Szerdai mozi: Soha többé háborút!

Kiefer Sutherland és Robert Carlyle személyében sikerült két olyan színészt leszerződtetni, akik egyedül is elcipelnek a hátukon egy egész estés filmet, a forgatókönyv azonban annyira ragaszkodott az eredeti mű struktúrájához, hogy nem igazán voltak képesek megvillantani tudásukat. Nem állítható, hogy nincsenek nagyon erős színészi pillanatok a filmben, ám amikor semmi mást nem látunk másfél órán keresztül, csak azt, hogy a japánok hogyan verik, alázzák, tiporják meg a szövetségeseket, nehéz dolga van az aktoroknak, ha ébren akarják tartani figyelmünket. Az ellenség szadista vadállatként beállítása nem új trükk, és (miután egy túlélő visszaemlékezéseiről van szó) hajlamosak vagyunk el is hinni, de hogy mutatóba csak egyetlen szegény japánt kapunk, aki emberként tekint a foglyokra, az eléggé beszürkíti az egyébként is fekete-fehér párhuzamot.

A vallás, Krisztus és az Újszövetség időről időre felbukkan a történetben, ám ez is öncélúnak tűnik. Nem egészen érteni katonáink vallásba menekülését, nem azért, mert nincs okuk rá, hanem azért, mert ez sincs kibontva rendesen a filmben. Az ellenben igen, hogy a japánok mennyire lenézik a krisztusi tanokat. „Ez babonaság, ez babonaság" – kiabálják együgyűen, a vadállatként ábrázolt őrnagy pedig odáig merészkedik, hogy a legvallásosabb hadifoglyot (egyébként annak kérésére) keresztre feszíti a helyett, akit eredetileg le akart fejezni. A megváltás, más bűneinek átvállalása és a megtisztulás azoktól a kereszthalál által katartikus jelenet lehetett volna a filmben, ám éppen az előzmények kibontatlansága, elmaszatolása miatt csak egy szadista jelenet lett a sok közül, síró hadifoglyokkal és bután-dühösen bámuló japánokkal.

A Soha többé háborút! egyik legnagyobb hátulütője a forgatókönyv átgondolatlan koncepciója. Adott két remek színész, Sutherland és Carlyle, de az írott anyag nem hagyja őket kibontakozni. Ahelyett, hogy játékukból értenénk a szándékot, a történetbe folyamatosan belemonologizál egy harmadik szereplő, s az ő szavaiból tudjuk meg (kellene megtudnunk), hogy éppen hogyan érzi magát valamelyik katona. A mesélős narrációnak semmi értelme, a nézőt azonban rendesen elcsüggeszti, főleg közhelyes volta miatt. A Sutherland alakította karaktert (Jim Reardon) például folyamatosan ütik-verik, egészen addig, amíg tolószékbe nem kényszerül. Sutherland van olyan jó színész, hogy a film hátralévő részében el tudja játszani, testével együtt a lelke is megnyomorodott, de az alkotók ezt kevésnek gondolták, így kénytelenek vagyunk végighallgatni, hogy „attól kezdve megváltozott, nem is tudjuk, hogy jobb lett vagy rosszabb…" Nekünk, nézőknek rosszabb.

Az eredeti műhöz alkalmazkodó forgatókönyv és az érezhető rendezői hiányosságok ellenére a Soha többé háborút! a színészek miatt helyenként kifejezetten élvezhető mozi. Szerepükben és a témában ennél sokkal több volt, de így is nyugodt lélekkel ajánljuk. Hogy ki mire emlékszik egy-két hét után belőle, az már más kérdés. Könnyen nézhető és könnyen felejthető film, a csúcskategóriától és a B-polctól nagyjából ugyanolyan távolságra.

Rendező: David L. Cunningham

Forgatókönyvíró: Brian Godawa

Operatőr: Greg Gardiner

Zene: John Cameron, Ken Tamplin

Vágó: Tim Silano

Szereplők: Robert Carlyle, Kiefer Sutherland, Ciarán McMenamin, Mark Strong, James Cosmo

Filmpremier: 2001. szeptember 2.

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)