Retro-mozi: A tábornok (Patton)

A film rögtön egy híres beszéddel indul. Patton alakja komikusan eltörpül a gigantikus amerikai zászló előtt, aztán, ahogyan egyre jobban belehergeli magát a mondókájába, elkezd kibontakozni a szemünk előtt egy félelmetes egyéniség, aki a szóvirágos frázishalmazok helyett egyszerűen fogalmazza meg (szó szerint értett) missziós hitvallását: könyékig akar turkálni a náci belekben, és nincs olyan ember vagy felsőbb hatalom, aki meg tudná őt akadályozni ebben.

Patton történetét az afrikai hadszíntértől kísérhetjük figyelemmel egészen a „bukásig". Az amerikai hadvezetés őt állította 1942-ben Rommel páncélosaival szembe, és az ötlet fényesen bevált. A tábornok tombolt a lelkesedéstől és a nácik iránti gyűlölettől, s már akkor is kitűnt makacsságával, önfejűségével. A film némileg leegyszerűsítve ábrázolja Patton stratégiai és tervező munkáját: általában csak annyit látunk az ilyen jellegű jelenetekben, ahogyan a mérges katona a főhadiszálláson térképek előtt pattog, lovaglóostorával mérgesen rábök néhány pontra, majd egy perc alatt kiosztja a parancsokat egy egyébként összetett és bonyolult hadművelet kapcsán. A valóság ennél természetesen bonyolultabb volt, de a töprengő és gondosan tervezgető tábornok figurája nem illet volna bele Schaffner alapkoncepciójába, amely a határozott, megállíthatatlan, útjából mindent és mindenkit félresöprő amerikai hős legendájára épült.

A különös kettősséget azonban remekül megragadta hőse figurájában a rendező. Patton művelt, olvasott, csúcsintelligenciájú ember. Hisz a lélekvándorlásban, s meggyőződése, hogy a történelem folyamán már számtalanszor volt katona. (A film egyik legérdekesebb monológja, amikor egy hullákkal és roncsokkal borított csatatéren Napóleon kudarcba fulladt moszkvai hadjáratát és a borzalmas visszavonulást eleveníti fel, úgy, hogy magáról mint konkrét résztvevőről beszél az egykori események kapcsán.) Kívülről fújja a legnagyobb hadvezérek biográfiáját, mindig van az adott szituációhoz egy frappáns, odaillő idézete, elkápráztatva ezzel környezete tagjait. Másfelől azonban úgy beszél, mint egy kocsis egy liter tömény után. Katonái szájtátva hallgatják a válogatott káromkodásokat, amivel önmagában semmi bajuk nincs, ám a trágár szózuhatag mellé általában mindig jött egy olyan ötlet, amivel már nagyon is volt. A szicíliai partraszállás után Patton ellentmondást nem tűrő hangon (és nem szalonokba illő nyelvezeten) olyan parancsokat osztott ki, amelyekkel már nem volt alárendeltje, aki egyet tudott volna érteni. Itt kezdődött a konfliktusa legjobb barátjával, Bradley tábornokkal is, aki eszelős dolognak tartotta, hogy Patton katonákat küld a biztos halálba egy értelmetlen rivalizálás miatt.

A film ugyanis ügyesen mutatja be azt a marakodást, ami az angolok erős embere, Montgomery tábornok és Patton között zajlott. Külső szemlélőként egyik sem tűnik beszámíthatónak, amikor a hadműveleteket ahhoz igazítják, hogy a másik előtt érjenek oda valahová, foglaljanak el egy várost, ünnepeltessék magukat felszabadítóként. Bár tisztelték egymás katonai tudását, a nézőnek az a határozott érzése támad, hogy egy kanál vízben megfojtanák a másikat. Zseniális az a jelenet, amikor a felszabadított szicíliai városban mindkét hadsereg katonái győzelmi bevonulást szerveznek, Monty pedig legszívesebben ököllel menne neki Pattonnek a megalázó szituáció miatt, de veleszületett angol udvariassága és diplomatikus énje végül felülkerekedik benne. A két szövetséges vezér rivalizálása sok áldozattal járt, de Patton eredményessége még mindig megkérdőjelezhetetlen volt. Más kérdés, hogy Eisenhower egyre nehezebben tolerálta tábornoka különcködését.

A belső konfliktusoknál sokkal nagyobb problémát okozott Patton és a sajtó viszonya. A film számos pontján bukkannak fel újságírók, akiknek a tábornok tálcán kínálja a botránytémákat. Képtelen volt befogni a száját, a trágárkodáson kívül pedig botrányosabbnál botrányosabb kijelentéseket tett. Az egyébként művelt és olvasott tábornok ezekben a szituációkban meglepő ostobaságról tett tanúbizonyságot. Nem egyszer kapott figyelmeztetést Washingtonból, hogy fogja be a száját, ám képtelen volt megálljt parancsolni magának. Bírálta Montgomeryt, a hadvezetést, magát Eisenhowert is, de véleményt nyilvánított olyan kérdésekben is, amelyekhez egyébként saját bevallása szerint sem értett túlzottan, így politikai vonatkozású válaszai méltán csapták ki a biztosítékot a hátországban és a harcoló szövetségeseknél egyaránt.

