Spielberg jó lóra tett

Szöveg: Révész Béla | 2020. április 18. 14:48

A Hadak útjánt kellő óvatossággal kell kezelni, de ami még ennél is fontosabb, a megfelelő címkével kell ellátni rögtön az elején. Nem háborús mozi, hanem az első világháborúba csomagolt mesefilm. Spielbergnél jobban viszont kevesen tudnak mesét vászonra álmodni.

Hollywood mestere mindig is mesékben gondolkodott, az E.T., az Indiana Jones, a Harmadik típusú találkozások vagy a Jurassic Park tomboló sikere pedig ékesen bizonyítja, hogy a közönség várja és örül ezeknek a meséknek. Saját skatulyájából a 90-es években próbálta kihúzni magát, amikor a Schindler listájával és a Ryan közlegény megmentésével valami merőben új irányba indult el (sikerült neki), de még ezekben a filmekben is megfigyelhető helyenként az a gyermeki giccs, amely Spielbergben mindig is benne volt, s benne is lesz.

A Hadak útján a maga módján eléggé mutáns film lett. Világháborús környezetbe ágyazta egy ló történetét, ennek megfelelően egyszerre láthatjuk, hogy a főnök és csapata hogyan ábrázolja immár sokadjára a gyilkolást, valamint egy imádnivaló állatot, a maga csúcsintelligenciájával, hűségével és tisztaságával. Értsd: a ló a történetben az erény, az emberi pozitívum megtestesítője egy emberileg elkorcsosult, öldökléstől és vértől mocskos világban.

Joeyt, a lovat (ne legyünk igazságtalanok: paripát) egy tanyasi gazda veszi meg a vásáron, ő sem tudja miért, mert igáslónak nem éppen használható a nemes állat. Fia azonban mindent megtesz, hogy betörje a makacs jószágot, s az események már-már idillbe hajlanának, ha ki nem tör a háború. A gazda a pénztelenség végső kétségbeesésében eladja a hadseregnek az állatot, aki a francia hadszíntéren szolgál tovább. Innentől sok kisebb epizódon át követjük a derék hátas kálváriáját és karrierjét, a lovassági harci mén a film végére ágyúvontató gebe lesz, hogy aztán a mese kötelező elemeként újra egymásra találjanak eredeti gazdájával, s békésen hazaporoszkáljanak a háború befejeztével.

Spielberg valósággal tobzódik abban, amihez mesterien ért: a nézők érzelmeinek manipulálásában a jó értelemben vett giccs és a szentimentalizmus eszközeivel. Már a film első (meglehetősen vontatott) fél órájában kiderül, mennyire nem árul zsákbamacskát. A díszletek, a valószerűtlen, mesebeli világítás, a csontig leegyszerűsített jó/rossz ábrázolása, a gonosz földesúr és a szegény család konfliktusa, a gyermek és a ló mesebeli kapcsolata, a zene egy szemernyi kétséget sem hagy afelől, mi is az, amit látunk. Igazi mesefilmet. Aztán hirtelen a háborúban találjuk magunkat lóhősünkkel együtt, ahol a történet elkezd véresedni. Spielberg lassú átmenetet tálal elénk. A búzaföldön nyeregbe pattanó lovasság idilli (és csodálatosan fényképezett) jelenetét még a halál nyers ábrázolása nélkül zárja le, a lövészárkoknál azonban már nincs kegyelem a nézőnek sem, ott – persze a meséhez finomítva – azt látjuk, ami a Ryan közlegényt klasszikussá tette, legalábbis technikai értelemben.

A film nagyvonalúan tálal mindent, amitől Spielberg alkotásai rendezői filmnek tekinthetők. A direktor soha nem hazudtolta meg magát, még akkor sem, amikor eredetileg nem is akart szentimentális lenni. Ha a Schindler listája aranygyűrűs jelenetére, vagy a Ryan közlegény kezdő és záró képsoraira gondolunk, egyből értjük, hogyan csepegtet giccset Spielberg oda is, ahová nem kellene. A Hadak útjánba pont igen, de itt a giccs (még ha a szó jó értelmében is beszélünk róla) már olyan mértéket ölt, amitől a két és negyedórás játékidőt időnként fájdalmasan hosszúnak érezhetjük. A lovassági százados (Tom Hiddleston zseniális mosolyával) teljesen valószerűtlen kötődése Joey kamasz gazdájához, akivel életében mindössze fél percet beszélt, a francia kislány és jóságos nagypapája története az idilli, lekvárillatú tanyán, a paripa emberszerű tulajdonságai, az archetípusok faékegyszerűségű ábrázolása (Stewart őrnagy/Benedict Cumberbatch szerethető, de rajzfilmes figurája) olyan sziruptengert alkotnak, ami csak úgy értelmezhető, ha elfogadjuk a mese alapkliséit, s nem is akarunk a filmbe többet látni, mint ami.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért a Hadak útján nagyon is élvezhető. Egy idő után ösztönösen drukkolunk a lónak, gyerek módjára nógatjuk magunkban, ha tétovázik, és minden új szereplő felbukkanásánál azonnal arra gondolunk, az jó vagy rossz hatással lesz patás hősünk további sorsára. Spielberg ezt abban a jelenetben járatta csúcsra, amikor a senkiföldjén szögesdrótokba gabalyodott és földre került paripát a két, egymással szemközti lövészárokból kibújó angol és német katona közösen menti meg, hogy aztán lepacsizva visszamásszanak, és újra kezdjék az öldöklést. De a lovat legalább megmentették. Klasszikus Spielberg-i húzás ez: úgy belengetni a katarzist, a reményt és annak következményeit, hogy késlelteti azt.

A rendező ismét a jól bevált teamet gyűjtötte maga köré. Az operatőr Janusz Kaminski lubickol a csatajelenetes felvételeknél (tisztelegve a saját, Ryan közlegényes munkája előtt), de ugyanolyan örömmel pancsol a giccsben is (a zárójelenet naplementéje iskolapéldája a hollywoodi szirupnak), ha a főnök azt kéri tőle. James Kahn vágó azzal a nagyvonalú higgadtsággal csattogtatta az ollót, amellyel eddigi három Oscarját is átvette, John Williams pedig minden idők talán legnagyobb filmzeneszerzője, mindegy neki, hogy Star Wars, Jurassic Park, Schindler vagy éppen lovas mese, itt is tökéletesen illesztette a dallamot az érzelmektől csöpögő koncepcióhoz.

A Hadak útján nem emelkedik ki az életműből, de ez valószínűleg cseppet sem zavarja Spielberget. Szórakoztatni akart, elvarázsolni, és legfőképpen megható filmet csinálni. Egyszóval mesélni. Célját maradéktalanul elérte. Elképesztően leegyszerűsítve tálalja a nagy igazságot: a háború rossz. Mindezt olyan módon, aminek nagyon is tudunk örülni, ha egyszer elmerültünk ebben a furcsa, valószínűtlen világban, amelyben egy ló tanítja embernek lenni az embert. Szeretjük, ahogyan Hollywood legjobb mesemondója varázsol. Még akkor is, ha időnként átesik a ló másik oldalára.

Hadak útján (War Horse)