A pokol három napja

„Ez volt a világtörténelem valaha volt legpusztítóbb légitámadása" – vélik egybehangzóan a történészek, akik szerint még 71 évvel az események után is nyitott a kérdés: vajon miért bombázták porig a szövetségesek 1945. február 13–15. között Drezdát? Azt a szászországi nagyvárost, amelyet mindaddig megkíméltek a háború borzalmaitól, és amely gyakorlatilag semmiféle stratégiai jelentőséggel nem bírt a szövetséges csapatok számára.

A támadás hivatalos indoklásában sok mindent szerepelt. Az egyik magyarázat a Coventry nevű brit város elleni négy évvel korábbi szőnyegbombázás miatti bosszút emlegeti, míg a másik az angolszász légierő szovjetek feletti fölényének demonstrálását. Az indokok között felmerült még az európai háború befejezésének gyorsítása is. A brit légi vezérkar vezetője ugyanis korábban javasolta: intézzenek minden korábbinál pusztítóbb és a polgári lakosságot is megtörő támadást egy addig viszonylag megkímélt német város ellen, ezzel is gyorsítva az Európában dúló harcok befejezését. Márpedig Drezda fontos ipari körzetként és közlekedési csomópontként, valamint az újjászerveződő német erők feltételezett összevonási körzeteként szerepelt a szövetséges csapatok célkeresztjében, hasonlóan mint Berlin, Lipcse, vagy akár Kemnitz.

A bombatámadás végrehajtását az az Arthur Harris tábornok kapta feladatul, aki a brit és a szövetséges haderőben a szőnyegbombázások megrögzött hívének számított. A tábornok nevével fémjelzett koncepció értelmében a német nagyvárosok legsűrűbben lakott negyedeit kellett a légierő gépeinek szőnyegbombázásokkal elpusztítaniuk, kifejezetten törekedve arra, hogy lehetőleg minél magasabb legyen a polgári áldozatok száma.

1945-re gyakorlatilag már nem maradt olyan német nagyváros, amelyik ne szenvedte volna el a gyújtóbombázást. Ezen kivételek egyike volt Drezda…

Közvetlenül a bombázás előtt az amúgy 640 ezer ember lakta Drezdában több mint egymillió – más források szerint, 1,2 millió – ember tartózkodott. Egy részük a közeledő Vörös Hadsereg elől menekült a városba, illetve sok, a harcokban megsérült katonát is gyógyítottak itt. A hatóságok a menekültek nagy részét a város falain belül helyezték el, s az volt a céljuk, hogy a polgári személyek nagy részét vasúton szállítják el a városból.

A támadás első hullámának 1945. február 13-án kellett volna megindulnia, ám az Európa feletti rossz időjárás megakadályozta a szövetséges repülőgépek felszállását. Az első két hullám így 14-én éjjel érte el a várost. Ezeket az angolok hajtották végre és a bevetésben összesen 796 Lancaster, valamint 9 Mosquito bombázó vett részt. A gépek 1478 tonna úgynevezett „nagy erejű" bombát, valamint 1182 tonna foszfortartalmú gyújtóbombát dobtak a városra.

A következő napon – február 15-én – pedig 311 darab amerikai B–17-es „Repülő erőd" dobott le 770 tonnányi robbanószert Drezdára.

A szövetségesek a támadásokkal egy időben vadászgépekkel is csapást mértek a városi ki- és bevezető utakra, ezzel is növelve a káoszt és a bombázást túlélt civilek között a pánikot. A foszfort tartalmazó gyújtóbombák több tucat négyzetkilométer kiterjedésű, magas hőfokon égő, szinte elolthatatlan tűzvihart keltettek Drezdában. A legtöbb áldozatot nem is a bombázás követelte, hanem az, hogy a föld alatt is kibírhatatlan forróság elől a polgári lakosság pánikba esve a felszínre menekült, ahol a tűz, a hő, a mérges gázok és az oxigén hiánya perceken belül végzett velük.

Még a legóvatosabb becslések szerint is 20–50 ezer ember vesztette életét a tűzviharban, a német propaganda azonban negyedmillió halottról számolt be, alig néhány nappal a terrorbombázás után.

A mára már elfogadott adatok szerint legalább annyian vesztek oda Drezdában, mint ahányan a Hirosima elleni atomtámadás során, a robbanás után azonnal. Azaz napjainkban 80 ezerre teszik a drezdai halottak számát.

A támadás nem érte el célját, hiszen a bombázás után egy-két héten belül újraindult a munka a gyárakban, a fő célpontként megjelölt vasútvonalak pedig már a támadás utáni harmadik napon maximális kapacitással működtek…