Nautilus – a tengeralattjáró, ami átírta a történelmet

A nukleáris meghajtású tengeralattjáró kifejlesztésére utasító memorandumot még 1949-ben írta alá Nimitz flottatengernagy. Ehhez először olyan reaktort kellett megépíteni, melyet tengeralattjáróba is be lehet építeni. A Mark–I. típusú, nyomottvizes kísérleti atomreaktor 10 hónap alatt készült el Idahoban, s több mint 28 millió dollárba került. A Nautilus nevű nukleáris tengeralattjárót 1952 júniusában kezdték építeni a grotoni hajógyárban, két év múlva készült el. A vállalkozás kivitelezője a General Dynamics Electric Boat gyára volt.

A még hagyományos, szivar alakú hajótest hosszúsága 98, szélessége 8,4 méter volt. Vízkiszorítását a vízfelszínen 3530 tonnában, merülésben pedig 4040 tonnában adta meg a tengerészeti típuskönyv. Vízfelszíni sebessége 20, merülésben elérhető sebessége pedig 22 csomó – ami azt jelenti, hogy a jármű egy óra alatt mennyi tengeri mérföldet (1852 métert) képes megtenni. Mindez az Európában használt mértékegységekkel kifejezve azt jelenti, hogy a tengeralattjáró közel 40 kilométer/órás sebességgel volt képes közlekedni a víz alatt. Ráadásul az atommeghajtású tengeralattjárók megjelenése után nem volt ritka a 30 napos, folyamatosan víz alatti járőrszolgálat sem, s erre már a Nautilus is képes volt.

Érdemes megjegyezni, hogy a hagyományos tengeralattjárók – amelyek a vízen dízelmotorokat, a víz alatt pedig villanymotorokat használtak – egyszerre maximum 24 órát voltak képesek a víz alatt haladni, sebességük pedig alig lépte túl a 10 kilométer/órát. Emiatt nagyon könnyen felderíthetők és sebezhetők voltak.

Az első atommeghajtású vízijárművet egy kihalófélben lévő tengeriállat-csoportról, az Indiai-, és a Csendes-óceánban élő, külsővázas lábasfejűek, illetve négykopoltyúsok alosztályának egyik nemzetségéről, a Nautilusról nevezték el, de így hívták Jules Verne híres regényének – Nemo kapitány – különleges képességekkel rendelkező tengeralattjáróját is.

A tengeri szolgálatát 1954-ben megkezdő tengeralattjáró első parancsnoka Wilkinson kapitány volt, aki egy olyan járművet irányíthatott, amelynek orr-részébe hat darab torpedóindító csövet építettek be. Ezekből 533 milliméter átmérőjű torpedókat lehetett kilőni. A Nautilus legénysége összesen 105 katonából állt.

A nukleáris meghajtás jelentősen megnövelte a tengeralattjáró hatótávolságát. Amíg egy hagyományos „búvárhajó" kétütemű dízelmotorja 24 üzemóra alatt akár 60 ezer liter üzemanyagot is elfogyaszthatott, addig az atommeghajtású tengeralattjárók működéséhez minimális mennyiségű – mindössze egy-két gramm – hasadóanyagra volt csak szükség. Mindez lehetővé tette például a Föld többszöri körülhajózását is, üzemanyag-utánpótlás nélkül. Érdemes megjegyezni, hogy közel három évtizedes szolgálata alatt mindössze két alkalommal „töltötték fel" a Nautilus atomreaktorát dúsított urán 235-tel.

A vadász-tengeralattjárónak minősített Nautilus nevéhez számos rekord fűződött. Például elsőként haladt át az északi sarki jégpáncél alatt 1958 július-augusztusában. Útja a Csendes-óceánról az Atlanti-óceánra vezetett és 1958. augusztus 3-án érintette az Északi-sarkot. A hajót 1972 és 1974 között átépítették, a korszerűsítés után kiképző atom-tengeralattjáró lett, egészen 1983-ig, amikor kivonták a szolgálatból és átadták az annapolisi tengerészeti akadémia múzeumának. Innen került a Connecticut állambeli Grotonba, az Amerikai Egyesült Államok Tengeralattjáró Múzeumba.

A Nautilus után több nukleáris-meghajtású tengeralattjáró is épült az Amerikai Egyesült Államokban. Más nemzetek viszont csak évekkel később voltak képesek ilyen típusú hajókat a vízre bocsátani. A Szovjetunió 1958–1959-ben építette meg első nukleáris meghajtású tengeralattjáróját, Nagy-Britanniában 1963-ban, Franciaországban 1969-ben, a Kínai Népköztársaságban pedig 1971-ben állították szolgálatba az első atomhajtóműves tengeralattjárókat.

Fotó: internet