A hadtörténelem tíz híres partraszállása

Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a világtörténelem első dokumentált partraszállása a marathóni csatához köthető. A görög−perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközete Kr. e. 490-ben zajlott Athén és a perzsák között. A csata kimenetelét ismerjük − leginkább Hérodotosz leírásából −, és a hajókapacitásokból azt is tudni lehet, hogy a perzsa haderő nagyjából húszezer katonából állt. Ebből levonva a lovasság számát, mintegy 10-11 ezres lehetett az a sereg, ami a csata előtt partra szállt. Ha hinni lehet Hérodotosznak, akkor 6400 perzsa maradt a csatatéren, ami az eredeti sereg fele, vagyis a támadók jelentős veszteséget szenvedtek.

Krím

A modern hadviselés első komoly partraszállása az 1853−1856 közötti krími háborúban történt. Az angol−török−olasz−francia szövetségesek 1853. szeptember 7-én négyszáz hajón indultak útnak a Krím félsziget felé, hogy a tengerről is támadják az oroszokat. Szeptember 13−19. között gond nélkül partra szálltak a Kalamita-öbölben található Jevpatorijánál. Az oroszokat meglepetésként érte a partraszállás, de képesek voltak felvenni a harcot a támadókkal, amikor azok szeptember 19-én elindultak Szevasztopol felé. A fennmaradt dokumentumok szerint az offenzívában 35 ezer orosz katona állt szemben 60 ezer szövetségessel.

Gallipoli

Az első világháború legismertebb partraszállása a török hadszíntéren játszódott le, amikor is a Gallipoli-félsziget ostroma során a török haderő sikerrel védte meg a Dardanellák tengerszorost a támadó brit és francia erőkkel szemben. A hadművelet 1915. április 25-én kezdődött, a támadók öt hadosztálynyi erővel, több helyen szálltak partra. Sőt, a Dardanellák északi és déli partjai mentén számos látványos álpartraszállást is rendeztek, azzal a céllal, hogy megzavarják a védelemre berendezkedett 5. török hadsereget. Az antanterők között gyarmati egységek − a franciáknál szenegáliak, a britek oldalán pedig indiaiak, szudániak−, valamint a brit nemzetközösség állampolgárai, azaz új-zélandiak, ausztrálok, kanadaiak és új-fundlandiak is harcoltak, és már az első órákban hatalmas veszteségeket szenvedtek. Az ostrom eredménye ismert, az antant vereségével zárult. A támadó csapatok 1915. december 7-én az evakuálás mellett döntöttek, az utolsó brit alakulatok 1916. január 9-én hagyták el állásaikat.

Az Operation Torch, azaz a „Fáklya-hadművelet" nevet kapta az a katonai akció, ami 1942. november 8-án kezdődött Eisenhower tábornok parancsnoksága alatt. A szövetségesek 650 hajója és 65 ezer katonája azt a feladatot kapta, hogy foglalja el Marokkót, Algériát, illetve Tunéziát. A csapatok hajnali 1 órakor kezdték meg a támadást: a konvoj hajói elfoglalták a megfelelő pozíciókat a part mentén, majd tüzet nyitottak Szafi, Casablanca, Rabat, Oran, Algír és Bougie városokra. A partraszálló erők elsődleges feladata az ellenséges kikötők és repterek elfoglalása volt. A németek számára meglepetést jelentett az invázió, mivel saját hírszerzésük arról tájékoztatta őket, hogy a partraszállás Norvégiában, Líbiában vagy Szicíliában várható. Az első tényleges intézkedést november 10-én tették, amikor Hitler elrendelte, hogy légi és tengeri úton küldjenek utánpótlást Tuniszba.

Attu

Nem sokat tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a hadtörténelem legkevésbé ismert partraszállása az Attunál végrehajtott hadművelet volt 1943 januárjában, annak érdekében, hogy az apró, vulkanikus eredetű szigetről kiűzzék a japánokat. Attu 1867, azaz Alaszka megvásárlása óta állt amerikai fennhatóság alatt. A japánok 1942. június 7-én foglalták el. Amerikának − akit felbőszített, hogy Japán elfoglalt egy, az USA-hoz tartozó szigetet − azonban csak 1943 januárjában nyílt arra lehetősége, hogy bombázza az Attun települő japán csapatokat, s a haditengerészetnek is csak ekkorra sikerült megtisztítania a szigethez vezető tengeri útvonalat. A partraszállást nemcsak a rossz terep- és időjárási viszonyok hátráltatták, hanem az is, hogy a hadseregnek nem állt rendelkezésére a megfelelő mennyiségű partraszállító hajó. Végül azonban mégis megtörtént az invázió, a mostoha körülmények azonban hatalmas áldozatot követeltek. Összesen 549 amerikai halt meg, 1148 szenvedett sérüléseket, 1200-nak voltak komolyabb fagyási sérülései, 614-en betegedtek meg és 318-an haltak meg más okokból.
Az amerikai hadsereg május végére tudta megtörni az elszántan küzdő japánok ellenállását. A megadást nem ismerő utolsó japán katonák öngyilkosságot követtek el; összesen több mint kétezer japán halottat követelt a sziget visszafoglalása.

