Ötödikesek

Nem véletlenül került előtérbe a nehezen felderíthetőség követelménye: az egyre kifinomultabb és eredményesebb felderítő- és célkövető lokátorok, légvédelmi rakétarendszerek korában minél kisebb célpontot nyújt egy vadászbombázó, annál nagyobb esélye van a hazatérésre. Ez mindenekelőtt a pilóta élete miatt bír jelentőséggel, de fontos a költségvetés szempontjából is. Nagyjából 100 millió dollárba kerül egyetlen F–35 Lightning II repülőgép.

Tapasztalat, pénz

A katonai repülés 1945 után elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedéseként haladt előre. Ma, az ötödik generációs vadászbombázók fejlesztésének versenyében az amerikai–orosz kettőshöz Kína és Japán csatlakozott, de más országok is belekezdtek saját repülőjük megépítésébe, hogy felzárkózzanak hozzájuk.

A sikerhez persze nemcsak pénz, hanem tapasztalat is szükséges. Az Egyesült Államokban kifejlesztett „nagy klasszikus", azaz a két hajtóműves, nagy hatótávolságú F–15 Eagle, valamint az egy hajtóműves könnyű vadászbombázó, az F–16 Falcon család kettőse tovább él az új generációban is. Ami pedig a Lockheed Martin F–22 Raptor vadászgépet illeti, a típus fejlesztése még 1981-ben indult meg. Kifejezetten nagy hatótávolságú gépnek tervezték, az új szovjet típusok (MiG–29, Szu–27) elleni légi harcokra és a szovjet bombázógépek elfogására. A tervezés célja tehát a nehezen felderíthető, valamint a kiváló fordulékonyságot eredményező kialakítás, az emiatt szükséges, számítógéppel irányított kormányszervek (fly-by-wire rendszer), a különleges műanyag (kompozit) elemek alkalmazása, a fel-le fordítható hajtóműkiömlők és a teljesen digitalizált, számítógépes képernyőkre alapozott pilótafülke volt. A gép teljesítményét jelzi, hogy utánégő nélkül képes a hangsebesség felett repülni.

A „lopakodás" képességét segíti, hogy a Raptor belső bombakamrákban hordozza fegyverzetét. Ezekből összesen hármat alakítottak ki. A két hajtómű beömlőnyílása után egy-egy oldalsó, kisebb méretű kamra várja az AIM–9X Sidewinder kis hatótávolságú, infravörös önirányítású légiharc-rakétákat. A komolyabb fegyverek helye a géptörzs alján kialakított központi bombatér: az eredetileg az AIM–120C AMRAAM közepes hatótávolságú, önirányított légiharc-rakéták hordozására tervezett kamrában ma már valóban helyeznek el bombákat is. A szárnyak alá egy-egy külső felfüggesztő pilon rögzíthető: ide póttartályokat vagy további fegyverzetet lehet elhelyezni, bár ez rontja a gép „lopakodóképességeit".

Ahogy az F–15-ös család is első osztályú támadó repülőgéppé alakult át az F–15E Strike Eagle változattal, úgy lépett be a támadó szerepkörbe az F–22, köszönhetően a szoftveres továbbfejlesztéseknek és a JDAM, illetve az SDB irányított bombacsaládoknak. Egyébként a Raptor az egyetlen ötödik generációs vadászbombázó, amely éles hadműveletben vett részt: 2014-ben Szíria felett hajtott végre vadász- és támadó feladatokat.

Tömegvadász?

Az F–22 gyártását a költségek miatt 187 repülőgépnél befejezték. Szerencsésebb a Lockheed Martin F–35 repülőgépcsalád: már több mint 140 gépet adtak át a három változatból az amerikai és a nemzetközi megrendelőknek, és várhatóan több ezer F–35-ös állhat majd hadrendbe a világ gazdagabb országainak légierőiben. Az Egyesült Államokon kívül Hollandia, Ausztrália, Olaszország, Norvégia, Törökország és Nagy-Britannia számít már szerződött vásárlónak. Igaz, itt is elszaladtak az árak: a gépenkénti tervezett 50 millió dolláros alapár ma már minimum 100 millió dollár, és emiatt csökkenhetnek a megrendelt darabszámok is.

Az F–35 Lighnting II sok szempontból öszvér-repülőgép: egyszerre kell sok mindennek megfelelnie. A légierőknek szánt, hagyományos repülőterekről üzemelő F–35A változat a harmadik-negyedik generációs vadászbombázók, illetve az örökifjú A–10C Thunderbolt II alacsonytámadó típus leváltására épült. Sokkal speciálisabb az F–35B: a különleges emelő légcsavaros repülőgép a Harrierek utódja mind az Egyesült Államok tengerészgyalogságánál, mind Nagy-Britanniában. A repülőgép-hordozói üzemeltetésre specializált F–35C pedig elméletileg az F/A–18 Hornet és az F/A–18E Super Hornet típusokat küldené nyugdíjba. Az F–35-ös kialakítása szintén a radarhullámok visszaverődésének elkerülését szolgálja. A fegyverzet itt is alapvetően a két belső fegyvertároló rekeszben található; ezekben a légiharc-rakéták mellett irányított levegő-föld rakétákat és bombákat lehet elhelyezni. Ha szükséges, a két szárny alatt további 3-3 fegyverzet-felfüggesztő pont is igénybe vehető, míg az F–35B és C változatánál a géptörzs alá egy 25 milliméter űrméretű, négycsövű gépágyú konténere függeszthető.

