véletlen: egyszerűbb kialakításuknak köszönhetően az ilyen hajtáslánccal rendelkező hajók fejlesztése, építése és üzemeltetése jóval olcsóbb, mint az atomreaktorral felszerelt tengeralattjáróké. Vannak olyan országok, ahol elvi vagy jogszabályi okokból nem használnak nukleáris meghajtást. Japánban például a második világháborút követően az alkotmány tiltja ilyen hadihajók fejlesztését vagy hadrendbe állítását.

A modern, hagyományos meghajtású tengeralattjárók ma már kifinomult lég-független (Air-independent Propulsion, AIP) meghajtással készülnek. Ennek előnye az, hogy a dízelhajtóművek üzemeltetéséhez már nem szükséges a légkör oxigénje. Az AIP-rendszerek többféle kialakításúak lehetnek, a megrendelő igényeinek és lehetőségeinek megfelelően. Az egyik, a svéd királyi haditengerészet Gotland-osztályú vadász-tengeralattjáróin is alkalmazott módszer az oxigén fedélzeti tárolása, majd adagolása a dízelhajtóművekhez azok működése közben. Ez jellemzően tartályokban tárolt sűrített oxigénnel történik, amelynek mennyisége egyben a víz alatt elérhető hatótávolságot is meghatározza. Ez utóbbi persze a sebesség csökkentésével növelhető. A dízelmotorral termelt energiát részben a hajócsavart meghajtó elektromos motorok, részben a hajó fedélzeti rendszerei (szellőztetés, fűtés, harcászati, navigációs, kommunikációs, felderítő- és fegyverrendszerek) használják fel. Ne felejtsük el, hogy egy tengeralattjáró és személyzete „életben tartása" sok energiát igényel 200 méter mélységben. Igaz, az 1500 tonnás vízkiszorítású Gotland-osztály a nyilvánosságra került adatok szerint a leggazdaságosabb, 5 csomós (9 km/h) sebességgel 14 napot képes haladni a víz alatt. A váltótípus, az A26-os osztály már több mint 18 napot lesz képes üzemelni alámerülve ezzel a sebességgel.

A jövő meghajtásának sokan az üzemanyagcellás módszer elterjedését tartják. Valóban, több tengeralattjáróban is dolgoznak már nagy teljesítményű, áramtermelésre alkalmazható, kémiai reakcióval, robbanómotor nélkül elektromos energiát termelő üzemanyagcellák, amelyek a mérnökök szerint hamarosan legalább annyi energiát biztosítanak majd a tengeralattjáróknak, mint a dízelhajtóművekre alapozott rendszerek. Igaz, az üzemanyagcelláknál is elengedhetetlen a sűrített oxigén. A módszerrel Németország, Spanyolország, Japán és India is foglalkozik. A német Type 212A (Dolphin) vadásztengeralattjáró-osztályt a világ legcsendesebb búvárhajójának tartják, köszönhetően a kilenc üzemanyagcellát alkalmazó víz alatti meghajtásának. Érdekesség, hogy Izrael is a Dolphinokat választotta: hat példányt rendeltek a típusból. A hajókat, hivatalosan meg nem erősített információk szerint nukleáris töltettel felszerelt Popeye Turbo cirkálórakétákkal látták el, amelyeket a 650 milliméter átmérőjű torpedóindító csövekből indíthatnak. Amennyiben a hírek igazak, akkor ez a fegyverrendszer egyedülálló elrettentő képességet biztosít egy hagyományos meghajtású tengeralattjáró számára.

A nem nukleáris meghajtás mellett elférnek a legmodernebb felderítő- és tűzvezető-rendszerek. Mivel nincs szükség a reaktor hűtőkörének folyamatos keringését biztosító, valamennyi zajt mindig kibocsátó pumparendszerekre, a hagyományos motorokkal rendelkező vadász-tengeralattjárók minden ellenséges hajóra életveszélyes fenyegetést jelentenek. Főleg, ha a part menti vizek akusztikailag nehéz terepet jelentő területeire gondolunk, ahol a sós tengervíz és az édesvíz keveredik. Partjainak védelmére sok ország használ kisebb méretű, hagyományos meghajtású tengeralattjárókat, amelyek nagyobb méretű, hatótávolságú társai hosszabb, mélytengeri műveletek eredményes végrehajtására is alkalmasak.

