A hősies önfeláldozás jelképe lett Szondi György
Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2012. július 9. 10:03460 évvel ezelőtt, 1552. július 9-én esett el Drégely vára, amelynek török ostromát többek között Arany János is megénekelte Szondi két apródja című költeményében.
Drégely vára amolyan sasfészekként magasodott környezete fölé: az erődítményről szóló első említés 1285-ből származik, és elsősorban vadászkastélyként, érseki nyaralóhelyként használták az évszázadok során, azonban igazán a török betörésekkel nyert jelentőséget. A várban állandó helyőrséget működtettek, ám már igen rossz állapotban volt, mire Esztergom és Nógrád eleste után megerősítése szükségessé vált volna: a toronyban tárolt puskapor ugyanis egy villámcsapás következtében felrobbant, ami komoly károkat okozott a falakban.
Hádim Ali budai pasa és mintegy 14 ezer katonája 1552. július 6-án érkezett a falak alá: az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy Szondi és emberei halálra ítéltettek a hatalmas túlerővel szemben, a megadás gondolata azonban fel sem merült bennük. Noha a pasa felajánlotta a kapitánynak ezt a lehetőséget, Szondi nem élt vele. Ali erre felgyújtatta a fapalánkot, beszorítva ezzel a védőket a sziklafalak mögé, majd ágyúzni kezdte a kaputornyot. A kétnapnyi lövetés következtében Drégely romhalmazzá vált. A pasa ismét felajánlotta Szondinak a megadás lehetőségét, ő azonban újból elutasította ezt: Alihoz küldte két apródját, Libárdyt és Sebestyént, illetve két török foglyot, és azt kérte tőle, az elengedettek életéért cserébe nevelje fel a fiatal fiúkat. A kapitány ezt követően megölette lovait, máglyát rakott értékeiből, majd felkészült az utolsó török rohamra – és a halálra.
A törökök rohama heves volt és gyors. A védők meglepő erővel tartottak ki az utolsó leheletükig, de nem volt esélyük: a kapu romjain álló Szondi először a térdén sebesült meg, majd fejen találta egy golyó. A janicsárok már csak a fejét vitték el Ali pasához. A vár védői közül senki sem maradt életben, mindegyikükkel végeztek a törökök. A török parancsnok a győzelmet követően igazi hősnek kijáró, pompázatos temetést rendezett Szondinak, sírjára pedig zászlót tűzetett.
A kapitány neve azóta is az önfeláldozó vitézség szinonimájának számít, emlékét és hősies helytállását számos irodalmi és képzőművészeti alkotás őrzi, nevét országszerte utcák és közterületek viselik.
