Tengeri ragadozók
Szöveg: Feith László | 2015. december 30. 7:52Bár a háborúzó felek eleinte a felderítésben, a partvédelemben és az ellenséges hadihajók elleni harcban szántak szerepet a tengeralattjáróknak, Németország egyre gyakrabban alkalmazta azokat kereskedelmi egységekkel szemben. A hadviselésnek ezzel a módjával ugyanakkor 1915-ben nem sikerült megrendíteni Nagy-Britanniát, ellenben az akciók kivívták a semleges nemzetek, mindenekelőtt az Egyesült Államok rosszallását.
Az egyetlen bevetés során három brit cirkálót elsüllyesztő U–9 sikere jelezte: a tengeralattjárók jelentette veszélyt komolyan kell venni.
Az első világháború kezdetén az angol flotta blokád alá vette a német partokat. Ennek célja kettős volt: egyrészt Németországot így megfoszthatták a tengeren érkező szállítmányoktól, másrészt megakadályozhatták, hogy a császári haderő segítséget küldhessen a gyarmatokon állomásozó katonáinak, illetve a távoli vizeken tartózkodó hadihajóinak. Mivel a német flotta ereje túlságosan kockázatossá tette volna azt, hogy az ellenséges partokhoz közel alakítsák ki a blokádot, így az a La Manche-on, illetve az Északi-tengeren, Norvégia déli és Skócia északi része között épült ki – lényegében már 1914. augusztus 11-re. Eközben a német hadihajók gyakorlatilag tétlenül várakoztak. A császári hadvezetés ugyanis rövid háborúra számított (akárcsak az antanterők szinte összes stratégája), így bármiféle, az angol partok vagy a blokád elleni akció csak értelmetlen kockázatvállalásnak tűnt. Ugyanebből a megfontolásból nem zavarták a brit expedíciós erők kontinensre történő áthajózását sem. Mindebből adódóan a háború első napjaiban sem a La Manche-on, sem az Északi-tengeren nem került sor hadihajók összecsapására. Hasonlóan csendes volt a Földközi-tenger is, ahol az angol és a francia egységek az Otrantói-szorosnál zárták el az Adriai-tenger kijáratát, így valósítva meg az osztrák–magyar kikötők blokádját.
Német búvárnaszádok a kieli kikötőben.
A zárlattal Anglia ellehetetlenítette Németország tengeri kereskedelmi hajózását, mindazonáltal a semleges államok továbbra is vittek oda árukat. E szállítmányok hatékonyabb ellenőrzése érdekében az angolok 1914. november 2-án az Északi-tenger egészét hadizónának nyilvánították, s teljesen lezárták azt a semleges államok kereskedelmi egységei elől. A Hollandiába és a skandináv országokba tartó hajók csak a La Manche-on át közlekedhettek, ami lehetővé tette a rakományok alapos átvizsgálását, regisztrálását. Ezzel Németország a semleges államokon keresztül érkező szállítmányok nagy részétől is elesett, hiszen az angolok azonnal lefoglalták azt az árut, amiről feltételezhető volt, hogy meghaladja az érintett nemzetek – Hollandia, Dánia, Norvégia, Svédország – szükségletét.
Megbénítani Angliát
Németország számára a blokád a háború elhúzódásával mind súlyosabb problémát okozott, ezért Hugo von Pohl admirális, a flotta vezérkari főnöke november 7-én azzal kereste meg Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárt, hogy az angol intézkedésre válaszként nyilvánítsák hadizónának a szigetország körüli vizeket, s az ott áthaladó hajókat (beleértve a semleges államok kereskedelmi egységeit is) búvárnaszádokkal minden figyelmeztetés nélkül süllyesszék el. Az admirális tehát az angol partok körüli korlátlan tengeralattjáró-háborúra tett javaslatot. A Nagy-Britanniába irányuló kereskedelmi hajózás elleni hatékony akcióval az ország gazdaságát ugyanis valóban nehéz helyzetbe lehetett volna hozni.
1914. szeptember 22. a brit flotta fekete napjaként vonult be a történelembe: egyetlen német tengeralattjáró három hadihajójukat küldte hullámsírba.
