Szerdai mozi: Camp X-Ray

Nem tudjuk, Ali valóban terrorista-e, s ezt ő is feleslegesnek tarja magyarázni. Úgy van elkönyvelve, tehát az. A politika, a háború messze elkerüli a fogvatartott és őrzője közti beszélgetés témáit. Amy hamar rájön, hogy csöbörből vödörbe került: a begyepesedett mentalitás elől menekült a hadseregbe, erre kiköt egy olyan helyen, ami tele van suttyó, hímsoviniszta, összefüggésekben gondolkodni képtelen katonákkal, s valóban abszurd, hogy az atomfizikusnak messze nem nevezhető Cole még így is kitűnik közülük agyi képességeivel. Törvényszerű, hogy az egyetlen olyan emberrel lesz kapcsolata, akivel nem lehetne semmiféle kapcsolata azon túl, hogy beadja neki az ételt vagy a Harry Potter valamelyik kötetét.

Kérdés, hogy ami a két ember között kialakul, az egyszerű barátság vagy több annál? Fizikai érintkezésről szó sem lehet (a film végi nagyjelenetben megfogják ugyan egymás kezét, de ez a gesztus már szinte kötelező volt a több hónapos ajtón keresztüli beszélgetés után), marad a verbális viszony. Sattler egyik legnagyobb rendezői ötlete éppen az volt, hogy semmire nem ad választ. Csak a beszélgetésekből és a mondatokra adott reakciókból sejthetünk valamit. A néhol humoros (Hannibal Lecter emlegetése telitalálat), néhol elkeserítően szomorú dialógus egyetlen hatalmas masszává dagad a film folyamán, visszautalásokkal, kitérőkkel, s lényegtelennek ítélt, valójában nagyon is fontos mondatokkal, hogy aztán Amy szolgálatának végeztével már csak egy utolsó, írásbeli üzenetben legyen lezáratlan lezárása a különös kapcsolatnak.

A Camp X-Ray elég sötét film lett. Súlyossága éppen abban rejlik, hogy a rendező semmilyen következtetést nem akar levonni, nem kívánja a nézőt manipulálni, nem ad tanácsokat, s legfőképpen nem magyarázza meg azt, amit látunk. Ránk bízza az értelmezést, ami sokkal bonyolultabb, mint azt a kezdő képsorok után gondolnánk.

A rendezés mellett a két főszereplőt illeti a legnagyobb dicséret. Kristen Stewart meghökkentően szép alakítással rukkolt elő, pedig sokan már a nevét hallva temetni kezdték a filmet. Unalma, szenvedése és kétségbeesése teljesen hiteles, apró, de annál hatásosabb eszközökkel dolgozik, amelyek esendővé, szerethetővé teszik figuráját. Payman Maadi brillírozik Ali szerepében, amely nyilván hálásabb is kollégájáénál. A szituációkat végig uraló férfi film végi összeomlása bámulatosan eltalált jelenet, óriási színészi bravúrral megfejelve. A két színész dolga nem volt egyszerű. Folyamatosan egyensúlyozniuk kellett, hogy alakításuk közelében se legyen a giccsnek, a pátoszos romantikának vagy éppen át ne csússzanak néha elfuserált vígjátékba. Feladatukat hibátlanul oldották meg, alakításuk sokáig emlékezetes marad.

A Camp X-Ray egy háborús szituációba helyezve vizsgálja az emberi kiszolgáltatottságot és a vélt hatalom pszichológiáját. Kamaradarabot mutat be egy globális szituációról, mindezt úgy, hogy nem foglal állást semmi mellett és semmi ellen. Hagyja, hogy a történetet a néző úgy értelmezze, ahogyan akarja, annak függvényében, éppen milyen lelkiállapotban van, vagy milyen előítéleteket hozott magával a mozi nézőterére. Megváltoztatni nem akarja azokat, mindössze kérdéseket tesz fel, amelyek egy darabig körülöttünk szállnak, majd sorban kipukkannak, mint a szappanbuborékok. Választ nem ad, az a mi dolgunk lenne.

Ha lenne…