Retro-mozi: Assembly (A kürt hangja)

Szöveg: Révész Béla | 2015. március 11. 15:04

Mikor ér véget egy háború? Ha elhallgatnak a fegyverek, vagy ha elcsitul a lelkiismeret? A kínai filmesek olyan brutális mozit forgattak 2007-ben, amely mellett a Ryan közlegény megmentése is elhalványodik időnként.

A történet kezdetén a kínai polgárháborúba csöppenünk bele − mit csöppenünk, belevágnak bennünket nyakig. Az ország történetének legvéresebb konfliktusa a 2. világháború vége után kezdődött el, az áldozatok számát több tízmillióra becsülik. A négy évig tomboló pokol kellős közepébe csapunk a film elején, egy kisváros utcai harcain keresztül. Xiaogang Feng rendező és csapata az első tíz percben olyan mennyiségben zúdítja a nézőre a vért, az emberi belsőségeket és az erőszakot, hogy már ekkor legszívesebben zuhanyozni indulnánk, pedig még csak ízelítőt kaptunk abból, mi vár ránk a következő egy órában.

Gu Zidi, egy osztag kapitánya lehetetlen feladatot kap. Csapatából mindössze 46 ember élte túl a film elején látott akciót, most pedig azt a parancsot kapja, hogy ezzel a maroknyi emberrel tartóztassa fel egy régi bányánál az ellenséget, amíg az ezrede biztonságosan el tud vonulni. A parancs része az is, hogy amint meghallják a tábori kürt hangját, azonnal vonuljanak vissza. A kürt hangja azonban sohasem harsan fel. Így maradnak az utolsó emberig. Szó szerint, mert a három roham alatt Gu emberei egymás után halnak meg. Mindezt (és az ellenséges katonák mészárlását minden létező fegyverrel) annyira töményen ábrázolja a film, hogy az elsőként beugró Ryan közlegény megmentésének partra szállós jelenete hamarosan szürkülni kezd mint összehasonlítási alap. Százféle módon látjuk a halált, szinte nincs két egyforma ábrázolása. Minden elképzelhető módon és elképesztő naturalizmussal. A szemünk láttára robbannak szét a testek, szakad ketté a katona, változik lángoló fáklyává, tapossa agyon egy harckocsi, törik szét a koponyája. Mindez mintha soha nem akarna véget érni, pedig az első roham után már csak tizenöten vannak életben a védők, a második után már csak ketten, a harmadik pedig véget vet a mészárlásnak. A 47 emberből egyedül Gu éli túl a poklot, ő is csak azért, mert ellenséges egyenruhát húz magára. A kürt hangját pedig hiába várja, az nem szólal meg.

A csata bemutatása után hirtelen és éles váltás történik. A sztori innentől arról szól, hogyan próbálja meg Gu negyvenhat elesett bajtársa emlékét megőrizni, illetve megőriztetni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy senki az égvilágon nem hallott erről az osztagról, sőt, még a parancsnokukat is ellenséges katonának hiszik a hátországi kórházban, ahol ápolják. A film hátralévő egy órája Gu évtizedeken átívelő harcát mutatja be a bürokratikus állammal szemben. Úgy érzi, mindenkinek tudnia kell, mit tett az a negyvenhat ember ott a bányánál, s a kommunista Kínának (amely egyébként valóban héroszként tekint háborús hőseire) számukra is meg kell adnia a tiszteletet és posztumusz megbecsülést, amiért és amilyen körülmények között életüket áldozták. Ám hiába a jó kapcsolatok, hiába a sokéves kutatás, igazát sokáig nem tudja bizonyítani. Egykori ezredparancsnoka nem szólalt meg az ügyben (miután ő volt az, aki soha nem rendelte el a kürt megfújását), titkát a sírba vitte magával. A harcok színterén azóta újra megnyílt a bánya, az eredeti bejáratot már senki nem találja, pedig valahol ott fekszik negyvenhat holttest, az egyetlenek, aki néma emlékként maradéktalanul igazolni tudnák Gu állításait. A történet végül megnyugtatóan végződik.

Előkerül a kürtös is, akinek jelére annyira vártak egykoron, s a harcok színhelyén emelt emlékműnél végre felhangzik a dallam. Gu ekkor már öregember, de meggyötörtségében is megnyugvást lel: számára ott és akkor ért véget a háború.

A szem és az agy számára a film második fele szokatlanul lassúnak tűnhet. Nem csoda. Egy órányi tömény akció után hirtelen átcsap a történet drámába, s bár itt is akadnak fogós részek (egy epizód erejéig Észak-Koreába is átlátogatunk, ahol Gu ezúttal amerikaiakra vadászik, ám a legerősebb jelenet mégis az, amikor egy bajtársát próbálja megmenteni, aki egy aknán álldogál riadtan), a feszültség és az adrenalin érezhetően biztonságos szintre süllyed. Nem igazán érthető és magyarázható a dráma és a háborús akció ilyen éles szétválasztása. Hasonló, időben nagy távolságot felölelő koncepciót láthattunk már, legutóbb például Clint Eastwood mozijánál, de az amerikai veterán rendező izgalomban és feszültségben tudta tartani filmjét az idősíkok közötti ugrálással. Az Assembly erre csak bágyadt kísérletet tesz, a film végi flashbacket leszámítva egy egyenes vonalú idővezetést látunk, amely kétségtelenül inkább hátrányára, mint előnyére vált az alkotásnak.

Szokatlan lehet a kínai színészi játékstílus is. Zavarónak éppen nem neveznénk, de még az említett Clint Eastwood ikermozinál is kellett egy kis idő, míg a Levelek Ivo Dzsimáról japán színészi ábrázolásába belerázódtunk, pedig ott egy echte hollywoodi fenegyerek rendezte a filmet, itt azonban szinte az egész stáb hazai terepen dolgozott. A szokatlanság ellenére is láthatunk pazar alakításokat, elsősorban természetesen a főszereplőtől, Hanyu Zhangtól, aki főleg a film első órájában villantott olyan színészi eszközöket, amelyekre csak elismerően lehet bólintani.

A látvány koncepciójának sikerében óriási részt vállalt a vágó és az operatőr; utóbbi (Yue Lü) bizonyosan kötelező tananyagként kezelte Janusz Kaminski kézikamerás mestermunkáját a Ryan közlegény megmentésében, sőt, ha lehet fokozni, tovább is fejlesztette azt. Ha a Ryan kapcsán azt emlegettük, mennyire közel vagyunk az operatőri munka miatt a partraszállás eseményeihez, itt ez még durvábban jelenik meg. Lü egy pillanatig sem hagyja, hogy elfeledkezzünk a polgárháborús pokolról. Annyira közel hozza a történést, amennyire csak tudja, hogy a lehető legplasztikusabban mutassa be, milyen az, amikor például egy tüzérségi lövedék vágódik a gyalogosok közé, vagy egy katona kezében robban fel a Molotov-koktélos palack. Megdöbbentőbb, mint gondolnánk.

Bár a bürokratikus szervekkel harcoló háborús hős témája kissé vontatottá teszi a filmet, az akciójelenetek (és a mögöttük húzódó emberi tragédiák) sokkoló ábrázolása miatt az Assembly magasan kiemelkedik a hasonló témájú alkotások közül. A film első egy órájához erős gyomor szükségeltetik, a másodikhoz pedig némi türelem, ám összességében csak azt mondhatjuk, amit az orosz 9. század ajánlójában már megfogalmaztunk: Hollywoodnak lassan fel kell kötnie a gatyáját, mert immár több fronton támadják. Nem is akárhogyan.