A magyar hadtörténelem egyik legnagyobb tragédiája – 2. rész

Védelmi állások kiépítése

Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a katonák ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.
A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő.

Hossza miatt a védendő arcvonal lehetetlen feladat elé állította a katonákat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek nagyjából 200 kilométernyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül. „Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a frontszakaszon végig, méterenként állt egy-egy katona" – fogalmazott Szakály Sándor. Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

A veszteségek pótlására és a harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén friss katonai erő kiküldését határozta el. November végén és december elején már mintegy 35 ezer főnyi felváltó alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 kilométeres távolságra. A felváltásra 1943. január 13-20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket a helyükre érkezőknek.

Megindul a szovjet támadás

A Vörös Hadsereg hosszas előkészítés után, 1943. január 12-én indította meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet, amelyet a sztorozsevojei (urivi) hídfőből kezdett meg a 40. szovjet hadsereg. A sokszoros túlerőben lévő szovjetek célja az Osztrogozsszk–Rosszos-vasútvonal feletti ellenőrzés megszerzése volt.

1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben (a hadtest naplója –42 fokot rögzít), erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). Az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, de nagy veszteségeket szenvedett, és az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök szinte harc nélkül kerültek szovjet kézre.
A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén állomásozó Cramer-csoport bevetését, a németek azonban ezt megtagadták, ugyanis erre csak utólag, megkésve érkezett meg a Führer engedélye. Déli szomszédja, az olasz 8. hadsereg ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, így az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.
Ekkor került sor a támadó szovjet T−34-esek és a 700. páncéloscsoport T−38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött: a 36-ból három harckocsi és három rohamlöveg tudott csak visszavonulni.
Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-at vesztettek el a szovjetek, tehát – ekkor még – a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak a kemény ellenállásra.

Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és immár a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették.
A gyorsan mozgó szovjet ékek – köztük harckocsik és sígyalogság − mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.
A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették − ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé.
A hadsereg maradékát körülbelül 100 kilométerre a Dontól nyugatra próbálták összeszedni.

Január 22-ig mintegy 17.000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt; a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem tért vissza. Az egész hadseregnek alig maradt bevethető tüzérségi eszköze.
A katonák zöme február elején érkezett meg, de még márciusban is jöttek, köztük olyanok is, akik közel 300 kilométert gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61.116 fő legénység érkezett be.
A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadsereg-parancsnokság 1943. április 30-án beszüntette működését. Szakály Sándor úgy véli: bár valóban komoly veszteséget szenvedett a hadsereg, korántsem helytálló az az elképzelés, hogy a katonák többsége elesett a Don-kanyarban.

Fotó: archív