Szerdai mozi: A holnap határa

Szöveg: Révész Béla | 2016. október 26. 17:46

Gyúrd össze a Csillagközi inváziót az Idétlen időkiggel, csapd nyakon egy kis Ryan közlegénnyel, és tedd meg főszereplőnek Tom Cruise-t. Doug Liman rendező jól keverte a kártyákat, az eredmény pedig 2014 egyik legjobb, leglátványosabb és legelgondolkodtatóbb mozija lett.

Bill Cage (Tom Cruise) a hadsereg sajtósa és kommunikációs guruja. Tudja, hogyan, miből és hol kell hatékony propagandát alkalmazni. Ehhez piszkosul ért. Máshoz azonban nem is konyít. Katona létére rosszul van a hadseregtől és annak merev rendszerétől, fegyvert pedig csak akkor látott, amikor plakátterveket készíttetett kreatív csapatával. Munkájára óriási szükség van: az idegenek megtámadták a Földet (igen, fel lehet nevetni), Európa már teljesen a markukban van. A szövetséges csapatok Nagy-Britanniából készülődnek a normandiai partraszállásra (ismét lehet nevetni), és már csak a parancsra várnak, hogy a D-Day megkezdődjön.

Ide érkezik Cage, ám a főparancsnokkal olyan heves összetűzésbe kerül, hogy az azonnal lefokozza közlegénnyé, és bedobatja az egyik harcoló osztagba. Másnap kezdődik a partraszállás, ahol hősünk (törvényszerűen, hiszen még a fegyverét sem képes működésbe hozni) pár másodperc alatt meg is hal, miközben egy idegen lény vére szépen beteríti. Így kezdődik a film. Újra és újra. És újra és újra. És újra. Cage ugyanis, miután meghal, ismét elkezdi halálának napját. Minden halála után ugyanott tér magához, a partraszállás előestéjén, és minden alkalommal lehetősége van a javításra. Számlálhatatlanul éli újra a tengerparti csatát, és számlálhatatlan alkalommal és módon veszti életét, hogy aztán újra magához térjen „órákkal korábban", és kezdhesse elölről az egészet.

Liman filmje a történet központi eleme révén messze kiemelkedik az inváziós filmek klisétengeréből. Az időhurokba került katona sztorija bőven túlmutat a hasonszőrű alkotásokon. A szó legjobb értelmében vett fejlődéstörténetet láthatunk Cruise játéka és a forgatókönyv (nem véletlen, hogy öten írták) ötletessége, szellemessége és kiszámíthatatlansága révén. Bár Cage minden akcióban tanul valami újat, ez messze nem elég ahhoz, hogy a következő alkalommal „végigvigye" a játékot. Egyedül a segítségére siető amazon, Rita Vrataski (Emily Blunt) tudja, mi folyik a háttérben, de egy idő után a szerepek felcserélődnek. Az elején még ő próbál vigyázni Cage-re, ám a száz halállal megtapasztalt tudás megmentettből megmentővé teszi a férfit. Ez az egyik kiemelkedő momentuma a mozinak: olyan karakterfejlődést láthatunk, amire vásznon csak ritkán nyílik lehetőség ennyire görbe vonallal ábrázolva. Cage életében (és halálaiban) nincs konkrétan megfogalmazható fordulópont, mint egy tucat akciófilmben. Hősünk nem néz hirtelen morcosan a kamerába összeszűkült szemekkel és reszkető szájszéllel, majd nem válik egy másodperc alatt tökéletes hentessé. Cage számtalanszor meghal, s minden hibából tanul valamit, amit a következő alkalommal elkerül ugyan, de mivel fogalma sincs, mit rejt az azt követő lehetőség, természetesen újra és újra kileheli a lelkét.

Ami az újrakezdés ötletét illeti, a filmben egyszerre torokszorítóan és bő humorral ábrázolják a folyamatos véget. Cage rengeteget hibázik, ettől válik hihetetlenül szimpatikussá. Folyamatos tévedéseit látva végig szorítunk neki, s látva halálának ezernyi variációját, tragikomikus hőssé nemesül előttünk a kezdetben nagypofájú bunkóként feltűnő karakter. Cruise jó színész, ebben az alkotásban pedig kellő alázattal alakít. Játékát látva elhisszük neki, mennyire elkeseríti az időtlenség fogalma, az, hogy elveszítette addigi életét, és belekerült egy olyan szituációba, amelyből csak akkor szabadulhat, ha végigjárja a poklot. Ami első pillanatban szórakoztató és pozitív a nézőnek, az nyolcvanadjára már inkább elgondolkodtató. Végül eljön a pont, hogy az ember semmi pozitív dolgot nem talál ebben a fajta halhatatlanságban, hiszen mindig ugyanaz a szörnyű nap kezdődik újra, ugyanazokkal a borzalmakkal és vérfürdővel.

Az újrajátszások lehetőségeit a végletekig kihasználták az alkotók. Mi, nézők beavatottak vagyunk, ez pedig csak fokozza az élvezetet. Tudjuk, hogy egy szituáció előtte milyen alternatívákkal szolgált, és tudjuk, mit kellene Cage-nek tennie az éppen aktuálisban. Doug Lime és szorgos írói azonban éppen ezen a ponton szakítanak a hagyományos akciófilmekkel. Hősük esendő és emberi, nagyon is emberi. Súlyos jelenet például, amikor Cage bevallja: fogalma sincs, hogyan tovább. „Ilyen messzire még egyszer sem jutottam" – motyogja maga elé, s ebben a mondatba sűrűsödik küldetésének egész tragikuma. Hiába az újabb lehetőség, egy ponton mindig véget ér a magabiztosság, s marad a rettegés az ismeretlentől. Ezt az érzést Limanék a végletekig fokozzák. Fekete komédiába illő mozzanat, amikor Cage valamit elront, és már maga választja a halált, úgy, mint egy játékban a mentett pálya újrakezdését indító gombot.

Mindehhez hozzájön a kötelező, ám itt kellő távolsággal kezelt „romantikus szál", amely a két katona között óhatatlanul kialakul. Cage borzalmas helyzetben van e tekintetben: a századik alkalommal már olyan intim dolgokat tud a vele tartó nőről, mintha évtizedek óta a felesége lenne, ám Rita Vrataski számára minden alkalom az első, hiszen számára csak aznap bukkant fel a férfi. Ezt a szálat, amely az Idétlen időkig egyik mozgatórugója, itt csak felszínesen, de annál érzékenyebb módon érintik. Cruise pedig pazarul játssza a reménytelenséget, ami minden áldott nap újra kezdődik.

A holnap határa speciális, mutáns műfaján belül is topkategóriás alkotás. Az a fajta mozi, amit akár havonta újra lehet nézni, annyi ötletet és apró finomságot pakoltak bele. Ennek ellenére nem tűnik zsúfoltnak, a vizuális látványorgiát is éppen megfelelő mennyiségben adagolták, s gondosan ügyeltek arra, hogy ne az űrlények kicsattanó belsőségei legyenek túlsúlyban, hanem az alapszituáció tragikuma és a megoldási lehetőségek végtelen tárháza, amelyből persze szinte mindegyik a biztos pusztulásba vezet. Mi pedig ott ülünk a monitor előtt, és együtt próbáljuk hősünkkel kitalálni, melyik út a helyes és a kizárólagosan célba vezető.
Mert a végén csak egy maradhat.