Kihívás Keletről

Az első komolyabb vetélytárs Oroszországban bukkant fel. A Szuhoj T–50 PAK-FA az F–22-esre adott orosz válaszlépés; fejlesztését 2002-ben kezdték el. A gép azonban nem minden ízében vadonatúj repülőgép: a technológiai kockázatokat és persze a fejlesztési költségeket mérsékelendő, számos rendszer és alkatrész a jól bevált Szu–35-ös családból érkezett. A külső viszont vadonatúj, kissé talán az F–22-esre hasonlít. Azonos a belső fegyvertároló kamrák alkalmazása, valamint a kettős függőleges vezérsík is. De komoly eltérés a két hajtómű elhelyezése és az orosz gépre jellemző, remek manőverezőképességet eredményező, két tengelyen irányítható hajtóműkiömlők alkalmazása, a tolóerővektorok változtatása is, ami a Szu–35-ösről lehet ismerős. 2007-től India is részt vesz a gép fejlesztésében. A továbbfejlesztett, az indiai elvárásoknak megfelelő, helyben gyártott HAL FGFA jobb radart, elektronikai és avionikai rendszereket, valamint indiai fegyverzetet kap majd. Bár India eredetileg kétüléses, a támadó bevetésekre optimalizált változatot is hadrendbe állított volna, a fejlesztés költségei és az új változat megépítéséhez szükséges idő hossza miatt végül az együléses változatnál maradtak. A PAK-FA öt prototípusa repül már, de arról még nincs pontos információ, hogy a repülőgép mikor és hány példányban állhat majd hadrendbe.

Lehet, hogy közben Kína már meg is előzte nagy riválisát, Oroszországot? Minimum két olyan ötödik generációs kínai vadászbombázó repülőgépről tudunk, amely már eljutott a berepülési programig. A nagyobbik testvér, a Csengdu J–20 (az eddig kiszivárgott információk szerint) elsősorban vadászfeladatokat kap majd a kínai légierőben. Főbb jellemzői: két (egyelőre orosz eredetű Szaturn AL–31F) hajtómű, a JAS–39 Gripenhez hasonló, elülső segédszárnyak a törzs két oldalán, belső fegyverterek, digitális pilótafülke. Kérdés, hogy a kínai fejlesztést mennyiben segítették elő a nagyipari méretekben zajló informatikai ipari hírszerzési akciók. A gépből jelenleg két eredeti és két átalakított, továbbfejlesztett prototípus repül.

A kisebb méretű Senyang J–31 többfeladatú repülőgép prototípusa 2012. október 31-én hajtotta végre első felszállását. A nemrég zárult Zhihai légi kiállítás sztárjaként is bemutatkozott repülőgép két Klimov RD–93-as hajtóművel repül. Érdekesség a megerősített, kettős kerékkel ellátott első futómű: ez a katapultos indítású hordozófedélzeti repülőgépek jellemzője, bár hivatalosan a J–31-es nem a Szu–33-as alapján kifejlesztett Shenyan J–15-ös váltótípusa. A kisebb méretű belső fegyverrekeszekben az eddigi információk szerint csak négy légiharc-rakéta vagy kisebb méretű irányított bomba fér el, külső fegyverzetfüggesztésről nincs hír.

Lesz belőle valami?

Végül érdemes megemlíteni két egzotikus modellt, melyek közül csak az egyikről jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy valódi repülőgép. Ez pedig a japán Mitsubishi ATX-D technológiai bemutató repülőgép, ami ugyanakkor nem egy vadászbombázó prototípusa, hanem kutatási, kísérleti célokra alkalmas eszköz. Japán az ATX-D-vel repülőiparát akarja fellendíteni, nem titkolt célja pedig egy saját, önállóan kifejlesztett, nehezen felderíthető típus jövőbeni megalkotása. A gép segítségével a radarsugarakat elnyelő és szétszóró kialakítást, speciális festékbevonatokat, digitalizált kormányrendszert és új, nagy teljesítményű hajtóműveket tesztelnek majd. A távol-keleti ország egyébként 2014 augusztusában rendelte meg az első hat F–35A Lightning II-est a japán önvédelmi légierő számára. A tervek szerint 42 gépből álló Lighnting II-es flottával az elöregedett, licenc alapján gyártott Mitsubishi F–4EJ Kai vadászbombázók cseréjét oldják meg.

Az eddigi legmókásabb ötödik generációs elképzelés (repülőgépnek nevezni túlzás lenne) Iránból érkezett. Az egyelőre makett formájában bemutatott aprócska Quaher–313 túl kicsi harci repülőgépnek, ráadásul a kabin berendezése is inkább egy házi építésű szimulátort idéz. A szakértők szerint a hajtóművek beömlőnyílásai sem elég nagyok ahhoz, hogy nagy állásszögnél képesek legyenek megfelelő mennyiségű levegőt juttatni a hajtóműhöz. A típus felszállásáról eddig semmilyen fénykép vagy videofelvétel nem került elő.


Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2014. december