Retro-mozi: Bíbor és fekete

Szöveg: Szűcs László | 2015. december 30. 9:43

Békeidőben, de különösen háborúban igaz az az állítás, miszerint a legfontosabb alapvető emberi erények közé tartozik a bátorság, az együttérzés, a segítőkészség és a megbocsátás. Erről szól Jerry London háborús filmdrámája, a Bíbor és fekete.

Kezdjük rögtön a rossz hírrel: aki látványos csatajelenetekben gazdag, „pörgős" háborús mozit szeretne nézni, az biztos, hogy hatalmasat csalódik majd az 1983-ban bemutatott Bíbor és fekete című, amerikai-angol-olasz koprodukcióban készült filmben. Itt nem robbannak gránátok, nem repülnek leszakadt végtagok, nem vívnak haláltusát a hörgő sebesültek, sőt még a géppisztolyok is csak néhányszor kelepelnek fel a 143 perces játékidő alatt. Ha valaki viszont arra vágyik, hogy a második világháborúban játszódó, ám a látvány helyett a tartalomra koncentráló filmmel töltse ki délutáni-hétvégi szabadidejét, akkor élete egyik legjobb választása lesz Jerry London drámája.

A megtörtént események alapján íródott történet két főhőse a bíbor színű palástot viselő katolikus főpap, Hugh O’Flaherty, illetve a nácik hírhedt fekete egyenruhájában pózoló Herbert Kappler ezredes. A sztori 1943-ban játszódik, amikor a németek megszállják Rómát és a városi rendőrség élére kinevezett Kappler azt kapja feladatul, hogy tartsa fenn a rendet az örök városban. A Vatikán azonban nem tartozik fennhatósága alá, így a háborúban semleges pápai állam határát vastag, fehér vonallal festik meg, amit egyetlen német katona sem léphet át. A Vatikánban, magas diplomáciai beosztásban szolgál, a Kánonjogi Intézetet vezeti az ír származású monsignore O’Flaherty, aki gyakorlatilag már a német megszállás másnapjától a legfontosabb feladatának tekinti a szövetséges hadifoglyok és a nácik által üldözöttek segítését. Kezdetben csak néhány tucat, a film végére viszont már négyezernél is több ember bújtatását, menekítését végzi egy alig néhány tagból álló, „földalatti" szervezet vezetőjeként. A háborúban felértékelődő emberi erényekből, hatalmas bátorságról, együttérzésről és segítőkészségről téve tanúbizonyságot.

Keppler sehogy sem tudja elfogni, tőrbe csalni a főpapot, aki úgy játszik a megszállókkal, mint éhes macska az egérrel. Álruhában közlekedik, postásnak, utcaseprőnek, apácának öltözve szervezi a menekültek ellátását. Egyszer pedig – fejét az oroszlán szájába dugva – német egyenruhát öltve jut be a városi börtönbe, hogy feladja az utolsó kenetet, elfogott és kegyetlenül megkínzott paptársának.
A film vége pedig a legfontosabb emberi erény, a megbocsátás diadala. Keppler O’Flaherty segítségét kéri, hogy a közeledő szövetséges csapatok elől juttassa ki Rómából a feleségét és két gyermekét. A monsignore első reakciója a döbbenet és az elutasítás, később azonban kiderül, hogy a német főtiszt családja biztonságban eljutott az ugyancsak semleges Svájcba…

A történet alapja és a két szereplő valós. O’Flaherty tényleg segítette a szökött hadifoglyokat és a németek által üldözötteket Keppler pedig valóban mindent megtett annak érdekében, hogy ezt megakadályozza. A sztorit J. P. Gallagher A Vatikán vörös pimpernelje (The Scarlet Pimpernel of the Vatican) című, 1967-ben megjelent könyvében írta meg, ezt használta alapul a forgatókönyvhöz David Buttler. Érdekesség: filmet eredetileg nem moziba, hanem a televízióba szánták, szerencsére bemutatták a filmszínházakban is. (Később hasonló címmel készült egy minisorozat is a tévék számára, ebben Ewan McGregor és Rachel Weisz is játszott.) Dvd-n pedig csak az 1990-es években adták ki.

Az alaptörténet mellett a parádés szereposztás az, ami katartikus magasságokba repíti a filmet. Hugh O’Flaherty-t Gregory Peck játssza, aki néhány korábbi filmjében csak a mosolyával képes volt levenni a lábáról egyszerre több száz hölgy rajongóját. Ebben a filmben azonban nemcsak mosolyog, hanem a színészi mesterség minden nonverbális fortélyát alkalmazza: ha kell rezzenéstelen tekintettel áll a rá célzott fegyver távcsövének célkeresztjében, vagy éppen csak felhúzza a szemöldökét, bólint egyet…

Nem kevésbé zseniális a Keppler ezredest alakító Christopher Plummer, aki Gregory Peckhez hasonlóan több évtizede a pályán lévő színész, és akinek csak a legfontosabb filmjeit majd egy „méteren keresztül" sorolja az internetes szabad enciklopédia. A kegyetlen, könyörületet nem ismerő, a parancsot mindenáron végrehajtó, a történet végére mégis emberré váló náci ezredes karakterének megformálása utánozhatatlan.

Feltétlenül meg kell emlékezni még a film zeneszerzőjéről. Ennio Morricone dallamai katonásan pattogó, ám néha-néha mégis kaotikusnak tűnő taktusai tökéletesen passzolnak a történet cselekményéhez, mégis szokatlannak tűnnek attól a komponistától, akinek a filmtörténet legismertebb spagettiwesternjeinek máig sokat dúdolt dallamait köszönhetjük.

Bár a Bíbor és fekete a legjobb hangkeverésért járó Emmy-díj mellett egyetlen nagyobb díjat sem hódított el, mégis kötelezően megnézendő darab a háborús filmeket kedvelők számára.