Gábor Áron utódai

Szöveg: Trautmann Balázs | 2016. december 28. 7:16

A Zrínyi Kiadó nemrég jelentette meg érdekes és hiánypótló kötetét, amely a modern magyar hadiipar kialakulását követi nyomon 1880-tól napjainkig.

A Dombrády Lóránd, Germuska Pál, Kovács Géza Péter és Kovács Vilmos által írt A magyar hadiipar története a kezdetektől napjainkig 1880–2015 című könyv lapjain nem csupán az Osztrák–Magyar Monarchia, majd Magyarország hadiiparának fejlődésével, kiemelkedő fegyvereivel, fejlesztési zsákutcáival, jelentős hadiipari üzemeivel ismerkedhetünk meg, hanem számos, eddig kevésbé ismert, de fontos haditechnikai eszközzel is.

Ilyen volt az 1875M „acélbronz" Uchatius ágyú is. Az 1880-as évek második felében a gyalogsági fegyverek tűzereje ugrásszerű fejlődésen ment keresztül. Az acélburkolatú gyalogsági lövedékek, majd a gyérfüstű lőpor megjelenésével a puskák lőtávolsága 1000-ről 2500 méterre növekedett. Az 1890-es évek elején hadrendbe került géppuskák pedig már az első vonalban lévő tüzérütegek kezelőit is veszélyeztették. Ennek megfelelően a tüzérség fejlesztése sem maradhatott le. Az említett ágyú az Osztrák–Magyar Monarchia Tüzérségi Fejlesztési Gyárának igazgatója, Franz Ritter von Uchiatus vezetésével készült el; 7 centiméter űrméretű hegyi-, illetve 8 és 9 centiméteres tábori ágyúként is hadrendbe állították. Az 1875M ágyú lőtávolsága elérte a 4500 métert, így alkalmassá vált az ellenséges gyalogság pusztítására már a felvonulás időszakában is. Igaz, ehhez szükség volt az ezekhez az ágyúkhoz kifejlesztett és gyártott új lőszerekre is. A repeszgránátok, srapnel-, gyújtó és kartácslőszerek ballisztikus kiképzése már modernebb volt. A nagy légellenállást okozó vastag ólomköpenyt is elhagyták, helyette négy vékony rézgyűrű végezte a lövedékek vezetését a csőben. Ez a megoldás nemcsak messzebbre repülő, hanem sokkal pontosabb lövedékeket jelentett.

Hozzá kell tenni: az új technikai megoldásokhoz szükség volt a kiemelkedő kohászati és acélipari háttérre, amelyet a magyarországi nehézipar ekkorra már jórészt biztosítani tudott.

A holland vendég

A Weiss Manfréd Repülőgép- és Motorgyár 1927 októbere óta állt szerződéses kapcsolatban a német Heinkel repülőgépgyárral. Második külföldi partnernek az első világháború után Németországból Hollandiába áttelepülő hírneves Anton Fokkert választották a WM vezetői. A szintén 1927-ben megkezdett tárgyalások sikeresnek bizonyultak, így a WM a magyar királyi Légügyi Hivatal finanszírozásával megvásárolta a Fokker C.V repülőgép sárkányának gyártási jogát. A típus gyártása még 1924-ben elkezdődött Amszterdamban; a könnyű, csővázas, részben vászonborítású, részben faépítésű, kétüléses gépet könnyűbombázó és felderítő feladatkörben lehetett eredményesen használni. A WM mérnökei a repülőgép sárkányát a magyar igényeknek megfelelően alakították át, majd a WM-Fokker C.VD repülőgépekből ötvenet gyártottak. A típushoz megvásárolták a francia Gnome-Rhône Jupiter (kilenchengeres, léghűtéses) csillagmotor gyártási jogát is. Ez utóbbi a korszak egyik ismert és népszerű erőforrása volt: az eredeti Bristol Jupiter (ennek licence alapján készültek a francia motorok) volt az első léghűtéses repülőgépmotor, amely megfelelt a nagy-britanniai légügyi minisztérium maximális teljesítményt vizsgáló próbáinak. A motor különlegességének számított a hengerenkénti négy szelep, illetve a „hideg" motornál szükséges automatikus üzemanyag-keverék dúsítás is. A magyar mérnökök a Jupiter-motorok gyújtását Bosch rendszerűre alakították át, a futóművek rugózását könnyebbé tették. A gép szárnymerevítését is megerősítették, V-ről N alakra változtatott merevítőket építettek be. A kétkormányos, felderítő és kiképző feladatokra használt C.VD a szakemberek szerint a WM Repülőgépgyár legjobban sikerült típusának számított.
A megerősített C.VE változatot távolfelderítő repülőgépként fejlesztették tovább a holland mérnökök. Licenc alapján ebből a nagyobb (12,5 helyett 15,3 méteres) fesztávolságú repülőgépből körülbelül tíz példányt gyártott a WM.

