A halál 50 kritikán aluli órája

Ken Annakin (nem elírás és nem Skywalker) 1965-ös alkotásában, A halál 50 órájában olyan, már akkor is világhírű és népszerű színészek szerepeltek, mint a nyomozó Henry Fonda, a hithű német tiszt Robert Shaw, a zsivány harckocsizó Telly Savalas és az embereiért bármire képes Charles Bronson. Az ardenneki csatáról szóló kész filmet az ütközet huszonegyedik évfordulóján, 1965. december 16-án mutatták be a mozikban. Ahogy azt sejteni is lehetett, számtalan veterán is sereglett a filmszínházakba, hogy megláthassák, Hollywood miként ragadta meg az ő történetüket. Ám a csaknem háromórás mozifilm még vegyesebb érzelmeket szült, mint maga a csata.

Amikor Dwight D. Eisenhower amerikai elnök is megtekintette a filmet, családja szerint ritkán látott dühre ébredt. Az amerikai csapatok korábbi főparancsnoka, aki maga az ardenneki csata során is a különböző hadtestek koordinálásával volt elfoglalva, jól tudta, hogy hol lóg ki a lóláb. Mérgének végül hangot is adott és az amerikai médiumok legnagyobb meglepetésére az akkor már visszavonult elnök sajtótájékoztatóra hívta őket. A pulpitus elé állva Eisenhower épp csak visszafogva indulatait, felsorolta, hogy mi minden nem úgy történt, mint ahogy azt az amerikai nép a vásznon keresztül megismerhette.

A film egyik fő jelenetének számító tankcsata, ami az 1944. december 26-i Celles közelében lezajlott ütközetet kívánta bemutatni, teljesen rossz alapokon áll. A film szerint a csatára csak azért került sor, hogy a németeket eltereljék az amerikai üzemanyag-lerakatok felé vezető irányról, kiürítve azok tartályait, még akkor is, ha ez hatalmas áldozatokkal jár. A valóságban a németek ekkor már súlyos üzemanyaghiányban szenvedtek. Ráadásul a film során bemutatott harckocsik egyike sem felelt meg a korhűségnek. Az M4 Shermanokat M24 Chaffeekkel helyettesítették, a német Tigriseket pedig M47-es Patton páncélosokkal. A tökéletesen elhibázott haditechnikákról a producerek utólag elmondták, hogy túl költséges lett volna elegendő számú, akkoriban használt működőképes lánctalpast összegyűjteni, német harckocsikról nem is beszélve.

A legtöbb jelenet inkább hasonlít egy észak-afrikai hadszíntérre, mint sem a fagyos, hóval takart Ardennekre. A filmben alig látni, hogy a katonák mitől is fáztak, miért is volt nehéz a közlekedés, miért is nem lehetett folyamatos utánpótlásvonalakat fenntartani. Nem beszélve az ominózus harckocsi ütközet jelenetéről, ahol se hegy, se fenyőerdő nem tarkította a harcmezőt. De hát ilyen az, ha Spanyolországban próbálják rekonstruálni a belga vidéken vívott támadást.

A britekről egy szó sem esik a filmben, holott a királyi erők szintén oroszlánrészt vállaltak abban, hogy megállítsák a németek elkeseredett, utolsó offenzíváját, ami majdnem sikerrel is járt. Ugyanígy kihagyták az amerikai légierő szerepvállalását, ami hihetetlen erőbedobásba kezdett, amint a sűrű felhőzet takarta égbolt kitisztult. Szintén nem került bele egyik vezető főtiszt sem, habár e pontnál Eisenhower megjegyezte, hogy ez kivételesen jó döntés volt, hiszen az amerikai népnek a katonáira kell büszkének lennie, nem pedig a tábornokaira.

Dwight D. Eisenhower elnök szavai ellenére a film szép sikert ért el, 1966-ra a legnépszerűbb alkotások közé tornászta fel magát. Az azóta VHS-en és DVD-n is megjelent változatok egyébként az eredeti film rövidített verziói, ugyanis, amikor először forgalmazni kezdték, drasztikusan vissza kellett vágni a hosszából, hogy felférjen egy kazettára.