A tengeralattjáró viszonylag új fegyver volt. Első harci alkalmazására az amerikai függetlenségi háborúban (1775–1783) került sor, amikor 1776-ban New York kikötőjében próbáltak meg segítségével felrobbantani egy angol hadihajót – sikertelenül. Eredményesebben szerepelt az amerikai polgárháborúban (1861–1865), miután 1864. február 17-én a konföderációs (déli) erők tengeralattjárója Charleston kikötőjében megsemmisítette az unionisták (északiak) USS HOUSATONIC nevű egységét; igaz, a süllyedő korvett a vesztét okozó búvárhajót is magával ragadta a hullámsírba. A következő mérföldkő 1888. szeptember 24-én jött el: a francia haditengerészet ekkor állította hadrendbe a GYMNOTE nevet kapott villanymotoros tengeralattjárót.
Az 1900-as évek elején csúcsra járatott flottaépítési versenyben a búvárhajók háttérbe szorultak. A legtöbb tengeri hatalom persze épített ilyen eszközt, amelynek akkoriban – sőt, még az első világháború kitörésekor is – a felderítésben, a partvédelemben és az ellenséges hadihajók elleni harcban szántak szerepet. Ugyanakkor még mindig gondot jelentett a megbízható meghajtás hiánya, amire végül a német Rudolf Diesel 1910 körül megalkotott találmánya, a dízelmotor jelentett megoldást. Ez egy csapásra előnyhöz juttatta a németeket, mert bár Anglia, Franciaország, Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia is készített hasonló elven működő erőforrásokat, de azok kiforrottsága meg sem közelítette Diesel konstrukciójáét. Egyébként az 1906–1913 között hadrendbe állított 18 tengeralattjárójukba a németek is még nehézolajjal működő motorokat építettek, elsőként az U–19 jelzésű egység kapott dízelüzemű meghajtást.
Ünneplő tömeg fogadta a sikeres bevetésről visszatérő U–9-est.
Hármat egy csapásra
Az első világháború kitörésekor Németország 28 tengeralattjáróval rendelkezett, míg Anglia hatvannyolccal. Utóbbiak közül azonban csak hetet hajtott dízelmotor, szemben azzal a tízzel, amit a nagy ellenfél tudhatott a soraiban, ráadásul azok lényegesen korszerűbbek is voltak. A harcok első hónapjaiban a távoli vizeken tartózkodó német hadihajók egymás után vesztek oda, a flotta többi része pedig a hazai kikötőkben horgonyozott tétlenül. Ezzel szemben a tengeralattjárók szép sikereket értek el. 1914. szeptember 5-én az U–21 a May-sziget közelében elsüllyesztette a HMS PATHFINDER könnyűcirkálót, majd 22-én a régi, még petróleummotorral hajtott U–9 egyetlen bevetés során a brit flotta három páncélos cirkálóját (HMS ABOUKIR, HMS CRESSY, HMS HOGUE) küldte hullámsírba a holland partok előtt; a hajókon szolgáló összesen 2265 tengerész közül 1428 halt meg. A tengeralattjáró parancsnoka, Otto Weddigen főhadnagy megkapta a Pour le Mérite kitüntetést, egyben előléptették korvettkapitánnyá, míg a legénység minden tagja I. vagy II. osztályú Vaskeresztet vehetett át. Weddigen szerencséje azonban nem tartott ki a háború végéig: 1915. március 18-án új hajóját, az U–29-et a HMS DREADNOUGHT csatahajó Pentland Firth közelében, az Északi-tengeren legázolta; a támadást a legénység egyetlen tagja sem élte túl.
Az utasítás értelmében a tengeralattjárók kapitányainak mindig időt kellett volna engedniük arra, hogy az elsüllyesztendő hajó legénysége és utasai csónakba szálljanak.
Német tengeralattjáró 1914. október 20-án torpedózott meg először kereskedelmi hajót. Az U–17 áldozata az angol GLITRA volt, amelyet a norvég partok közelében küldött a tenger fenekére. Ugyanebben a hónapban egy újabb bravúr irányította a német katonai vezetés figyelmét a búvárnaszádokra: két egység zavartalanul körbehajózta a brit szigetet. 1914 novemberében ilyen előzmények után került sor Pohl admirális javaslatára, amitől azonban sem a kancellár, sem pedig Gottlieb von Jagow külügyminiszter nem volt elragadtatva. Azzal érveltek, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború Németország ellen fordítja a semleges nemzeteket, mindenekelőtt az Egyesült Államokat, s ez akkora veszteséget okoz Berlinnek, amelyet bizonyosan nem ellensúlyoz a búvárhajók tevékenysége. Végül azonban a javaslat támogatói kerekedtek felül, s miután a kancellár sem emelt ellene kifogást, 1915. február 4-én megszületett a császári jóváhagyás.
Az utóbbiak heves tiltakozása ellenére a németek kitartottak a tengeralattjárók bevetése mellett, némi változtatással.
