Óvd a partot!

A nyugati szövetségesek a hidegháborús idők után, több más területhez hasonlóan, szinte teljesen elfeledkeztek a terepjáró járművekre telepíthető, mobil, nagy harcértékű rakétarendszerek fejlesztéséről. Igazából egyetlen kivételt lehet megemlíteni: az Oroszországgal határos, 2650 kilométernyi tengerparttal rendelkező Norvégiát.

Meglepő megoldások

Az említett országok persze nem (teljesen) dobták ki meglévő rendszereiket, de az új generáció kifejlesztése elmaradt, s a régebbi eszközök hadrendben tartott száma is alaposan csökkent. Ennek oka aránylag egyszerű volt: a hadvezetések úgy gondolták, hogy a széthulló Szovjetunió többé már nem jelent haditengerészeti fenyegetést és a maradék, immár orosz zászló alatt hajózó egységet a levegőből és a tengerről probléma nélkül semlegesíteni lehet. Ez a helyzet azonban a 2010-es évekre gyökeresen megváltozott: Oroszország és a másik középhatalom, Kína haditengerészete a minőség és a mennyiség tekintetében is radikális változáson ment keresztül.

Minderre, ha megkésve is, de többféle választ igyekszik adni a nyugati közösség. Néha egészen meglepő megoldások is születtek: a hivatalosan semleges, de a NATO-hoz egyre szorosabban kötődő Svédország például 2016-ban múzeumokból, lerakatokból szerezte vissza azokat a Scania terepjáró teherautókra szerelt Robotsystem–15F (RBS–15F) típusú, hajók elleni rakétákat, melyekből – Rb 15 néven – a svéd haditengerészet a tervezett négy helyett csak egyetlen üteget rendszeresített 1995 és 2000 között. 2016 novemberében, amikor a Balti-tengeren található Gotland-sziget orosz támadásokkal szembeni sebezhetősége már elérte a svéd választópolgárok ingerküszöbét is, a nagy nehezen összevadászott rakétákat kijavították és ismét hadrendbe állították.

Norvég sikertörténet

Ha sikertörténetet keresünk, ahhoz egy országgal nyugatabbra, a NATO-tag Norvégiába kell mennünk. A skandináv állam hadereje előtt álló egyik legnagyobb kihívás az idegen hadihajók szemmel tartása és szükség esetén semlegesítése. A feladathoz szükséges rendszer tervezését, gyártását hazai erőforrások segítségével oldották meg, majd a fegyvert exportálták is, ami alapelv minden norvég védelmiipari fejlesztésnél. A Kongsberg Defence & Aerospace mérnökei által megalkotott, a Penguint felváltó, 125 kilogrammos robbanófejjel, műholdas és inerciális navigációval ellátott, majd közvetlenül a becsapódás előtt infravörös önirányításra váltó Naval Strike Missile elnevezésű rendszerre szóló első megrendelést még 2007 júniusában írták alá; a komplexumok a Fridtjof Nansen-osztályú fregattokra és a Skjold-osztályú járőrhajókra kerültek.

Az első exportsiker viszont már a partvédelmi változaté volt: 2008-ban Lengyelország vásárolt 50 rakétát, majd 2015. január elsején létrehozták a haditengerészeti rakétásegyéget (Morska Jednostka Rakietowa), mint a partvédő rakétaszázadokat összefogó magasabbalakulatot. A 3. flotta parancsnoksága alá tartozó, 2013-ban felállított első századhoz 2014-ben csatlakozott a második, s a tervek között szerepel egy harmadik század felállítása és felszerelése is. A feladat: a Balti-tenger partvidékének felügyelete és védelme 200 kilométeres távolságig.

