Retro-mozi: Pearl Harbor

Szöveg: Révész Béla | 2014. október 8. 15:00

Végy egy nagy kanál Titanic-koncepciót, keverd hozzá a Ryan közlegény legfinomabb fűszereit, majd löttyintsd nyakon egy kis Braveheart-Gladiátor pátosszal, és máris kész a kasszasiker. Jerry Bruckheimer producer mintegy 150 millió dollárból forgatott háborús giccsparádét.

A Pearl Harbort 2001 nyarán mutatták be, és alkotói nem is sejthették, hogy a néhány hónappal későbbi terrortámadás Amerika ellen mennyire elevenné és aktuálissá teszi majd történelmi romantikus filmjüket. Mindkét esetben a felkészületlenség állt a háttérben, az amerikai társadalom mindkét támadás után sokkot kapott, és mindkét esemény rávilágított arra, mennyire rózsaszín álom az, amikor az USA úgy gondolja, hogy nem támadhatják meg.

A csendes-óceáni amerikai flotta Pearl Harbor kikötőjében vesztegel. Amerika nem akar háborúzni, a közvélemény pedig helyesli ezt a hozzáállást. Az USA szövetségesi segítsége kimerül abban, hogy hadianyagot szállít Angliába, utóbbi pedig hiába kéri a fegyveres részvételt, azt kizárólag önkéntes alapon kapnak, ha kapnak.

A Pearl Harborban állomásozó sok ezer katonának ennek megfelelően halvány fogalma sincs az igazi háborúról. Legnagyobb problémájuk az, hogy milyen szörfdeszkát használjanak, melyik hawaii inget vegyék fel az esti koktélozáshoz, és persze hogy milyen trükkel csavarják el a dögös ápolónők fejét, akiket egyébként sem kell sokáig győzködniük. Ebbe a rózsaszín cukormázzal leöntött világba érkezik Rafe (Ben Affleck) és Danny (Josh Hartnett), akik kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, és naná, hogy azóta pilóták akarnak lenni. Vágyuk teljesült, bár a gyakorlatozáson kívül mást nem nagyon csinálnak, amit Rafe hamarosan rém unalmasnak talál. Felettese (Alec Baldwin) engedélyével Angliába megy, hogy a RAF kötelékében harcoljon. Az utazása előtti estén azonban még rátalál a szerelem Evelyn nővérke (Kate Beckinsale) személyében, akivel hűséget is fogadnak egymással.

A történet innentől olyannyira kiszámítható, hogy a film időnként a teljes unalomba zuhan. Rafe hamis halálhírére szerelme összezuhan, Danny jól megvigasztalja, olyannyira, hogy Evelyn még teherbe is esik tőle. Van is nagy csodálkozás, amikor halottnak hitt hősünk újra felbukkan, s ki tudja, a két cimbora konfliktusa hogyan rendeződött volna, ha teljesen másnaposan egy autóban nem éppen a japán Zerókra ébrednek, amelyek aztán erősen átírták a fontossági sorrendet az operett-hadsereg tagjai számára.

Michael Bay rendező (Transformers, A szikla, Armageddon) és forgatókönyvírója, Randall Wallace (Braveheart, Katonák voltunk) jó nyomon jártak akkor, amikor rájöttek, hogy pusztán a támadás és következményei bemutatása kevés lenne ehhez a filmhez. Kitaláltak hát egy szerelmi történetet, amelynek szálai közé bevarrták december 7-ét. Ami működött a Titanicnál, itt is működni fog, gondolták, de a végeredmény nem lett ennyire egyszerű. Míg Cameron jéghegyes mozijánál a szerelmi vonal a bezártság és a társadalmi különbségek miatt izgalmas és elfogadható volt, itt egy nyögvenyelős, erőltetett és néhol a primitívségig banális románcot láthatunk, amelyről üvölt, hogy kényszerből és időhúzásból íródott.

Érdekes, hogy Wallace, aki a Braveheartban még a legnagyobb történelmi csúsztatásokat is hihetően tudta megírni, a Pearl Harbornál mennyire nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Alakjai papírfigurák, természetes mondat alig hangzik el a filmben, többnyire vagy pátosztól csöpögő, vagy cukorlébe áztatott sóhajtozásokat hallunk. (Evelyn levelet ír, amelyben kifejti távoli szerelmének, hogy ő bizony naplementét néz a tengerparton, mert olyankor aztán nagyon dúl benne a hiány stb. És nem elég, hogy erről ír, még meg is mutatják nekünk, ahogy a szexi nővérke a naplementében búsong, nehogy összezavarodjunk. A párbeszédekben nyomát sem találni természetességnek, még az egyébként kiváló színész Ben Affleck is szenved bizonyos jelenetekben, s a mondhatatlan szöveget olyan borzalmas arcjátékkal próbálja ellensúlyozni, amiért jobb helyeken pályamódosítást javasolnak.

