A kitartás és az állhatatosság örök jelképe

Scott 1900-ban megkapta álmai megbízását: a Brit Királyi Földrajzi Társaság által indított nemzetközi expedíció vezetője lett az RRS Discovery hajó kapitányaként. A négy évig tartó, embert próbáló és heroikus vállalkozás komoly sikereket hozott: feltérképezték a Ross-tengert, a VII. Edward-földet, és nem mellesleg délebbre jutottak, mint korábban bárki a világon.
Scottban a Discovery-expedíció során fogalmazódott meg a gondolat, hogy ő szeretné először elérni a Déli-sarkot. Következő utazására azonban éveket kellett várni, ugyanis ekkoriban sokkal könnyebb volt támogatókat szerezni az arktiszi expedíciókhoz. Scott végül a 20. század első évtizedének legvégére kalapozta össze a vállalkozáshoz szükséges anyagi forrásokat, és 1910-ben indult útnak a Terra Nova nevű hajóval: június 1-jén hajóztak ki Londonból.

A cél onnantól kezdve deklaráltan a bolygó legdélebbi pontjának meghódítása volt, hogy az előző esztendőben Robert Peary és Frederick Cook elérte az Északi-sarkot. A kapitány nagyjából ezzel egy időben tudta meg, hogy vállalkozásában váratlanul igen komoly versenytársa akadt: az Északnyugati-átjárót először áthajózó, norvég Roald Amundsen érdeklődése azután fordult az Antarktisz felé, hogy Pearyék megelőzték az Északi-sark elérésében, és hallott Scott terveiről.
Mindez csak még jobban felkorbácsolta utóbbi versenyszellemét, bár a két expedíció jellegében is alapvetően tért el egymástól: Amundsen bevallottan csak rekorder akart lenni, miközben Scott rengeteg műszert vitt magával, és számos meteorológiai, geográfiai mérést, illetve zoológiai kutatást akart végezni amellett, hogy elsőként éri el a Déli-sarkot. Az Antarktiszra érve a kiindulópontjuk sem volt azonos: Amundsen a Ross-jégen vert tábort, míg Scott a sarktól ennél több mint száz kilométerrel távolabb elhelyezkedő McMurdo-bázison rendezkedett be. Viszont miközben a britek egy korábban már feltérképezett útvonalon haladhattak az út egy jelentős szakaszán, Amundsennek a Transzantarktiszi-hegyvidéken kellett átvágnia, ahol korábban még nem járt ember.

Az akklimatizálódás és némi tudományos vizsgálódás után Scott dr. Edward Wilson, Edgar Evans, Lawrence Oates és Henry Bowers társaságában indult neki a fő célnak, a Déli-sark elérésének 1911 őszén, november 1-jén, tizenegy nappal Amundsen startja után. Utólag sajnos bebizonyosodott: a tervezésben számos hibát követett el, sem esetleges nem várt tényezőkkel, sem az időjárás viszontagságaival nem számolt igazán. Útja részben emiatt sokkal rosszabbul alakult a vártnál: már odafelé le kellett vágniuk lovaikat, illetve szánhúzó kutyáikat, így a legvégső szakaszt gyalog tették meg a sarkig. Az igazi tragédia azonban mégis ott érte őket: a helyszínen január 16-án a több mint egy hónappal korábban, december 14-én odaért Amundsen táborhelyével és a kitűzött norvég zászlóval kellett szembesülniük: utóbbiak útvonala ugyan ismeretlen volt, de rövidebb, és az időjárás is kegyesebb volt hozzájuk. Az angolok letörten, összeszakadva készültek rá tehát a visszaútra.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy túlélhette volna-e Scott a visszautat, amennyiben ő éri el először a Déli-sarkot, és erre valószínűleg már soha nem kapunk választ. Evans mindenesetre már a visszaút korai szakaszán meghalt, majd a súlyos fagyási sérüléseket szenvedett Oates is követte: tudta, hogy nem hátráltathatja társait, így az egyik reggel kilépett a sátorból és nekiindult a viharnak. Scott, Wilson és Bowers a sátorban lelte halálát, holttestüket három és fél évvel később találta meg a keresésükre indított expedíció. Scott megtalált naplójegyzeteiből nyilvánvaló: a kapitány egy idő után már pontosan tudta, hogy soha többé nem fognak kijutni a sarkvidék fagyos poklából. A kapitány utolsó bejegyzése március 29-ei keltezésű volt. Ekkorra nem maradt elég élelmiszerük, italuk, súlyos C-vitamin-hiányban szenvedtek, a felszerelésük egy része tönkrement, másik része pedig eleve nem volt megfelelő. Emellett elviselhetetlen terhet rótt rájuk a nemritkán mínusz 70 fokos hidegben, hogy szánjaikat kutyák híján ők maguk húzták, és miután a sarkon azzal szembesültek, hogy addig majdnem feleslegesen szenvedtek, lelkileg is megtörtek.

Scott – kudarca ellenére – tragédiájának ismertté válásával egy időben jelkép lett, és a közvélemény szemében épp emiatt sokkal nagyobb hősnek számított, mint Amundsen. Halála után lovaggá ütötték – korábban ilyesmi soha nem fordult elő –, és neve a mai napig a kitartás, az elhivatottság szinonimájának számít.