Reaktor és rakéta

Az igazi „nagyfiúk" meghajtásáról már nukleáris reaktor gondoskodik; mivel ez nem igényel levegőt, gyakorlatilag (kis túlzással persze) korlátlan ideig a víz alatt haladhat a tengeralattjáró. Ezt az adottságot főleg a nukleáris ballisztikus rakétákkal felszerelt hordozók használják ki, amelyek legfontosabb védekezési, túlélési eszköze a csendes rejtőzködés a víz mélyén. Az ilyen tengeralattjárók hatótávolságát gyakorlatilag a fedélzeti élelemkészlet és az emberi szervezet tűrőképessége határozza meg. Nem véletlen, hogy a világ legnagyobb és legfejlettebb nukleáris meghajtású tengeralattjáró-flottájával rendelkező amerikai haditengerészet váltja a tengeralattjárók személyzetét egy-egy bevetés közben. Ez kevésbé költséges, mintha a hajónak egy honi kikötőbe kellene visszatérnie a „személyzetcserére", a bevetést megszakítva.

Nem sok ország mondhatja el magáról, hogy a szintén nukleáris meghajtású repülőgép-hordozók mellett atomreaktorral felszerelt rakétahordozó tengeralattjárókat is üzemeltet. Nem meglepő módon, az élen az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete áll, amelynek Ohio-osztályú tengeralattjárói és Trident D5 atomtöltetű robbanófejjel felszerelt interkontinentális ballisztikus rakétái jelentik az amerikai nukleáris elrettentő erők sokak szerint leghatékonyabb részét (kiegészítve a légi indítású cirkálórakéták és a földi silókba telepített Minuteman III ballisztikus rakéták jelentette fenyegetést). Oroszországé a képzeletbeli dobogó második foka: a régebbi Delta III és IV (Projekt 667BDR és BDRM) váltótípusa, a modern Borej-osztály, valamint annak interkontinentális ballisztikus rakétái életveszélyes fenyegetést jelentenek Oroszország ellenségeire. Nem hiányozhat ez a költséges, de az elrettentés szempontjából igen hatékony fegyverrendszer a feltörekvő országok fegyvertárából sem. India Arihant-osztályú, rakétahordozó nukleáris tengeralattjárója az első, melyet egy, az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal nem rendelkező országa épített meg. A hajóosztályból a tervek szerint hármat állít hadrendbe az indiai haditengerészet. Kína sem tétlenkedhetett: a Type 092, majd a modernebb Type 094 után már folyik az új generációs, kétszer annyi (szám szerint 24) ballisztikus rakétával felszerelt Type 096 fejlesztése is. S persze nem szabad kifelejteni az egyre zsugorodó védelmi költségvetésből még mindig rakétahordozó-flottát fenntartó Franciaországot (Triomphant-osztály) és Nagy-Britanniát (Resolution-osztály) sem. Nemcsak különlegesek, de veszélyesek is az átfegyverzett, hagyományos töltetű cirkálórakétákkal felszerelt Ohio-osztályú amerikai tengeralattjárók. A hagyományos célpontok elleni támadásokra optimalizált egységek fontos szerepet töltenek be az amerikai vagy szövetséges hadműveletek legelső csapásmérésénél: észrevétlenül képesek elérni az indítási területet, ahonnan cirkálórakétákat lőnek ki.

A szinte végtelen hatótávolság teszi fontossá a nukleáris reaktorokat a vadász-tengeralattjárók esetén is. A kifinomult szonárrendszer és az irányított torpedók kettősére támaszkodó „csendes gyilkosok" fontos szerepet töltenek be részben a saját hajókötelékek (például az amerikai haditengerészet repülőgép-hordozói vagy a tengerészgyalogság expedíciós kötelékei) védelmében, másrészt a világ tengereinek, óceánjainak ellenőrzésében. Nem véletlen az sem, hogy a válságövezetekben rendszeresen ott settenkedik egy-egy atommeghajtású vadász-tengeralattjáró. Fontos feladat a rivális országok hadihajóinak akusztikus feltérképezése, azaz a tengerre kimozduló hajók által kibocsátott zörejek rögzítése is; ezek a hangminták aztán a későbbiekben megkönnyítik a célpontok azonosítását. A hajók feladatai közé tartozhat még a felderítés, a hírszerzés, az irreguláris hadviselés, a különleges egységek helyszínre juttatása és begyűjtése, aknamezők telepítése és felderítése is.

Több haditengerészet is használ mélytengeri mentő-tengeralattjárókat. Ezen apró (légi úton is szállítható), nagy mélységek elérésére képes járművek feladata a bajba került saját és szövetséges (felkérés esetén kevésbé baráti) tengeralattjárók személyzetének kimentése. Ehhez a tevékenységhez – ha kell – adaptereket használnak, amelyekkel az ismert típusok mentő búvónyílásaihoz tudnak kapcsolódni. Sajnos sokszor már csak a roncsok felderítése, a kiemeléshez szükséges információk összegyűjtése jut feladatként a mentőhajók személyzetének.

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2015. október