A megtörhetetlen

Zamperini neve mondhatni a semmiből tűnt elő, hiszen családja olasz bevándorlóként került New Yorkba. Sokáig ő maga sem beszélt angolul, ami miatt számtalan atrocitás célpontja volt gyerekkorában. Ezzel szemben a harmincas évek második felére már közismertté vált, hiszen sorra nyerte a különböző iskolai és állami futóversenyeket. Sikereinek eredményeként végül ő is utazott az 1936-os olimpiára. Ezzel 19 évesen ő lett a legfiatalabb amerikai olimpikon.

Saját bevallása szerint az olimpiában az ingyen étel volt a legjobb. „A gazdasági világválság gyermeke voltam. Soha addigi életemben nem jártam boltban, még egy szendvicsért sem. Itt meg mindent szabad volt. Reggelente nem egy, hanem hét szalonnás tojást ettem." Szegényes gyerekkorának köszönhetően pont annyit hízott, amennyire szüksége volt a jó kondíció eléréséhez. A hosszas felkészülés eredményeként az 1936-os berlini olimpián nyolcadikként ért célba az ötezer méteres futásban. Az utolsó 50 másodpercben azonban olyan hajrában futott, hogy az felkeltette Adolf Hitler figyelmét. A német kancellár személyesen akart találkozni a gyors lábú fiatallal. Zamperini visszaemlékezése szerint a találkozás viszonylag rövid volt. Kezet ráztak, Hitler elismerően megdicsérte, majd különváltak.
Két évvel később nemzeti rekordot állított fel az egy mérföldes táv négy perc alatt való teljesítésével, amire utána még 15 évig senki nem volt képes.

Amikor a II. világháború szele már az Egyesült Államokat is elérte, Louis Zamperini úgy döntött, felhagy a sportolói pályafutással, és 1941 szeptemberében önkéntesen jelentkezett a hadsereg légierejéhez. A Pearl Harbort ért támadás után a tiszti iskolát és az államok partjait hadnagyi rendfokozatban hagyta el. Egy B−24-es Liberator fedélzetén töltött be bombázótiszti beosztást. Egyik alkalommal gépük olyan sérülésekkel tért vissza a csendes-óceáni bázisra, amely lehetetlenné tette az újabb felszállást, így míg a repülőt javították, Zamperini személyzetét egy másik géphez osztották be, amelynek feladata az eltűnt repülőgépek és személyzeteik megkeresése volt. A The Green Hornet egyfajta rossz ómennek számított a pilóták és a szerelők körében. Nem volt olyan repülés vele, amikor ne tört volna kezelői életére. Így volt ez Zamperiniék első kutató-mentő bevetésekor is.

A megtépázott gép az óceán kellős közepe felett, Ohau szigetétől mintegy ezer kilométerre mondta fel a szolgálatot. A vízbe csapódást mindössze hárman élték túl a tizenegy fős legénységből. A pilóta, Russell Allen Phillips, Francis McNamara és Louis Zamperini napokon keresztül próbálták beosztani mindazt a kevés élelmet, amit a felfújható mentőcsónakban találtak. Negyedkulacsnyi édesvizük már az első nap elfogyott. Egy esőkabát segítségével sikerült pár naponta kisebb halakat kifogniuk, ezeket ették, nyersen. Egy alkalommal sikerült két albatroszt is elcsípniük, amelyek csőrét halászásra és a cápák távol tartására használták. Viharok borították fel csónakjukat, japán bombázók lőttek rájuk, de egyiküket sem találták el. McNamara 33 nap után halt meg. Phillips és Zamperini további 14 napon át hánykolódtak az óceánon, mire partra vetette őket a sodrás.

Mint kiderült, a japánok uralta Marshall-szigetek egyikén értek szárazföldet, ahol kisvártatva meg is jelent a japán flotta. Történetüket hazugságnak titulálva ütve-verve vallatták őket, s persze élelmet és egészségügyi ellátást sem kaptak. Zamperininek több alkalommal is volt „szerencséje" találkozni Mutsuhiro Watanabéval, avagy a „Madárral". Ez a börtönőr később szerepelt a MacArthur tábornok által összeállított, a 40 legkegyetlenebb háborús bűnös nevét tartalmazó listán is. Zamperini meghurcoltatásai egészen a háború végéig tartottak, amikor is – már amerikai kezekben – kiderült, hogy a japánok sosem jelentették be hadifogolyként. Éppen ezért családja számára szó szerint a halálból tért vissza, hiszen szabadulása idejére már rég kiértesítették szeretteit arról, hogy Louis ütközetben elesett.

Habár hősként ünnepelték, Zamperini nyugodt életre vágyott. Hazatérése után, 1946. december 7-én otthona repterét Zamperini Fieldnek nevezték el tiszteletére. Ugyanebben az évben elvette szerelmét, Cynthia Applewhite-ot, akivel boldog házasságban éltek egészen az asszony 2001-es haláláig. Poszttraumatikus stressz-szindrómától szenvedve, emlékeit feldolgozni képtelenül ateistának kiáltotta ki magát, végül családja segítségével újra megtalálta a keresztény vallásba vetett hitét. Élete végéig inspiráló szónoklatokat tartott arról, hogy sosem törhetünk meg, akármilyen nehéz is az élet. Idén július 2-án hunyt el, tüdőgyulladásban.