Mali: misszió a lila ég alatt

Az egyik legveszélyesebb és egyben legkülönlegesebb műveleti területen, a nyugat-afrikai Mali Köztársaságban, az Európai Unió Mali Kiképző Misszióban (EUTM) teljesített szolgálatáról mesélt honlapunknak Dékány Ádám százados, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Támogató Zászlóalj Biztosító Század parancsnoka.

Pontosan mikor szolgáltak Maliban és mi volt a feladatuk?

2021 májusától novemberig szolgáltunk kint, összesen 184 napot. Ez idő alatt a nemzetközi erők kötelékében feleltünk az ország hadseregének felkészítéséért. Az újonnan bevonulók számára kiképzést tartottunk, amit nagyban nehezített, hogy rendkívül rövid idő állt rendelkezésünkre meglehetősen széleskörű ismeretek átadására. Mivel északon a tuaregekkel zajló folyamatos harc miatt a mali hadsereg egyre nagyobb emberhiánnyal küzd, előfordult, hogy két-három hétbe kellett belesűríteni minden olyan ismeret oktatását, amire szükségük lehetett. Szintén a feladatkörünk részét képezte a már meglévő állományuk felkészítése. Az egyik legnagyobb projektünk egy komplex gépesített lövész szakfelkészítés volt, amelynek keretében tartottunk külön lőkiképzést és lövészetet a harcjármű toronykezelőknek, szakharcászatot a gyalogos állománynak, vezetéstechnikát a harcjárművezetőknek, illetve konvoj-drilleket is gyakoroltattunk.

Mali rendkívül különleges műveleti terület. Hogyan zajlott a felkészítésük a missziót megelőzően?

Mondhatom, hogy elég szerteágazó felkészítést kaptunk. Mivel erősen aknaszennyezett műveleti terület – hetente több száz robbanóeszközt gyűjtöttek össze a szövetséges nemzetek tűzszerészei –, nagy hangsúlyt fektettek a C-IED, azaz rögtönzött robbanóeszközök elleni védelemre. A szokásos elemek mellett – úgymint a SERE tanfolyam, illetve speciális lőgyakorlatok és a konvojbiztosítás alapos begyakorlása – kiemelném a pszichológiát, illetve az MH Béketámogató és Kiképző Központ (korábbi elnevezés szerint - a szerk.) felkészítését. A missziós szolgálatvállalás ezen a hadszíntéren fél év, így pszichológia terén elsősorban azt tanultuk meg, hogy miként tudunk ezzel megküzdeni, illetve milyen jelekre kell különösen odafigyelni magunkon és társainkon. Ott nagyon veszélyes tud lenni, ha kialakul a rutin, ha mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanott és ugyanazt tesszük. Ugyanis a rutin azzal jár, hogy lankad a figyelem és olyankor a legkönnyebb hibázni. Érdekes része volt a felkészítésünknek a tolmácskezelés is, amire rendkívül nagy hangsúlyt fektettek.

A helyiekkel csak tolmácsok segítségével tudtak kommunikálni?

Igen. Alapvetően francia nyelvterületről beszélünk, illetve a törzsi nyelvek közül a bambarát beszéli a relatív többség. Igazából kiskorukban a bambarát hallják a családtagok körében, utána viszont azoknak, akik bekerülnek a közoktatásba, el kell sajátítaniuk a francia nyelvet. Rá is vannak kényszerülve, mert az adminisztrációban a francia dominál, de a legtöbb tábla és kiírás is franciául van. Ezt a tudást presztízsként is kezelik a helyiek. Én több nyelven beszélek – köztük franciául is –, de bőven akadt így is olyan helyzet, amikor szükség volt a tolmács segítségére, különösen szakszavak helyi nyelvre való fordítása esetén, ezért „kivételes” helyzetben voltak. Emiatt volt akkora jelentősége, hogy megtanuljuk helyesen kezelni őket, egyszerű hétköznapi példával: minden esetben figyelnünk kellett arra, hogy hány lépés távolság van köztünk a kiképzendők jelenlétében…

Mennyire lehet arra felkészülni, hogy a megszokottól teljesen eltér az időjárás és a terep? Egyáltalán milyen viszonyok uralkodnak ott?

Malit ebből a szempontból két részre lehetne osztani: délen egy keskeny sávban van rendes növényzet és a klíma is kicsit enyhébb, jobban hasonlít a trópusira. Az északi rész sokkal nagyobb és lényegében egy hatalmas sivatag, ahol sokszor árnyékban is közel 50 fok van. Eleve nem tanácsos bemenni, mert a kígyók és más hüllők is oda bújnak a nap elől. Ráadásul éjszaka sem csökken jelentősen a hőmérséklet, mivel a terület úgynevezett vörös sivatag, magas vastartalommal, ami őrzi a meleget. A misszió kiképzési feladatrendszerét éppen akkor alakították át az úgynevezett „decentralizált végrehajtás” elve szerint, amikor mi kiérkeztünk, ezért a korábbi eljárás helyett – amikor a kiképzendők jöttek Koulikoro bázisára – a mi feladatunk volt bázisról-bázisra települni, így az ország több részén is jártunk. Azt kell mondjam, legalább egy hónap kellett ahhoz, hogy megszokjuk a körülményeket, de a folyamatosan magas hőmérséklet minden esetben próbára teszi az európai ember szervezetét. A meleg mellett olykor a homokviharok nehezítették meg a szolgálatunkat. Ezek ellen csak úgy lehet védekezni, ha az ember talál valamilyen teljesen zárt helyet és megvárja, amíg elvonul, bár hozzáteszem, a szemcsék a legapróbb résen is bejutnak. Utána viszont nagyon szép az ég, lilás árnyalata lesz a szálló homokszemcséktől.