PSZH, te csodás…

Az idősebb generáció katonaviselt férfitagjainak vélhetően a mai napig könnyet csal a szemébe a PSZH név. A Csepel gyárban gyártott, a D–442 FUG (felderítő úszó gépkocsi) alapjain továbbfejlesztett D–944 PSZH-t (páncélozott szállító harcjármű) a Magyar Néphadsereg, illetve a rendőrség is használta. A teljes egészében hegesztett acélszerkezetű szállítójármű 1966-ban jelent meg. A 14 milliméter vastagságú acéltest csak a kézifegyverek lövedékeinek állt ellen. A legnagyobb változás a forgatható torony volt, amelybe egy 14,5 milliméteres KPVT nehézgéppuskát és egy párhuzamosított 7,62 milliméteres KGKT géppuskát építettek be. A torony hátulján kapott helyet a R–113 rádiórendszer jellegzetes antennája is. A járműre két TVN–2 infravörös reflektort is szereltek, egyet a torony tetejére, egyet pedig a fegyverzet mellé.

A FUG-hoz hasonlóan a PSZH is úszóképes volt, a vízen két beépített vízsugárhajtómű vitte előre a járművet. A háromfős személyzet (gépjárművezető, toronylövész, parancsnok) mellett hat felfegyverzett lövészkatona szállítására volt lehetőség a deszant-térben, amelybe két, oldalról nyíló, kisméretű ajtón lehetett be- és kiszállni. A jármű hátsó részében, a deszant-tértől elválasztva ugyanis a két, egyenként 90 literes gázolajtartály és a négyhengeres, 100 lóerős, 5500 köbcentiméteres Csepel D 414.44 dízelmotor kapott helyet.

A páncéltest hermetikusan zárható volt, túlnyomásos levegőrendszerével atom-, biológiai és vegyi fegyverek ellen is védelmet nyújtott a benn ülőknek. A PSZH terepjáró képességét és a túlélőképességet növelte a kerekek légnyomását szabályozó rendszer és a szervokormány. A modernizált PSZH–M változat 110 lóerős D–414.44/2 motort, korszerűbb R–123 rádiót és a KGKT helyett PKT géppuskát kapott.

A Magyar Néphadseregen kívül a PSZH Irak (csapatszállító, parancsnoki), a Német Demokratikus Köztársaság (csapatszállító, vegyi felderítő, tüzérségi felderítő, műszaki felderítő, propaganda, parancsnoki és torony nélküli határőr), valamint Csehszlovákia (csapatszállító) fegyveres erőinél is hadrendbe állt. A járművet egészen 1980-ig gyártották Győrben, a Rába gyárban.

Laborkockák

A Magyar Honvédség Egészségügyi Központja 2006 óta a HM Ei. Zrt.-nek köszönhetően egy hazai rendszert, az RDL–15 típusú mobil biológiai laboratórium-komplexumot (MBLK) használhatja a potenciálisan biológiai fegyverként bevethető mikrobiológiai ágensek és toxinok környezeti mintákból történő, nagy pontosságú és gyors kimutatására. A sokrétűen alkalmazható, az alkalmazás helyére rövid idő alatt telepíthető technikai eszközzel egy új képesség jelent meg a Magyar Honvédségnél, amelyet már számos hazai és nemzetközi gyakorlaton is alkalmaztak. A szabványos méretű, így könnyen mozgatható, kis logisztikai terhet jelentő konténerekre épített MBLK minden részletében és képességében megfelel a NATO-követelményeknek. A telepítési idő rövid, a tereptől függően 4-6 óra. A szükséges víz- és üzemanyag-ellátás esetén önállóan akár hét napig is működőképes marad a külső helyszínre telepített, öt konténerbe integrált laborkomplexum.

A „kistestvér", a HM Ei. Zrt. vezette konzorcium által kifejlesztett telepíthető gyorsdiagnosztikai laboratórium, pedig már csak egy konténerből áll, s elsősorban polgári védelmi feladatokat láthat el. Megépítését a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél európai uniós projektként pályázták meg. A konzorcium a laboratóriumot az MH Egészségügyi Központnak ajánlotta fel használatra, referencia- és tapasztalatszerzés céljára. A konténer igazi műszaki gyöngyszem: a gyorsan telepíthető konténerben dolgozók 24 órán belül képesek tájékoztatni a döntéshozókat arról, hogy milyen jellegű járványügyi helyzettel állnak szemben. A laboratóriumot úgy építették fel, hogy megfeleljen a legmagasabb, a BSL–4-es (Biological Safety Level) biztonsági szintnek, azaz a legveszélyesebb kórokozókkal kapcsolatos vizsgálatokat is el lehessen benne végezni.