Filozófiáját beszédeiben a végletekig leegyszerűsítette, ettől lettek igazán hatásosak. Legendássá vált mondatok tömkelegét hagyta az utókorra, s bizony nagyítóval kell keresgélni olyat, amelyben nem fordul elő valamilyen bájos kocsmai szóvirág. („Véssék az eszükbe, soha egyetlen szarházi sem nyert háborút azzal, hogy meghalt a hazájáért. Azzal nyert háborút, hogy úgy intézte, a másik szarházi haljon meg az ő hazájáért.")

Az ezúttal forgatókönyvíróként jegyzett Francis Ford Coppola és társa, Edmund North nem kellett, hogy mélyen kutassanak fantáziájuk bugyraiban. Patton szövegei, aranyköpései rendelkezésre álltak, a problémát inkább az jelentette, hogyan lehet a mocskos szájú tábornok mondatait a film számára elfogadhatóvá tenni, úgy, hogy a lényege mégis megmaradjon. Amikor Patton megkapta a normandiai partraszállás után a 3. hadsereg parancsnoki posztját (amellyel aztán minden idők egyik legeredményesebb tábornokává vált az európai hadszíntéren), a maga kedves módján így véleményezte a szituációt: „Van egy pompás dolog, amit majd elmondhatnak, ha az egésznek vége lesz és hazamennek. Húsz év múlva, amikor a tűz mellett ülnek majd unokáikkal a térdükön, és ő megkérdezi, mit csináltak a háborúban, megköszönhetik Istennek, hogy nem kell őt átültetni a másik térdükre, és köhögve azt felelni: Hát, szart lapátoltam Louisianában".

A mocskos stílust még elnézték neki, a háború elvégre nem kisasszonyok hímzőegylete. Patton azonban elkövetett egy óriási hibát: a szicíliai fronton felpofozott egy idegileg összeroppant katonát (egyes források szerint annyira felhúzta magát, hogy legendás coltját is előkapta). Ez az amerikaiak szemében még háborús időkben is súlyos megalázásnak számított. Az ügyből óriási botrány lett (az újságírók hathatós közreműködésével), Eisenhower pedig nyilvános bocsánatkérésre kötelezte tábornokát, majd egy időre süllyesztőbe küldte, elvéve tőle a parancsnoki tisztet.

Ezen a ponton ejtsünk szót a színészről, akinek ez volt élete legjobb alakítása. George C. Scottot pofán legyintette a szerep, a beszámolók szerint ő maga sem volt egy könnyű eset. Pattonhöz hasonlóan időnként ő is dührohamokat kapott, a forgatáson néha leüvöltötte a kollégái fejét, akik nem igazán tudták eldönteni, hogy éppen melyik George kiabál velük, a szerep vagy a színész. A mozi szempontjából azonban tökéletes választás volt a szerephez. Scott a negyvenes évei elején járt, amikor a filmet forgatták, a sminkje időnként nem a legtökéletesebb, de hangjával (érdemes a mozit feliratozva nézni) és játékával tökéletesen elhitet mindent. Karakteres arca, gyilkos, vaddisznó tekintete, gesztusai és mozgása rendkívül gondos felkészülésről tanúskodnak. Patton sorsának hullámzó alakulását zseniálisan ábrázolja: a híres bocsánatkérős jelenetben például nézőként is érezni azt az iszonyatos erőfeszítést, amellyel kipréseli magából több száz ember előtt sajnálkozását, amiért megütött egy közkatonát.

Scott legnagyobb erőssége a hirtelen váltásokban nyilvánul meg: szempillantás alatt képes ijesztő mosolyú, jó fej parancsnokból őrjöngő állattá változni, vagy éppen ellenkezőleg, magabiztos vezérből összeroppant, magányos, meg nem értett kisemberré. Schaffner remek színészeket adott Scott mellé (elég, ha csak Karl Maldent említjük), de ez a film, tetszik vagy sem, egyszereplős mű. Itt mindenki csak statisztál Scott mellett, aki teljesen megérdemelte az Oscart alakításáért. Még egy párhuzam: Scott annyira lenézte a díjat és a körülötte zajló felhajtást, hogy esze ágában sem volt átvenni azt. Közölte, hogy nem ér rá, egyébként is, micsoda dolog az, hogy versenyeztetik a színészeket?