Milyen volt a biztonsági helyzet, amikor kiérkeztek?

Mali államapparátusának akkor nem volt kapacitása arra, hogy ellenőrizze az államhatáraikat és azt se lehet pontosan tudni, hogy mekkora az ország népessége. Több, mint egy évtizede polgárháború dúl, a kormány instabil, a hadsereg egy része átállt a felkelőkhöz, egy másik része dezertált. Emellett hatalmas kihívást jelent a terrorizmus, különböző csoportok vetették meg lábukat a térségben, és ezek egymást is próbálják kiszorítani. Figyelembe véve a törzsi és vallási ellentéteket a lakosság körében, egy nagyon sokrétű konfliktus képe rajzolódik ki.

Azt gondolnám, a dzsihadista, iszlamista terrorista csoportok ellen folytatott harc eltér a „hagyományos” hadviselési formától és harcmodortól. A helyi erők kiképzése során ezt mennyire vették figyelembe? Illetve saját eszközeikkel oktatták őket vagy a misszió biztosította azokat?

Jól gondolja, Afrikában a frontvonal fogalma nem létezik, alapvetően gerilla hadviselést folytatnak. Számunkra meglepő jelenség volt, hogy a felforgató elemek csoportokba verődve, fegyverrel, motorkerékpárokon közlekednek az ország északi területén, a sivatagban, ennél fogva a nagyobb motoros csoportosulásokat mindig jelentette a felderítés, ezekre különösen oda kellett figyelni. Polgárháborús időszakban sajnos nem számít rendkívülinek, ha valaki fegyverrel mászkál az utcákon. Ezzel összefüggő probléma például, hogy nem lehet tudni, a hadseregük hány egyenruhája került a felkelők kezére a folyamatos dezertálások révén. Ezt kihasználva szoktak hamis „ellenőrzőpontokat” működtetni a felkelő csoportok, így körültekintően kellett eljárni. A helyi viszonyokhoz természetesen a kiképzés során is alkalmazkodtunk, kiemelt figyelmet fordítottunk azokra a tárgykörökre, amelyek a nem hagyományos hadviseléshez tartoznak, úgymint a konvojbiztosítás, a lesállás és az arra való reagálás, rajtaütés, illetve a rögtönzött robbanószerek elleni eljárásrend alkalmazása. A rendelkezésre álló eszközök egy részét, például egyes harcjárműveket a misszió biztosította, de a kézifegyvereik a sajátjaik voltak. Hatalmas előnyt jelentett, hogy többnemzeti misszió lévén nemzeti sajátosságok alapján szét tudtuk osztani a feladatokat. A mali katonák fegyverei például egy nagyon régi cseh gyártmányhoz hasonlítottak leginkább, így a cseh katonák elvállalták a fegyverzettechnikai ismeretek oktatását.

Összességében milyen volt a más nemzetekkel való együttműködés?

Nagyon jó, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy mennyire fontos az olyan sokszor hangoztatott interoperabilitás; a szövetségeseinknél is közel ugyanazt jelenti egy konvojművelet vagy a gépesített harcászat egyes elemei, mint nálunk, ugyanazokat a jeleket, szabályokat, eljárásokat alkalmazzák, ami nagyon gördülékennyé tette a közös munkát. Apróságnak tűnik, de például a belgák és franciák átváltottak angolra, ha a kelet-közép-európai nemzetek katonái közül is bekerült valaki a csapatba, mivel ezen régió katonái körében idegen nyelvként az angol dominál.

A bajtársias közegben is nehéz elviselni a hosszú távollétet az otthontól. Mi segített a honvágyon?

A pszichológiai felkészítés ilyen szempontból is hasznos volt, emellett pedig támogattuk egymást. Szintén segítettek az olyan hétköznapinak gondolt dolgok, mint a kapcsolattartás és a hagyományok ápolása – természetesen a biztonsági előírásoknak és lehetőségeknek megfelelően. Például nemzeti ünnepeink alkalmából saját megemlékezést tarthattunk, augusztus 20-án gulyást is főzhettünk, amit egyébként a bázison mindenki nagyon várt, mivel a szövetségesek kifejezetten szeretik a magyar konyhát, október 23-án pedig 56 kilométeres emlékmenetet szervezhettünk. Ezek segítettek kicsit elviselhetőbbé tenni a távollétet.

Visszatekintve mit mondana, mi az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jól teljesítsen egy ennyire embert próbáló környezetben?

A legfontosabb az alkalmazkodóképesség, ez minden katonánál és – véleményem szerint – minden hadseregnél elengedhetetlen. A gyorsan és dinamikusan változó környezetben ez az eredményes munka és a túlélés záloga, emellett a személyes elhivatottság a szolgálat és a feladat iránt, ami a legnehezebb helyzetekben is motivációt ad az embernek.