Retro-mozi: Gyilkos mezők

Szöveg: Révész Béla | 2015. december 23. 16:09

Megtörtént esetet dolgozott fel Roland Joffé 1984-es háborús drámája. A helyszín a vérfürdőbe fulladó Kambodzsa, a téma pedig jóval túlmutat egy szimpla háborús mozin.

Sydney Schanberg (Sam Waterston) újságírót a New York Times küldi Kambodzsába, hogy tudósítson a hetvenes évek közepén egyre súlyosabb méreteket öltő polgárháborúról. Partnerével, a cinikus, kiégett fotóriporterrel, (John Malkovich) és tolmácsával, a helyi Dith Pran (Haing S. Ngor) újságíróval közösen igyekeznek mindenhol ott lenni, ahol csak valami disznóság történik, legyen az egy elhibázott, több száz áldozatot követelő amerikai bombázás, vagy a vörös khmerek egyre agresszívebb támadása. A dolgok egy idő után teljesen kontrollálatlanná válnak. Az amerikai követség evakuálása és a vörös khmerek győzelmekor Schanberg pontosan tudja, hogy távoznia kell az országból, Prant azonban nem tudja magával menteni. Pedig megígérte neki, hogy kijuttatja, ez azonban a véres események közepette már kivitelezhetetlen volt. Az amerikai újságíró így visszatér New Yorkba (ahol Pulitzert kap munkásságáért), hogy barátja emléke az élő lelkifurdalás óriási felkiáltójeleként kísértse, míg a kambodzsai Prant a khmerek kényszermunkatáborba zárják. Miután már minden borzalmat látott és megélt, sikerül megszöknie, hogy a történet végére Schanberg teljesíteni tudja ígéretét, és magával viszi az államokba.

Schanberg könyvet írt a történetről, ez lett az alapja a Gyilkos mezőknek, amely az előzetes várakozásoknak megfelelően elég nagyot durrant mind a mozikban, mind a kritikusok körében. Roland Joffé két évvel még előtte volt élete legjobb alkotásának, a Missziónak, ám a jellegzetes stílusjegyek, a csendek, a hosszú premier plános jelenetek, amelyeket ott járatott csúcsra, már a Gyilkos mezőkben is kiforrott, jól átgondolt rendezést mutatnak. Színészeit jól választotta ki, John Malkovich játéka a cinikus és megkeseredett újságíró, Al Rockoff szerepében lenyűgöző, a film igazi sztárja mégis Haing S. Ngor, aki meg is kapta a jól megérdemelt szobrocskát munkájáért. (A mozit egyébként nyolc Oscarra jelölték, ebből hármat be is zsebelt: a legjobb férfi mellékszereplő mellett a legjobb operatőr és a legjobb vágó munkáját is díjazták.) Egy brutális érdekesség: a színész eredetileg orvos volt Kambodzsában, s maga is végigszenvedte a vörös khmerek terrorját. Megjárta a koncentrációs tábort, ahol feleségét megölték, majd hosszas küzdelem után került az USA-ba. A filmszerepet minden előképzettség nélkül játszotta el (aki teheti, feliratosan nézze meg, mert a magyar szinkron hihetetlenül gyenge), utána még szerepelt néhány moziban, de karrierjének 1996-ban végül fegyver vetett véget: saját otthona előtt lőtték agyon Los Angelesben.

A film központi problémája a vörös khmerek hatalomátvételén túl a cserbenhagyás témakörében bontakozik ki. A baráttá vált kolléga elhagyása, a Pulitzer-díj átvétele annak tudatában, hogy hű társát valószínűleg már agyonlőtték, Schanberget a történet „megnyugtató" lezárásáig kínozta. Több kollégája megvetően köpött, ha szóba került a neve, s ő maga is megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy nem tett meg mindent Pran kiszabadításáért. Mind a könyv, mind a film erősen és plasztikusan érzékelteti a magát Júdásnak érző újságíró önmarcangolását, s miközben Pran szenvedését látjuk a táborban, vele párhuzamosan egy másik börtönt is látunk, a szabad világ szívében, ahol egy magába zuhant embert szinte elevenen zabál fel a lelkifurdalás.

A Gyilkos mezők mai szemmel nézve talán hatásvadász módon mutatja be a vörös khmerek kegyetlenségét, az új generáció totális agymosását, az ember teljes elállatiasodását, de ez csak előnyére válik a filmnek. Egy népirtást ilyen tömören, lényegét sűrítve rendkívül problémás művészfilmen bemutatni, ám Roland Joffé rendezőnek sikerült. A rizsföldön a végtelen tömegsírban, csontvázak és rothadó hullák ezrei között botorkáló Pran jelenete egyszerre iszonytató, döbbenetes és hidegen kegyetlen. Joffé pontosan érezte, mikor nem kellenek szavak, mikor erősebb hatásban csak a színész, az operatőr és a zeneszerző munkájának ötvözete. Említsük is meg Mike Oldfield nevét, aki a muzsikáért felelős. A néhol teljesen kaotikus, elektronikus zörejekkel operáló zene váltakozása a klasszikus „szép" filmzenével olyan kontrasztot teremt, amely tökéletesen beleillik a vásznon kavargó anarchiához. Zseniális munka, méltó az egész stáb szakmai alázatához.

A Gyilkos mezők különlegessége a személyes sorsokban, az apró tragédiákban rejlik. Történelmi tabló helyett egyéneket állít előtérbe, akiknek történetén keresztül a 20. század második felének egyik leghátborzongatóbb és legmocskosabb fejezete bontakozik ki szemünk előtt. Kiváló színészek, biztos kezű rendezés, méltán Oscart kapott operatőri munka. Az önmagunkkal való szembesítés történetének mestermunkája, megtekintése felhőtlen szórakozást biztosan nem, garantált döbbenetet és némi katarzist annál inkább ígér.

Gyilkos mezők (The Killing Fields) – 1984

Gyártó: Enigma / Warner

Rendező: Roland Joffé
Forgatókönyvíró: Bruce Robinson
Zeneszerző: Mike Oldfield
Operatőr: Chris Menges
Vágó: Jim Clark
Szereplők: Sam Waterston, John Malkovich, Haing S. Ngor

Filmpremier: 1984. november 2.

Díjak:

Oscar-díj (1985) – Legjobb operatőr: Chris Menges
Oscar-díj (1985) – Legjobb férfi mellékszereplő: Haing S. Ngor
Oscar-díj (1985) – Legjobb vágás: Jim Clark