A legsötétebb óra

Szöveg: Révész Béla | 2018. június 17. 15:31

Hogy Gary Oldman megérdemelten kapott-e Oscart Winston Churchill megformálásáért? Határozottan igen. Hogy A legsötétebb óra remekmű lenne? No, itt azért meg is állhatunk egy pillanatra.

Gary Oldman szobrocskája nagyjából Leo DiCaprio sikeréhez hasonlítható. Nagyon megérdemelte már, egyszerűen meg kellett kapnia. A különbség talán az a két színész diadala között, hogy míg DiCaprio az A visszatérőbennél számtalan filmjében jobbat nyújtott, addig Oldman A legsötétebb órával valóban pályája csúcsára ért. A maszk mellett egy hibátlan alakítást láthatunk, az Oscart mindenki borítékolta is, s ezúttal szerencsére elmaradt a meglepetés. Oldman színészi játéka lenyűgöző, a probléma egészen máshol keresendő a filmben. Mert van gond, nem is kevés.

Történetünk Churchill miniszterelnöki kinevezésével kezdődik. Chamberlain bukása után egy dolog volt világos: olyan embernek kell kormányt alakítania, akit minden politikai tábor támogat. Hogy ez a támogatás pontosan milyen is volt, az elég precízen ábrázolják a filmben. Alig látunk olyan szereplőt, aki ne döfte volna hátba a szivarozó kormányfőt, a király pedig egyenesen porrá alázza kinevezésekor. (Más kérdés, hogy ez Churchillt egy pillanatig sem hatotta meg, majd vissza is fizeti a kedvességet.) A sztoriban egészen a Dinamó-hadműveletig (lásd kritikánkat Nolan filmjéről itt) követhetjük nyomon Churchill pályafutását, ami azt jelenti, hogy a kinevezéstől kezdve mindössze néhány hét telik el. Ezt a pár napot láthatjuk két órába bezsúfolva, ám hiányérzetünk nem lehet. A célkitűzés világos volt a film alkotói előtt, s maradéktalanul el is érték azt.

Kezdjük a legnagyobb pozitívummal, Oldman alakításával. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy ebben a moziban csak statiszták játszhatnak mellette, mindenben segítve a munkáját, alázattal és szorgalommal alájátszva neki, hogy végre átvehesse azt, ami neki jár, ráadásul egy hibátlan szerep hibátlan megformálásáért. Ritka pillanat, amikor egy karakter ennyire rásimul a színészre. Oldman zseniálisan hozza Churchill figuráját, aki éppen nem ér rá a politikai játszmákra, miután egy világháború kezdetén a nemzetét próbálja megmenteni. Gary Oldman évtizedek óta korunk egyik legnagyobb színésze, valószínűleg lázadás tört volna ki az Oscar-gálán, ha nem ő kapja a szobrocskát. De megkapta, s így van ez rendjén.

Ami nincs, az Churchill figurája, illetve az egész cselekmény túlzott leegyszerűsítése. Joe Wright rendező és Anthony McCarten forgatókönyvíró szándéka becsülendő: megmutatni a hétköznapi hátteret a mítosz, az egyszerű embert a legenda mögött. Világos, mint a nap, ám amit látunk, az enyhén szólva is a ló másik oldala. Rendkívül örülnék alapból, hogy végre valaki ennyire buzgón ábrázolta Churchill alkoholfogyasztási szokásait (közismert és unalmas téma), s azt, hogy időnként mennyire bunkó stílusban eresztette szabadon a száját, ám a profán bemutatás a filmben túllőtt a célon. Értem én a mítosz letépését a Nagy Államférfiról, értem a szándékot, hogy hétköznapian próbáltak mindent bemutatni, de a nagy igyekezetben valahol elsikkadt a lényeg. Oliver Stone Doors filmjével volt hasonló jellegű problémám. Mindent látunk Jim Morrison szexuális életéről, kábszerezéséről, önpusztításáról, a rock and roll életérzésről, a szupersztárságról, csak egy dolgot nem látunk soha: hogy az a pasas képes volt napi kilenc órán át egy íróasztal fölött görnyedve dalszövegeket és verseket kiötleni, mert bizony azok nem íródtak meg maguktól. Ugyanez a helyzet Churchill figurájával a filmben. A vedelés, szivarozás, a bunkózás a titkárnővel (elég értelmetlen szál egyébként is), a védjeggyé vált V-jel mutogatása, a mogorvaság és a zsémbes nagypapa-stílus nagyjából fél óráig kötötte le a figyelmem (és nem Oldman játékáról beszélek, hanem a karakter forgatókönyv szerinti bemutatásáról), de utána végig azon tűnődtem, miért nem látom ezt az embert dolgozni, miért nem mutatják be alapszinten sem azt a figurát, akinek képtelen volt leállni az agya, amellyel gyakorlatilag megnyerte a világháborút évekkel később. Az összképet sajnos tovább rombolja néhány kifejezetten kínos jelenet, amelyre az égvilágon semmi szükség nem volt. Ezek közül is kiemelkedik az, amelyben Churchillt láthatjuk a WC-n ürítés közben, motyogva és szenilisen nevetgélve, valami nagyon kellemetlen poént mondva a székfoglalásról. Bocsásson meg Anthony McCarten, de ilyen jeleneteket Benny Hill számára írtak utoljára. Nem vicces, csupán kínos. A földalattin a nép egyszerű gyermekeként utazó és megvilágosodást nyerő Churchill jelenete is hasonló, igaz, itt inkább a naivitás az, ami mosolyra késztet.

Fokozva a fokozhatatlant, ejtsünk szót a magyar szinkronról. Hogy kinek az ötlete volt Harsányi Gábort kiválasztani Gary Oldman magyar hangjának, azt rejtse a feledés jótékony homálya, de annyi bizonyos, hogy jobban nem is lehetett volna mellényúlni. A motyogó, vedelő, csoszogó Churchill ezzel a hanggal kínosan nézhetetlen, nekem konkrétan a Mézga Géza Köbükije jutott eszembe folyamatosan. Aki teheti, eredeti nyelven, vagy feliratozva nézze a filmet.

Az alapkoncepció túltolása ellenére csak ajánlani tudom A legsötétebb órát. Összeszedetten és precízen mutatja be annak a pár hétnek az eseményeit, amikor Winston Churchill végre el tudta magyarázni nemzetének és a politikusoknak, hogy a világháború miről fog szólni valójában. Gary Oldman játéka miatt pedig azonnal bekerült a kötelezően megnézendő filmek kategóriájába. A forgatókönyv egysíkúsága ellenére is kihagyhatatlan.