Az utasítások értelmében a búvárnaszádok kapitányai nem támadhattak meg amerikai és olasz kereskedelmi egységeket, egy-egy hajó elsüllyesztése előtt pedig a személyzetnek lehetőséget kellett biztosítaniuk a csónakba szállásra.
A búvárhajóharc megkezdődött a Földközi-tengeren is; az ottani hajózási útvonalakat az adriai támaszpontokról indulva az Otrantói-szoroson keresztül közelítették meg az osztrák–magyar és a német tengeralattjárók, melyek elsődleges feladata a Szuezi-csatornán át Franciaországba vagy Nagy-Britanniába tartó úszó egységek elsüllyesztése volt.
Figyelmeztetés nélkül
A tengeralattjárók kapitányai általában az utasításoknak megfelelően jártak el: hirtelen felemelkedve megállásra szólították fel a kereskedelmi egységet, és miután időt engedtek a legénységnek arra, hogy csónakba szálljon, ágyútűzzel vagy dinamittal elsüllyesztették a hajót – így spóroltak a torpedóval. Gyakran azonban figyelmeztetés nélkül támadtak. Az első ilyen esetre már igen hamar, 1915. február 19-én sor került, amikor a BELRIDGE norvég szállítóhajót próbálta meg a tenger fenekére küldeni egy német tengeralattjáró, május elsején pedig az amerikai GULFLIGHT volt a célpont. Bár mindkét hajó megmenekült, az orvtámadások nagy felháborodást váltottak ki, s kiélezték Németország viszonyát a semleges nemzetekkel. Ennek javítása érdekében a kancellár május 6-án javasolta, hogy a háborúból kimaradó államok hajói elleni akciókkal hagyjanak fel a búvárnaszádok. Másnap azonban megtörtént a katasztrófa: a német U–20 tengeralattjáró Írország délnyugati partjainál figyelmeztetés nélkül megtorpedózta a LUSITANIA angol óceánjárót; a hajóval együtt 1201 ember veszett a hullámsírba, köztük 128 amerikai állampolgár.
A GULFLIGHT volt az első amerikai kereskedelmi egység, melyet megtorpedózott egy német búvárhajó.
A történtek után rendkívül feszültté vált a viszony Németország és az Egyesült Államok között, amit aztán csak tovább fokozott egy újabb angol utasszállító, az ARABIC elsüllyesztése; az U–24 tengeralattjáró augusztus 19-i akciójának – amelyre ugyancsak Írországtól délnyugatra került sor – szintén voltak amerikai áldozatai. Az USA hadba lépésének megakadályozása érdekében a német kormány szeptember közepén úgy rendelkezett, hogy a búvárnaszádok kizárólag az utasok biztonságba helyezése után semmisíthetnek meg ellenséges személyszállító hajót. A haditengerészeti vezetés azonban ilyen feltétel mellett nem látta értelmét a februárban kezdett harc folytatásának, amely így a Nagy-Britannia és Írország körüli vizeken, továbbá La Manche-on lényegében leállt, s a Földközi-tengerre korlátozódott.
Mérleget vonva, a német tengeralattjárók akciói 1915-ben nem okoztak krízist Nagy-Britannia számára. Bár már nem olyan zavartalanul, mint az előző évben, de a tengerentúli területekről folyamatosan érkeztek a szállítmányok. Az újonnan épített kereskedelmi hajók száma többé-kevésbé kiegyenlítette a veszteségeket, ráadásul a búvárnaszádok elleni védekezés is egyre javult. Mindezeken túl, a londoni kormányzat előnyt is húzott a helyzetből: együttműködése szorosabbá vált az Egyesült Államokkal, amelynek közvéleménye és politikai vezetése körében akkora felháborodást váltott ki a német harcmodor, hogy a blokád angol szigorításánál már nem kellett tartani az amerikai tiltakozástól. A Németországgal szomszédos semleges nemzetek tengeri kereskedelmével szemben 1915 februárját követően életbe léptetett komoly ellenőrzések nyomán egyébként ez a zárlat szinte teljessé vált. De ami a legfontosabb: az angolok biztosították a maguk számára az amerikai árukat, egyúttal teljesen megfosztották azoktól legfőbb ellenségüket. Ilyen körülmények között Németország számára nagyon is meggondolandó volt, mi az előnyösebb: a kereskedelmi hajók elleni búvárhajóharcot változatlanul folytatva kiprovokálni az Egyesült Államok hadba lépését, vagy korlátozni a tengeralattjárók alkalmazását.
