A Magyar Szabadság Napja

1990. március 10-én írták alá Moszkvában azt az egyezményt, amelynek értelmében a Szovjetunió kivonta csapatait Magyarország területéről. A két ország külügyminiszterei, Eduard Sevardnadze, illetve Horn Gyula által szignált megállapodás rendelkezéseinek értelmében a hidegháborút ekkorra nyilvánvalóan elvesztett szuperhatalomnak 1991. június 30-ig kellett kivonnia a személyi állományt, a fegyverzetet, a haditechnikai eszközöket és az anyagi eszközöket. A személyi állományba a katonák mellett az „ideiglenes állomásozáshoz" kapcsolódóan Magyarországon tartózkodó civil személyek is beletartoztak. Moszkva emellett vállalta, hogy a csapatkivonásokig hátralévő időben korlátoznak hazánk területén a szovjet erők kiképzési és harci tevékenységével kapcsolatos minden mozgást.

A csapatkivonási műveletek gyakorlatilag azonnal megkezdődtek. A szovjet fél március 12-én kezdte meg a Déli Hadseregcsoport katonáinak kivonását a hajmáskéri harckocsizó alakulatok elindításával. Az első vonat, amely a személyi állomány tagjait vitte haza, március 13-án indult útnak szintén Veszprém megyéből, kocsijaiban a gépesített lövészek egy zászlóaljával. Párhuzamosan folytak a pénzügyi elszámolásról szóló tárgyalások is a két ország között: ezen a téren számos különböző megoldási javaslat felmerült, de végül 1992-ben, Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz államfő jóvoltából kompromisszumos megoldás született, amelynek értelmében mindkét ország lemondott az egymással szembeni követelésekről. Vagyis a szovjet csapatok által hátrahagyott vagyonelemekért – ez több mint 500 ezer tonnányi felszerelést, hatvan laktanyát, tíz légiforgalmi bázist és 5750 épületet jelentett – cserébe Magyarország nem követelt plusz pénzeket a több évtized során hazánkban az itt állomásozó katonai egységek okozta károkért a Szovjetuniótól.

A csapat- és eszközkivonás természetesen óriási infrastruktúrát mozgatott, hiszen mintegy százezer katonát és polgári személyt, körülbelül huszonhétezer technikai eszközt és több százezer tonna egyéb anyagot, felszerelést kellett elszállítani. Ehhez Mándokon és Tornyospálcán katonai rakodóbázisokat hoztak létre, ahol a hazánkban rendszeresített nyomtávú szerelvényekből széles nyomtávú szovjet vagonokba pakolták át az eszközöket és a lebontott laktanyák bizonyos épületelemeit. A teljes műveletsorozat mintegy másfél ezer vasúti szerelvényt – összesen csaknem 35 ezer vasúti kocsit – vett igénybe. A szállítások során a Magyar Államvasutak nagyjából egymilliárd forintnyi árbevétellel gazdagodott.

A folyamatos munkálatok az ütemezésnek megfelelően haladtak, sőt, a szovjetek végül kicsit még előbb is befejezték a csapatkivonást a tervezettnél: az előirányzott 1991. június 30. helyett két héttel korábban, június 16-án távozott Magyarországról az utolsó szovjet katonavonat Záhonynál, rajta az ekkorra felszámolt rakodóbázisok felszerelésével. A Déli Hadseregcsoport parancsnoka, Viktor Silov altábornagy három nappal később, június 19-én 15.01 perckor hagyta el hazánk területét ugyanezen a határállomáson keresztül, civil ruhában és diplomata-útlevéllel. A csapatkivonás ugyanakkor csak a megállapodásban foglaltak szerint, 1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan.

Az Országgyűlés tíz évvel a kivonulást követően, 2001. május 8-án fogadta el az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a Magyar Szabadság Napjáról szóló előterjesztést, amely június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a Magyar Szabadság Napjává nyilvánította.