A fantombombázó

A fantombombázó esete sokáig foglalkoztatta mind az amerikai, mind a brit légierő vezetését. Nem értették, mi történt a gép személyzetével, és egyáltalán honnan bukkant elő a magányos repülőgép. Azt biztosan tudták, hogy a négymotorosnak semmi dolga nem volt a belga cortonburgi támaszpont környékén, amikor egyszer csak feltűnt a horizonton 1944. november 23-án.
A közeledő gépre a támaszpontot őrző légvédelmi egységek figyeltek fel először. Amint jelentették a toronynak, az rögtön igyekezett felvenni a kapcsolatot az ismeretlen repülőgéppel. A B-17-es személyzete azonban nem felelt. Ahogy egyre közelebb ért a bázishoz, úgy ereszkedett, így a földi erők már biztosak voltak benne, hogy leszálláshoz készül, és talán csak megsérült a rádiója, azért a némaság.

Elsőre rutinszerű, a visszaemlékezések szerint nagyon finom, lágy földet érést produkált a pilóta, ám korántsem kezdett el lassítani, hogy a kifutó végén megálljon. Egyenletes sebességgel csúszott le a pályáról, majd egy dombra szaladva az egyik szárnyára dőlt, ezzel befejezve ámokfutását. A bázis tűzoltó- és mentőegységei azonnal a helyszínre siettek, és megkezdték a feltűnően csendes és mozdulatlan legénység kiszabadítását a fedélzetről.
De amint kinyitották a gép törzsén található nyílásokat, meglepetten vették tudomásul, hogy a repülőgépen senki sincs. Sem a repülőerőd orrában, ahol a bombázótiszt helye volt, sem a rádiós állásnál, sem pedig a pilótafülkében nem találtak senkit. A B-17-es teljes magányában hajtott végre egy szinte tökéletes leszállást. Mégis hogyan? Hol van a személyzet? – vetődtek fel a kérdések. Sokáig senki sem méltatta őket válaszra, mígnem végül lassan összeállt a kép.

Az első vizsgálatok alkalmával megtalálták a repülési naplót a navigátor asztalán, benne az utolsó bejegyzéssel: „rossz flak." A tömör jelentés az ellenséges légvédelmi ágyúk lőszerére utalt, azon belül is arra, hogy a gép súlyos sérülést szenvedett. Ekkor már feltámadt a gyanú, hogy a személyzet elhagyta a fedélzetet, ám a hogyanra még mindig nem kaptak választ, ugyanis számos ejtőernyő is sértetlenül előkerült. Ráadásul a vizsgálatok eredménye azt mutatta, hogy a gépen nyoma sincs komoly sérüléseknek.
Megtalálták továbbá a személyzet egyik tagjának hajózódzsekijét is, mellette pár bontatlan és egy bontott csokoládéval.
Nem volt más lehetőség, leellenőrizték az oldalszámot és kiderült, hogy a repülőgép az amerikai 8. légierő 91. bombázócsoportjához tartozott. Az egység parancsnokának felkeresését követően a vizsgálat vezetői újfent meglepődtek, ugyanis onnan azt a választ kapták, hogy a gép legénysége épen és egészségesen az angliai légibázison tartózkodik.

Főtt a parancsnokok feje. Az ismert információk alapján tehát adott volt egy szakadár B-17-es bombázó repülőgép, amely tízfős legénységét hátrahagyva, egymaga elindult a háborúba, majd megírta sérülését a repülési naplóba – igen szép és elismerésre méltó precizitás egy vasmadártól –, majd hazavezetve magát leszállt, több-kevesebb sikerrel. Ez a magyarázat valamiért sántított a vizsgálóknak, így folytatták a nyomozást.

Végre-valahára kiderült a teljes történet. A 91. bombázócsoport – köztük a tékozló B-17-essel – egy német olajfinomító telepet vett célba. „Erős légvédelmi tűzbe repültünk, és többször el is találtak bennünket. Leállt a hármas hajtómű. Képtelenek voltunk a többiekkel emelkedni" – idézte fel az eseményeket Harold R. DeBolt, a pilóta. Egy másik találat következtében a bombaraktér ajtajába repesz ékelődött, és ellehetetlenítette annak kinyitását. DeBolt kivált a formációból, és Anglia felé vette az irányt.
Úgy tűnt, hogy a sérült, három motorral haladó géppel soha nem jutnak el a bázisukig, ezért Brüsszel felé repültek tovább. Eközben azonban egy újabb motor kezdte feladni a harcot, ezért a gépparancsnok a hajó elhagyása mellett döntött. Mint kiderült, az egyik babonás lövésznek hála, dupla mennyiségű ejtőernyő volt a gépen .

Mielőtt kiugrottak volna, DeBolt bekapcsolta az automata pilótát, és magára hagyta gépét. Csodával határos módon a sérült motor új erőre kapott, ugyanis amikor elérte Cortonburg környékét, mind a négy légcsavar járt a brit légvédelmi katonák szerint. Mindössze annyi történt, hogy a repülő az egyre erőtlenebbé váló hajtóművek miatt folyamatosan veszített az erejéből, és pont jókor, jó helyen ért földet.

Sajnos arról nem igazán számolt be senki, hogy a futóművek miként nyíltak ki, vagy hogy a pilóta nyitotta-e volna ki, mielőtt kiugrott, bár ennek nem sok értelme lett volna.