A lengyel Jelcz P662D43 teherautókra szerelt norvég rakéták az eddigi információk szerint remekül beváltak. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Amerikai Egyesült Államok – fontos szövetségese, Lengyelország tapasztalatait is figyelembe véve – szintén a Naval Strike Missile mellett döntött. Bár a Harpoon Block II rakétákra alapozott, modernizált Harpoon Coastal Defense System révén elérhető hazai fejlesztés is, az amerikai hadsereg minden jel szerint inkább a Kongsberg megoldását választja. A Csendes-óceánon végrehajtott RIMPAC 2018 hadgyakorlaton elvégzett éleslövészeten a 10×10-es Oshkosh M1074A1 tehergépkocsira épített indítóegységgel támadtak egy kiselejtezett hadihajót – sikerrel. Nem véletlen, hogy a hadsereg a felelőse a témának: Európában és a Csendes-óceán szigetvilágában is komoly szükség van mobil, könnyen mozgatható, modern rakétarendszerre.

Négyesélyes tender

NATO-szövetségesünk, Románia is alapos képességnövelés mellett döntött, derült ki március végén. Figyelembe véve a Fekete-tengeren kialakult biztonságpolitikai helyzetet, a lépésen nem is lehet csodálkozni. A hírek alapján a védelmi minisztérium 137 millió eurót fordítana az ország partjait védő rakétákra. Igaz, a beszerzési eljárást 2018 végén felfüggesztették (pedig a vásárlást már 2018 augusztusában engedélyezte a kormány), de a tárca szerint mostanra minden jelentkezőtől megkapták a végső ajánlatokat. Úgy tudni, az összeurópai MBDA (Exocet MM40 Block 3), az amerikai Boeing (Harpoon Block II), a svéd Saab (RBS–15 Mk3) és a norvég Kongsberg (Naval Strike Missile) jelentkezett a román tenderre. A jelenlegi tervek szerint hamarosan eldőlhet, hogy melyik vállalat szállíthatja le 2023-ig a meg nem nevezett mennyiségű haditechnikai eszközt.

Régi, még a szovjet időkre visszavezethető hagyomány a partvédelmi rakéták használata Oroszországban. A képesség kiemelt fontosságát jelzi, hogy a második világháborúban Japántól elfoglalt (s Tokió által amúgy azóta is visszakövetelt) Kuril-szigetekre, a Krímbe és a kalinyingrádi orosz enklávéba is telepítettek ilyen területvédelmi rendszereket.

A korelnök az 1959-ben hadrendbe állított P–5 Pjatyorka (4K34) típusú, turbojet meghajtású cirkálórakéta, melynek ZiL–135KM, 8×8-as terepjáró tehergépkocsira épített változatát SzPU–35V „Redut" (NATO-kódja SS–C–1 Sepal) néven ismerjük. Ezt az eszközt ugyanakkor már szinte mindenhol felváltotta két, sokkal modernebb fegyver. Elsőként a 2008-ban hadrendbe állított 3K60 Bal (és exportváltozata, a Bal-E) jelent meg, amely a jól bevált MZKT–7930 terepjáró járműre került fel. Ezen nyolc tároló/indítócső van, bennük az eredetileg légi indítású, de a szárazföldi alkalmazáshoz gyorsítórakétával felszerelt, aktív radarvezérlésű H–35-ösök (AS–20 Kayak) különböző hatótávolságú változataival. A H–35U rakétával orosz források szerint akár 260 kilométeres hatótávolság is elérhető. 2015-ben érkezett meg a kifejezetten a NATO haditengerészeti erői ellen kifejlesztett, megnövelt sebességű és hatótávolságú P–800 Oniksz rakétákkal ellátott Basztion komplexum. A jármű maradt, a rakéta viszont nem: a Vietnamba és Venezuelába is eladott rendszer lelke, az Oniksz a hangsebesség két és félszeresére képes, s az orosz haderőben alkalmazott válfaja akár a 600 kilométerre lévő célt is képes eredményesen támadni; az exportváltozat hatótávolsága ezzel szemben 120–300 kilométer.

Fotó: internet