Ami a látványt illeti: a csatajelenetek meghökkentően profin kidolgozottak, ahhoz képest, hogy mikor készült a film. Végre mindent láthatunk a vásznon, sőt, Schaffner odáig is eljutott, hogy még egy leszakadt lábú katonát is benyomott az egyik jelenetbe. Maguk az akciók kidolgozottak és látványosak, 44 évvel elkészültük után is abszolút élvezhetők. Fred Koenekamp operatőr ügyesen, jól szerkesztetten dolgozott, beállításai szinte a néző arcába tolják a háború poklát. Míg a háborús jeleneteknél inkább a sok kameraállást helyezi előtérbe a feszesség érdekében, a nyugis részeknél szívesen használ lassú kameramozgást, hosszú körsvenket, hogy aztán a következő csatajelenetben ismét felfokozza a tempót.

Patton figurája szerethető és taszító egyszerre. A nézőket is megosztja személyisége. Miután befejezte diadalmas európai hadjáratát, és kitört a kontinensen a béke, nem tudott nyugodtan a fenekén ülni. Élesen kritizálta a szovjeteket, badarságokat locsogott az SS-ről és a zsidókról, amit természetesen a vele nem éppen baráti viszonyban álló újságírók könyörtelenül kihasználtak. Patton újra címoldalakra került, Eisenhower már csak nyögni tudott dühében, ám mindezt talán még megúszta volna a tábornok. Azt azonban, hogy időnként kérlelve, időnként fenyegetőzve folyamatosan azzal a kéréssel bombázta a főparancsnokságot, hogy támadják meg a szovjet csapatokat, mert a kommunizmus még a nácizmusnál is nagyobb probléma, végzetes hibának bizonyult. Az évekig tartó vérontásból mindenkinek elege volt, kivéve a tábornokot és néhány fanatikust. Pattont azonnal leváltották tisztségéből, és egy kamubeosztásba helyezték. Scott egyik legnagyobb színészi pillanata az, amikor a lesújtó hírt megtudja Eisenhowertől, majd kilépve annak irodájából végigmegy egy folyosón. A nagyhatalmú tábornok karrierjének vége ez, egy meggyötört, szomorú embert láthatunk, aki még ekkor sem bírja megérteni, hogy nem a katonai kvalitásaival volt óriási probléma, hanem a személyiségével.

A film külön érdeme, hogy nem mutatja be a tábornok halálát. Patton 1945. december 9-én egy autóbalesetben szerzett halálos sérülést Mannheim mellett. Törzsfőnöke szerint stílusosan csak annyit mondott: „Kurva szar így meghalni". A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan hogyan is történt a baleset, és egy koccanásként is felfogható ütközésben hogyan sérülhetett meg úgy a tábornok, hogy később belehaljon. Az összeesküvés-elméletek azóta is makacsul tartják magukat: van, aki a szovjeteket, van, aki Eisenhowert gyanítja az akció mögött. Egy dolog bizonyos, bármennyire is kegyetlen a dolog: sokan megkönnyebbültek, hogy a szókimondó katona elnémult. Ebből szerencsére semmit nem látunk a filmben. A mozi Patton katonai bukásával végződik, a magányos tábornok kutyáját sétáltatva fájdalmasan emlékezteti magát a legnagyobb történelmi tanulságra: a dicsőség múlandó.

A tábornok kiváló és méltatlanul keveset emlegetett film. Bepillantást enged a második világháború számos epizódjába az egyik legkülönlegesebb amerikai parancsnok szemszögén keresztül. Olyan életrajzi tabló, amely izgalmas, pörgős jeleneteivel, valamint a főszereplő kiugró színészi játékával a mai napig is bármikor újranézhető. Egyszerre szórakoztató, megdöbbentő és elgondolkodtató. Ajánljuk mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik a közismert tények kulisszatitkai iránt, vagy egyszerűen csak egy végig feszültséggel teli, jó háborús mozit szeretne vasárnap délutánra.

Rendező: Franklin J. Schaffner

Író: Ladislas Farago, Omar N. Bradley

Forgatókönyvíró: Francis Ford Coppola, Edmund H. North


Zeneszerző: Jerry Goldsmith

Operatőr: Fred J. Koenekamp

Vágó: Hugh S. Fowler

Szereplők: George C. Scott, Karl Malden, Michael Bates, Stephen Young

Filmpremier: 1970. február 4. (USA)

Díjak:

Golden Globe-díj (1971) – Legjobb férfi alakítás: George C. Scott

Oscar-díj (1971) – Legjobb film: Frank McCarthy

Oscar-díj (1971) – Legjobb rendező: Franklin J. Schaffner

Oscar-díj (1971) – Legjobb eredeti forgatókönyv: Francis Ford Coppola, Edmund H. North

Oscar-díj (1971) – Legjobb látványtervezés: Pierre-Louis Thévenet, Gil Parrondo, Urie McCleary

Oscar-díj (1971) – Legjobb hang

Oscar-díj (1971) – Legjobb vágás: Hugh S. Fowler