Szerdai mozi: Kémek hídja

Szöveg: Révész Béla | 2016. április 13. 16:42

Spielberg és Tom Hanks neve alapból garancia a jó mozira. A Kémek hídja mégsem ütött akkorát, mint azt vártuk volna. Hűvösen elegáns profizmus Hollywood nagyágyúitól.

Hidegháborús filmet forgatni nem a leghálásabb feladat. A klasszikus harci mozikhoz képest itt nem a látvány, hanem a háttérben húzódó manipulációk, a titkosszolgálatok láthatatlan összecsapása, s legfőképpen a politikai szándékok megnyilvánulása a főszereplő. Nem egyszerű dolog fenntartani a néző érdeklődését olyan szituációkkal és figurákkal, akik nem egy óriási mordállyal oldanak konfliktust, hanem néha csak egy szimpla beszélgetéssel. Alapfeltétel egy zseniális forgatókönyv, egy olyan rendező, aki már bizonyított drámai alkotásban, és persze nem árt néhány jó színész, akik izgalmat is képesek mutatni az egyébként meglehetősen unalmas figurákból.

A Kémek hídjánál mindez adott volt. Spielberg a Schindler listája óta megkérdőjelezhetetlenül a legkomolyabban jegyzettek között van, az újoncnak tekinthető Matt Charman forgatókönyvíró mellett pedig nem kisebb nevek bábáskodtak, mint a Coen testvérek, akiknek munkásságát egészen biztosan nem kell részletezni. Főhősnek adta magát Hanks, aki egyrészt Spielberg régi cimborája, másrészt kevés színész tudja úgy játszani az átlagembert (aki rendszerint hétköznapi hőssé vélik), mint ő. Mellette a Rudolf Abel ezredest alakító Mark Rylance brillírozott, annyira tökéletesen, hogy nem is volt kérdéses 2016-ban a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar. Az operatőr az a Kaminski, a vágó pedig az a Michael Kahn volt, akik gyakorlatilag Spielberg házi stábjának alappilléreit jelentik. John Williams éppen beteget jelentett, ezért a mester dallamait ezúttal nélkülöznünk kellett, bár Thomas Newman melódiáira sem lehet panaszunk. Minden adott volt hát egy tökéletes mozi elkészítéséhez.

A sztori a történelemből elég jól ismert. Az 1960-as évek elején, a hidegháború aranykorában az amerikai titkosszolgálat elkap egy szovjet kémet, bizonyos Abel ezredest. Mivel az USA mégiscsak a „jog és demokrácia" hazája, egy biztosítási jogi cég képviselőjét, James Donovant bízzák meg, lássa el a közellenség védelmét. Donovan (Tom Hanks) nem igazán lelkesedik a feladatért, de ha már vállalja az ügyet, komolyan is veszi. Sikerül elérnie, hogy ügyfelét ne halálra ítéljék, „csupán" pár évtizedes börtönre. Érvelése ijesztően logikus: mi van, ha a szovjetek is elkapnak egy amcsi ügynököt? Akkor kire fogják kicserélni, ha kivégzik az egyetlen adu ászt? (A Donovan-Abel közötti jelenetek egyébként páratlanok a maguk nemében. Mark Rylence és Tom Hanks tökéletes összhangban dolgozott. A sok csönddel megszakított, halk dialógusok, a szürke árnyalatú jelenetek olyan intim közelségbe hozzák a két szereplőt, amit a történelemkönyvek alapján elképzelni sem lehet.)

Donovan jóslata hamarabb beigazolódik, mint azt bárki sejtette volna. Az újonnan kifejlesztett kémrepülő, a U2-es egyik pilótáját, Gary Powerst a szovjetek a saját területük felett lövik le. Powers fogságba esik, és pont úgy, ahogyan amerikai kollégáik Abelből, a kihallgatók megpróbálnak minden információt kicsikarni belőle – hol ilyen, hol olyan eszközökkel. A feladat innentől bonyolultan egyszerű: Donovannek meg kell szervezni (nem hivatalosan) a két fogoly cseréjét. Az akcióra Berlinben kerül sor, ahol éppen felhúzták a legendás falat, s hogy a sztori egy kicsit bonyolultabbá váljon, a kelet-németek alaposan bekavarnak a szovjet-amerikai alkuba.

