Filmajánló: A fegyvertelen katona

Szöveg: Révész Béla | 2017. február 1. 16:12

Mel Gibson ritkán rendez, de akkor nagyot. A fegyvertelen katonában ráadásul sűrítve látjuk az eddigi (nem hosszú a lista) direktori munkásságát, annak minden zsenialitásával és giccsével együtt.

Desmond Doss vallási (és családi) okokból nem hajlandó kezébe fegyvert fogni. A háborúból azonban nem akarja kivonni magát. Annak rendje és módja szerint jelentkezik a hadseregbe, ahol a kiképzésen derül ki felettesei és társai számára a bonyolult igazság: van egy emberük, aki fizikailag megfelel ugyan, de elméletileg használhatatlan. A történet fejvakarását valójában az adja, hogy az amerikai hadsereg nem nagyon találkozott még ilyen jellegű problémával, és a törvényi szabályozás is éppen a második világháborúban körvonalazódott, majd nyert végleges formát.

Adott tehát egy közlegény, aki a legkomolyabban állítja, hogy habozás nélkül meghalna a hazájáért, de kizárólag felcserként hajlandó szolgálni, a nélkül, hogy egyszer is fegyvert fogna a kezébe. Hazamenni nem hajlandó, ezért először (ahogyan lenni szokott a filmekben) agyba-főbe verik a társai, majd felettesei osztják rá a legalantasabb feladatokat, de minden hiába. Dosst ekkor hadbíróság elé állítják, amit ő a hite által megkövetelt nyugalommal fogad. Miután a tárgyalás közepén kiderül, hogy a szenátus már hozott rendeletet ilyen esetekre, ifjú hősünk végül eléri, amire vágyott: fegyvertelen katonaként indul neki a háború poklának. Okinava szigetén, a Hacksaw-gerincen tomboló csatából aztán hetvenöt bajtársát menti ki olyan lehetetlen körülmények között, amely csak a forgatókönyvírók agyában létezhet – mondhatnánk, de nem igaz, mert a történet valós, és a Desmond által kimentett katonák életben maradásukkal igazolták, miért is kapta meg egy fegyver nélküli katona később a létező legmagasabb kitüntetést az USA elnökétől.

Gibson annak idején a Bravehearttal újított óriásit a háborús filmek területén. A nyers brutalitás a gondosan komponált, szinte koreográfiaszerűen beállított csatajelenetekkel egy magasabb szintet jelzett műfajon belül, s Hollywood egyik legmegosztóbb személyisége hűen tartotta magát későbbi filmjeiben is a jól bevált recepthez. Gibson mindig egy heroikus, erkölcsében kiemelkedő alak köré építi a történetet, legyen szó az Apocalypto központi figurájáról, William Wallace-ról vagy magáról Krisztusról. Itt sem más a helyzet, Doss alakja a vallási útmutatásról és a szilárd hitről szól, példaképpé magasítva őt nem csak a bajtársak, de a ma nézői előtt is. Tragédiája nem abban rejlik, hogy szembesül azzal, mennyire más a saját világa az őt körülvevőhöz képest, sokkal inkább abban, ahogyan rádöbben, milyen mértékben írja felül egy világméretű konfliktus a hite alaptéziseit, amíg azokat át nem tudja ültetni a gyakorlatba, értsd: amíg csak beszél róla, börtönbe akarják küldeni, de amikor valóban megteszi, kitüntetik.

Sokan szemére vetik Gibsonnak, hogy túlhúzta a film elejét, és nem kellett volna egy órát az előzmények bemutatásával bíbelődnie. Magam részéről nem volt vele problémám. A Nagy Háborút megemészteni képtelen apa alkoholizmusa, az aggódó anya, az ápolónő szerelme még ziláltságában is egy idilli, harmonikus képet vázolt fel, igaz, kidolgozottságában néha steril műteremre emlékeztet. Tény, hogy nehezen érthető Doss bevonulási szándéka, de Gibson filmjeiből tudjuk, hogy a patriotizmus soha nincs túlmagyarázva, elég egyetlen szikra, és a legbékésebb családapa is vérengző hentesgéppé változik. Dossnál más a helyzet, nála a hit, a vallás vezérmotívumként szabja meg a későbbi cselekményt, s ettől emelkedik el földtől, tértől, időtől a történetmesélés. (Itt vagyok kénytelen megemlíteni az egyik elfuserált pillanatot: Gibson nem elégedett meg azzal, hogy krisztusi értékrendű alakként mutatja be főhősét. Szó szerint azt is próbál csinálni belőle testtartásával, miközben társai a gerincről juttatják le. Kár volt, értettük e nélkül is a párhuzamot.)

