A leghosszabb nap

A nagyszabású hadművelet terveit már 1943 januárjában lefektették Churchill és Roosevelt casablancai találkozóján, ahol egy második front megnyitásának lehetőségeiről tárgyalt a két vezető. Közben már érkeztek az amerikai csapatok Angliába Eisenhower tábornok vezetése alatt. Kitűzték a partraszállás lehetséges időpontját is 1944 májusára, emellett gőzerővel indult el a tervezés, valamint a parancsnokok kinevezése.

Bár a szövetségesek ekkorra már kivívták a teljes tengeri és légi fölényt, a normandiai partok erődrendszerének meghódítása komoly kihívás elé állította a katonákat. Az ominózus év tavaszán már javában folyt a gyakorlatozás, a kemény fizikai felkészítésen minden katonának részt kellett vennie, emellett a tengeren is folytak a gyakorlatok. Ekkor történt meg az a szerencsétlen eset is, amely gyakorlatilag az egész hadműveletet veszélybe sodorta. A főpróbát végző amerikai hajóhad véletlenül egy torpedónaszádokból álló német hajórajra bukkant. A németek torpedókat vetettek be, elsüllyesztve két amerikai hajót. A legnagyobb problémát azonban az jelentette, hogy néhány tisztnél létfontosságú papírok voltak, amelyek meghatározták a partraszállás helyét. Később szerencsére megtalálták a hadműveleti terveket, melyek igencsak értékes zsákmányt jelentettek volna a német hírszerzés számára.

A D-napot eredetileg 1944. június 5-ére tűzték ki, de az időjárás közbeszólt. Harminc éve nem volt akkora vihar a csatorna felett, mint azokban a napokban. Mivel a rossz idő gyakorlatilag lehetetlenné tette a légi támogatást és a tengeri ágyúzást, a vezetők úgy döntöttek, egy nappal elhalasztják a támadást. A partraszálló katonákat szállító hatalmas hajóhad állandó készültségben várta, hogy elüljön a vihar. Eközben az időjárást szintén figyelemmel kísérő Rommel úgy látta, ilyen időben biztosan nem indul meg a régóta várt partraszállás, ezért hazautazott családjához.

A „leghosszabb nap" valójában már 1944. június 5-én éjjel megkezdődött. Ekkor üzent a BBC a híressé vált Verlaine-verssel, amely a francia ellenállási mozgalom szabotázsakcióinak megkezdésére adott utasítást. Éjféltől a légierő bombázógépei támadták a Le Havre-tól Cherbourgig terjedő atlanti partvidéket, majd éjfél után két órakor több hullámban huszonháromezer ejtőernyőst dobtak le, hogy hídfőállásokat alakítsanak ki.

Június 6-án reggel 6 óra 20 perckor Eisenhower még egyszer konzultált a parancsnokokkal és meteorológusokkal, majd megindította a sorsdöntő támadást.

Az invázió két okból is meglepte a németeket. Egyrészt a napok óta tartó mostoha időjárás miatt kizártnak tartották, hogy a közeljövőben megindul a támadás, másrészt ezen a helyszínen, a Brit-szigetektől távol eső Normandiában számítottak a legkevésbé az ellenségre, inkább a Calais-Dieppe partvonalon várták az inváziót. A brit, amerikai és kanadai erők öt pontot – Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword – jelöltek ki a partraszállásra. A nap végéig mintegy ötvenötezer katonát, hétezer járművet és hétezer-ötszáz tonna ellátmányt szállítottak át a csatorna túlpartjára.

A gyenge német ellentámadás és a légi fölényt kialakító szövetséges légierő támogatása miatt az inváziós csapatok a vártnál kisebb veszteséget szenvedtek. A legnagyobb megpróbáltatást az Omaha partszakasz elfoglalása okozta, melyre Erwin Rommel különös gondot fordított. Ez a hely kedvezett a legjobban a védelemnek. A partot három oldalról sziklák borították, a tetején lévő fennsíkra szűk szurdokok vezettek, melyeket jelentős védelemmel láttak el. Összesen tizenkét nagy bunkert építettek, amiket kiterjedt alagútrendszer kötött össze. A folyamatos hullámzás és az erős hullámtörés miatt a csapatok nem mindig a megfelelő helyeken értek partot.

A parti német bunkerekből és megerősített állásokból folyamatos tűz alatt tartották a beérkező csapatszállító hajókat. Kimerült és tengeribeteg katonák közeledtek a parthoz a vízben, védelem nélkül, kétszáz yardnyi távolságra a csekély védelmet nyújtó tengerparti védőgáttól. Sokan közülük egyszerűen összeestek, mások megpróbáltak védelmet keresni a parton levő, németek által telepített akadályok mögött. Az utászok szintén nehéz helyzetben voltak, mert a part menti műszaki záróeszközök eltávolítása közben nem tudtak a speciálisan átalakított utásztankok segítségére támaszkodni.

Volt olyan század, mely a nap végére kilencvenhat százalékos veszteséget szenvedett, az életben maradtak is kivétel nélkül legalább öt-hat golyót kaptak. Az első amerikai támadóhullámokat teljesen visszasöpörték a tengerbe. Végül a második hullámban, véres harcok árán sikerült az Omaha partot felszabadítaniuk a szövetséges csapatoknak.

A partraszállás érdekessége, hogy itt vetették be először az angol hadiipar egyik legzseniálisabb találmányát, a Mulberry Harbors nevű acél-beton elemekből álló, gyárakban előállított mobilkikötőket. A betonelemeket a part mellett elsüllyesztették és acéllemezekkel kapcsolták össze, stabil mesterséges kikötőt teremtve ezzel. A partraszállás szempontjából kulcsfontosságú lett volna a német kézen lévő kikötők elfoglalása, de mivel ezek jelentősen meg voltak erősítve, a szövetséges hadvezetés a mesterségesen felépített monstrumok mellett döntött. A hadművelet sikere már az első napon egyértelmű volt.

A partraszállás megteremtette a csapatok számára nélkülözhetetlen hídfőállást, a szövetségesek által elfoglalt területek egyre szélesedtek, így újabb és újabb hadosztályok kelhettek át Európába. Az erőviszonyok mérlege átbillent a szövetségesek javára, akik egyre közelebb kerültek a végső győzelemhez, miközben előrenyomultak a megszállt Franciaországban.