Szicília

Kevesen tudják, hogy az 1943. július 9-ről 10-re virradó éjszaka kezdődő szicíliai partraszállás jóval nagyobb szabású volt, mint a normandiai: csak az első napon háromezer vízi járműről 150 ezernél is több katona szállt partra, ezer repülőgép fedezete alatt. Montgomery csapatai egyébként szinte mindenféle ellenállás nélkül tudtak partra szállni, néhány nappal később azonban felvették velük a harcot a védekezésre berendezkedett olasz erők. Az offenzíva − amely a „Husky-hadművelet" nevet kapta − Szicília megszállását tűzte ki célul. A hadművelet egészen augusztus 17-ig tartott, jelentősége pedig abban rejlett, hogy Szicília fontos hadtápútvonallá és az olaszországi hadjárat kiindulópontjává vált.

Normandia

Összeállításunkból természetesen nem hiányozhat a normandiai partraszállás sem, ami hetvenkét évvel ezelőtt, 1944. június 6-án kezdődött. Az „Overlord-hadművelet", illetve „D-nap" néven is ismert invázióra már hosszú hónapok óta számítottak a németek, igazából csak annak a helye (a szövetségesek igyekeztek elhitetni, hogy a támadás Calais-nál lesz) és az lepte meg őket, hogy a rendkívül rossz időjárási viszonyok között is (a feljegyzések szerint az „évszázad vihara" tombolt a La Manche csatornán) megindították a támadást. A brit, amerikai és kanadai erők öt pontot – a Utah, az Omaha, a Gold, a Juno és a Sword partszakaszokat – jelöltek ki a partraszállásra, és a nap végéig mintegy 55 000 katonát, 7000 járművet és 7500 tonna ellátmányt juttattak partra. A veszteség − bár a partraszállásról szóló filmekből kiderült, hogy az invázió egyik partszakaszon sem volt leányálom − valójában nem volt jelentős. Az összesítések szerint a D-napon a Utah parton 200, a Junón 300, a Goldon 500, az Omaha és a Sword partokon pedig 1000-1000 katona esett el.

Ivo Dzsima

„Békaugrás-hadművelet" − a második világháborúban így nevezték azt támadássorozatot, amelyben az amerikai hadsereg szigetről szigetre haladva, lassan és nagy áldozatok árán foglalta vissza a korábban megszállt csendes-óceáni szigeteket. A hadművelet egyik legfontosabb állomása az 1945. február 19-én kezdődött Ivo Dzsima-i csata volt, amit természetesen egy partraszállás nyitott meg. A sziget nagy stratégiai jelentőséggel bírt az amerikaiak számára, már csak azért is, mert ez volt az első, korábban a japán birodalomhoz tartozó terület, ahol a támadók megvethették a lábukat. A japánok egy új taktikával készültek az invázióra: nem közvetlenül a parton vették fel a harcot az amerikaiakkal, hanem csak akkor, amikor azok kicsit beljebb jutottak a szigetre. Álcázott bunkereikből és lőállásaikból hatalmas veszteséget okoztak a támadóknak. A 36 napos csata veszteséglistája megdöbbentő: 6 800 amerikai halt meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a 26 ezret. A húszezer japán védőből pedig mindössze 1083-an maradtak életben. Igaz, sok japán inkább a rituális öngyilkosságot választotta, mintsem az amerikai hadifogságot.

Okinava

A „Békaugrás-hadművelet" befejeztével az amerikai hadsereg elérkezett a japán birodalom déli határára. Okinavát nemcsak azért akarták elfoglalni, hogy a japánokban tudatosítsák: immár saját területükön harcolnak ellenük, hanem azért is, mert a szigeten található katonai repülőteret a főszigetek elleni légitámadások kiindulópontjaként kívánták használni. Az Okinava elfoglalásáért indított katonai akció az Operation Iceberg, azaz magyarul a „Jéghegy-hadművelet" nevet kapta. Az amerikai tengerészgyalogosok partraszállását hétnapos tüzérségi előkészítés előzte meg. A csendes-óceáni hadszíntéren ez volt a legnagyobb − és egyben legvéresebb − támadó hadművelet, 82 napon keresztül, 1945. április 1-jétől június végéig tartott. Az akcióban több hajó és katona vett részt, mint egy évvel korábban Normadiában: 1400 hajó (köztük 325 hadihajó), 183 ezer amerikai katona indult rohamra a sziget ellen, amit összesen 130 ezer japán védett. A csatában több mint 177 ezer japán katona és civil halt meg, az amerikaiak pedig 17 ezer katonájukat vesztették el.

Disznó-öböl

A második világháború utáni katonai akciók közül kiemelkedik az 1961. április 17-i, Kuba elleni invázió. Ezen a napon csaknem 1500, az Amerikai Egyesült Államokban élő − az amerikai titkosszolgálat által kiképzett és felfegyverzett − kubai emigráns szállt partra a sziget déli partján, a Zapata-mocsár nehezen védhető vidékén, a Disznó-öbölben, hogy megdöntse Fidel Castro forradalmi kormányát. A Havannától 160 kilométerre induló támadás azonban hamar elbukott: a kubai hadsereg alig három nap alatt megsemmisítette az inváziós csapatokat. A támadók közül több mint 120-an vesztették életüket, a többiek valamennyien kubai fogságba estek. Az akció gyors kudarcához az is hozzájárult, hogy a lakosság nem állt a támadók mellé, így az eredeti tervekkel ellentétben az intervencióban részt vevők nem tudtak Castro-ellenes felkeléseket kirobbantani, amelyek után „hivatalosan" is segítségül hívhatták volna az amerikaiakat.