Doss küldetéstudata, mint a film mozgatórugója hihetően és meggyőzően lett ábrázolva, Gibson (és számtalan nagy rendező) azonban soha nem fog tudni szabadulni Hollywoodtól, ahogyan mi sem néhány pátoszba fúlt pillanattól. Ilyen volt a Braveheartban Wallace „Szabadság!" üvöltése, vagy – hogy más nagyágyút is említsünk – Spielberg Schindler listájának a „Többet is megmenthettem volna" tétele, itt pedig Doss vértől és sártól ragacsos arcát látjuk, ahogyan azt motyogja, „Csak még egyet, Uram, hadd mentsek meg még egyet!" Ezt leszámítva nem mondhatnánk, hogy agyonnyom bennünket a moralizálás, igaz, nincsenek is olyan szinten megírva a karakterek, hogy erkölcsi himnuszokat zengedezhetnének. Ez egyáltalán nem válik kárára a filmnek, hiszen az erkölcs, mint fő probléma áll a középpontban mozgatórugóként: kár lenne annyit beszélni róla.

Térjünk át a látványra, ami borítékolhatóan csúcskategóriás, ha Gibsonról van szó. A film második fele egyetlen, hatalmas mészárlás. Nem hittem volna, hogy a Ryan közlegény partraszállós jelenetének bárki is a közelébe tud érni, de Gibson könnyedén vette az akadályt. Tegyük hozzá, a Braveheart óta eleve az ő megközelítése számít etalonnak. Ha ő rendez, akkor biztosak lehetünk benne, hogy annyi leszakadt testrészt, hullát, vért és belsőséget fogunk látni, amely egy idő múltával már fel sem kavar bennünket. Ha már a Ryan közlegény kultjelenetét említettem: Gibson egy az egyben átvesz és továbbfejleszt számos ott híressé vált elemeket. Ilyen a lángszórós katona égő fáklyává változása, a felcser kétségbeesése, az először a sisakot, majd a fejet találó lövés. A panelek önmagukban nem újak, ám amíg Spielberg mesterművében éppen a káoszt, mint elementáris erőt érezzük a fősodornak, addig A fegyvertelen katonában ez a káosz már-már koreográfiának tűnik, minden jeleneten érezni a rendező figyelő tekintetét, minden halálban ott van a keze, minden fegyverdörrenéskor ott az ujja a ravaszon. A mai napig nem tudom eldönteni, ez most jó nekem, vagy sem, de a végeredmény szempontjából talán lényegtelen. Mert azt a látványt, amit csatajelenetek címszó alatt kapunk, ilyen formában valóban csak a legnagyobbak képesek tető alá hozni. A legmocskosabb háborút láthatjuk, annak minden undorító velejárójával, kis és nagy hőseivel, rettegőkkel és bátrakkal, mindezt tökéletes fény- és hangeffektekkel tálalva. Gibson úgy nyers és naturalisztikus, hogy közben végig drámai és (a szó legjobb értelmében véve) művészi tud maradni.

Doss messianisztikus küldetése nem ér véget az őt ért találatnál, sőt, azzal teljesedik ki végleg. Az életét társainak alárendelő, az önmagát a közösségért feláldozó hős személye kevés háborús filmben tűnt fel még ilyen egyszerűen, mégis árnyaltan, érthetően, maradandóan, ijesztően. A fegyvertelen katona nem mentes a kliséktől, de minden közhelypillanat ellenére monumentális dráma, méltó építőeleme Mel Gibson rendezői pályafutásának. Hogy aztán február 26-án hány Oscart zsebelhet be filmjével a fél tucat jelölésből, arra csak tippelni tudunk. De hitünk benne töretlen.