Nincsenek könnyű helyzetben kollégái sem. Bruckheimer eredetileg Matt Damont szerette volna Danny szerepére szerződtetni (a Damon-Affleck páros a Good Will Hunting óta garancia a sikerre), ám ez nem jött össze, így elővarázsolt egy ismeretlen színészt, Josh Hartnettet, aki láttán nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy nem a tudása miatt szerződtették, hanem azért, mert hasonlít valamennyire Damonra. Evelyn Gwyneth Paltrow lett volna, de ő is lemondta, így került a képbe Kate Beckinsale, akinek szerepében legalább láthatunk némi jellemfejlődést is. Jon Voight meggyőzően alakítja a dilemmák között őrlődő Roosevelt elnököt, kár, hogy neki is írtak egy könnyfakasztó jelenetet: egy tanácskozáson a „lehetetlen" szóra az elnök annyira bepipul, hogy kiszáll a tolószékből, bebizonyítva ezzel a vezérkarnak és a nézőknek, hogy az USA nem ismeri ezt a kifejezést. Alec Baldwint (Doolittle ezredes) eddig sem káprázatos színészi eszköztára miatt kedveltük, de a Pearl Harborban annyira nincs megírva a szerepe, hogy már önmaga paródiáját alakítja. Talán két érdekes karakter bukkan fel a vásznon a három óra alatt: az egyik a korszak háborús filmjeibe belekövesedett Tom Sizemore (az egyetlen, aki nem macsó, fess amerikai katonát játszik), valamint a Doris Millert alakító Cuba Gooding Jr. Utóbbi játékának érdekessége szerepében rejlik. Alakja a leghihetetlenebb a filmben: az afro-amerikai szakács, aki azért lépett be a seregbe, hogy emberként kezeljék, ehelyett benyomták a hajókonyhába tányérokat mosogatni. Mégis ő az, aki a sok ezer katona között felrohan egy fedélzeti fegyverhez és tüzet nyit a japánokra. Mosolyognánk a dolgon, de a sztori valós. Doris Miller az első színes bőrű katona volt, aki bátorságáért kitüntetést kapott a haditengerészetnél.

A film legfőbb gyengéje éppen az, amivel tarolt a tengerentúlon. Belefullad saját pátoszába, ami felülír mindent, legyen szó Hans Zimmer zenéjéről, a dialógusokról vagy az operatőri munkáról. (John Schwartzman rengeteg alsó kameraállást, még több nagytotált és sajnos óriási mennyiségű giccses látványfelvételt használ. Az „american hero" figurájától hemzseg a film, csak éppen az életszerű karakterek hiányoznak belőle. Minden alá van rendelve az Államok hősies, rettenthetetlen hozzáállásának, s ettől a műanyag szemlélettől egy idő után olyan érzésünk támad, mintha valami kedves Disney-filmet néznénk, nem pedig háborús eposzt. Bay ráadásul elköveti azt a hibát, hogy megpróbál versenyezni Spielberg mesterművével, de míg a Ryan közlegény alaptörténetét éppen a remekül megírt karakterek teszik emlékezetessé, a Pearl Harborban többnyire propaganda-alakokkal futhatunk össze, akik miatt a filmet egyedül a látvány menti meg az érdektelenségtől.

Mert az a fél óra, amelyben a Pearl Harbor elleni támadást láthatjuk, kikerülhetetlenné teszi az alkotást a háborús filmek műfajában. A japán csapás részletessége, speciális effektek arzenálját felvonultató pazar kivitelezése plasztikusan mutatja be a nézőknek, hogy milyen is lehetett a pokol azon a decemberi reggelen. Hangulatában és főleg hanghatásaiban erősen emlékeztet a Ryan közlegény partraszállására, sőt, a víz alá le-lemerülő, majd onnan felbukkanó kamera a lövések zajának élesedésével-tompulásával egy az egyben a Spielberg-filmből kölcsönzött ötlet, de a sok helyszín és a CGI-s ábrázolás (négy olyan jelenet van a támadás alatt, amely teljes egészében számítógéppel készült, egyetlen helyszín vagy kellék sem valódi benne) tökéletes alkalmazása maradandó élményt okoz. Michael Baynek itt majdnem sikerül az, ami a film egészében nem: végre látunk őszinte emberi reakciókat is. (Főleg Cuba Gooding Jr. révén.) Ügyesen váltakoznak a japán pilóták és a földön tehetetlenül szerencsétlenkedő amerikaiak szemszögéből felvett snittek, bónuszként pedig megnézhetjük a kórházban a nővérkéket is, akik végre nem domborulataikkal, hanem munkájukkal hívják fel magukra a figyelmet.

Az a fél óra, ami köré a 183 perces filmet forgatták, páratlan a maga nemében. Itt látszódott, hogy mihez ért igazából Michael Bay és Jerry Bruckheimer: az akciókkal teli popcorn mozikhoz. Robbanás robbanás hátán, golyózápor, elképesztő látvány, óriási csatajelenetek. Mesteri munka, nagy kár, hogy előtte és utána nyomát sem látjuk ennek az izgalomnak. (Ami a támadás utáni történetet illeti: ha lehet, még az addigiaknál is giccsesebb jelenetek következnek, megfejelve a tomboló hazafiassággal, amely időnként már annyira túlzó, hogy komikus színezetet ad a komolyan addig sem vehető karaktereknek.)

Miért ajánljuk mégis a filmet? Egyfelől azért, mert csontig lecsupaszítva, érthetően magyarázza el a történteket azoknak, akik eddig semmit nem tudtak az Egyesült Államok hadba lépésének előzményeiről. Másfelől pedig a támadás látványos ábrázolása miatt, amit bármikor meg lehet nézni, amikor van az embernek szabad fél órája, s annyira részletgazdag lett, hogy mindig felfedezhetünk benne valami újdonságot, ami addig elkerülte a figyelmünket.

A Pearl Harbor felemás mozi lett. Az alapkoncepció giccsbe fordulása megfosztja a nézőt attól, hogy komolyan vehető háborús filmként tekintsen rá, romantikus alkotásnak viszont értelmezhetetlen. Randall Wallace forgatókönyvíró maga sem nagyon tudhatta, mit várnak el tőle, s ez a tanácstalanság a direktori munkában is bántóan mutatta meg magát. Ám Hollywoodot a pénz működteti, és mivel a mozi hatalmas bevételt produkált, el kell fogadnunk: egy óriási sikerfilmre húzzuk a szánkat.