A film a részletgazdag finomságoktól felejthetetlen. Túl azon, hogy Spielberg (szokásához híven) ragaszkodott a történelmi hűséghez, telepakolta művét olyan apróságokkal, amiknek segítségével az a fél évszázaddal ezelőtti világ nagyon is valóságossá válik a szemünk előtt. Hanks kabátja, a kelet-német ügynök irodája, a bírósági folyosón a fotóriporterek gépeiből a földre dobált izzók, a szovjet nagykövetség hivalkodóan ízléstelen berendezése, a berlini, fűtetlen lakás kopott bútorzata, ezernyi apró részlet, amitől szinte érezzük a cigaretta füstjét az irodák függönyén, a parfümöt Donovan feleségén, vagy a kelet-német utcai banda alkoholszagát a mínuszban. Mindehhez tucatjával kapjuk a klasszikus kémkellékeket és módszereket. A pad alá ragasztott fémpénzt, amelynek üreges belsejében titkos atominformációk lapulnak, a mérgezett tűt, amit a U2-es pilótáknak osztanak ki a legrosszabb esetre (Powersnek sokan nem bocsátották meg, hogy lelövése után nem lett öngyilkos), a magát egyszerű hobbifestőnek álcázó Abel ezredes trükkjeit. Mindehhez Hanks bámulatosan letisztult játéka párosul. A színész zseniális a dörzsölt biztosítási ügyvéd szerepében, aki pontosan úgy oldja meg a túszcserét is, mint otthon egy közlekedési balesetes ügyet: leül iszogatni az ellenség képviselőjével, és ha kell, kérlel, ha kell, akkorát blöfföl, hogy attól mindenkinek megfagy a vér az ereiben. Hanksnél még az sem túlzás, hogy mellékesen eljátssza, mennyire megfázott a hideg német télben. Folyamatosan az orrát fújja, tüsszög, s mindeközben a történelem leghíresebb kémcseréjét vezényli le, olyan ártatlan arccal, mintha csak a sarki közértbe ugrott volna le almáért.

Ami előnye, egyben a hátránya is a Kémek hídjának, s ettől nem emlegetjük ezt a filmet a Spielberg-életmű legjobbjaként. Minden aprólékos kidolgozottsága, minden tökéletesen rendezett és megírt szituációja ellenére a jelenetek többsége annyira míves munka, ami már sterillé teszi az összhatást. Túl tökéletesre, túl precízre találtak ki mindent: nincsenek véletlenszerű dolgok, a szó jó értelmében vett, egy filmet még hihetőbbé tévő bakik, félresikerült mondatok. Túl frappáns, túl eltalált minden, s ezért értek egyet azzal a kritikus kollégával, aki a Kémek hídját a szó legjobb értelmében vett iparos munkának titulálta. Említsük meg negatívumként Spielberg egyik nagy gyengéjét: képtelen lemondani arról, hogy még a legjobban eltalált filmjeibe is bevigyen egy adag szirupos Hollywoodot, ami az európai szemnek rendszerint bosszantóan együgyű és zavaró. Ilyen giccs volt a Schindlerben a gyűrű leejtésének jelenete, vagy a Ryan közlegényben a kerettörténet. Itt sem hazudtolta meg magát a filmtörténelem egyik legnagyobb rendezője: Donovan döbbenten nézi a magasvasútról Berlinben a falon át menekülni próbáló, majd a lövésektől egymás után lezuhanó kelet-németeket. Ugyanezt visszahozza egy brooklyni jelenetben, ahol a gettók kerítésén vidáman átmászó kölyköket bámul, ugyancsak a magasvasútról, komor arccal eltöprengve azon, mennyire szabadabb is az ő világa az elnyomó komcsikénál. Az első jelenetnek még van funkciója, a másodiknak már semmi, a szájbarágós moralizáláson kívül.

Az apró ellentmondások ellenére a Kémek hídja kiváló film, benne két zseniális színészi alakítással. Hanks és Rylence lubickol a szerepében, Spielberg pedig érezhetően pokoli jól szórakozott rendezés közben. Csak ajánlani tudjuk, szórakozásra, történelmi ismeretszerzésre és filmes sikerrecept tanulmányozására egyaránt kiváló.