A pozsonyi csata volt a magyar történelem első honvédő háborúja

Liutpold őrgróf – a király, a pápa és a német egyház támogatásával – 907 júniusában mintegy 100 ezer embert trombitáltatott össze, majd a fővezérséget megosztva Theotmár salzburgi érsekkel, megindult Brezalauspurc (Pozsony) felé. A frankok csele, miszerint a szokásos ennsburgi hadi mustra időpontjára tették a sereg gyülekezőjét, sikerrel járt, és a magyar felderítők, illetve kémek csak június végén szereztek tudomást a közelgő veszélyről. A támadó sereget két részre osztották a vezérek, majd az egyik északról, a másik pedig délről közelítette meg a célt. Eközben a dunántúli magyar törzsek 40 ezer könnyűlovast állítottak ki, hogy megállítsák a csaknem háromszoros túlerőben lévő németeket. A magyar harcmodor azonban sikerrel járt az egyházfők seregével szemben a július 4-én kezdődő csatában: a folyamatos zaklatásnak is köszönhetően a frankok üldözőbe vették a megfutamodást színlelő lovasokat, akik egy körülzárt medencébe csalták őket és megkezdődött a mészárlás; a nyílzáporban elolvadt Theotmár csapata.

A magyarok eközben felgyújtották a Dunán érkező hajókat, amelyek utánpótlást szállítottak a támadóknak. Luitpold taktikája ezzel összeomlott, hiszen arra számított, hogy az egyházi seregek megszorongatják a magyarokat, akikre ő mérheti a végső csapást. Ezzel szemben, amikor − július 5-én – megérkezett, a lovasok már régen átkeltek a Duna északi partjára és kelepcébe csalták a Dévényi-szorosban. A kétnapos ütközet nagy véráldozatot követelt: a németek elvesztették a fővezéreiket, sok főpapot és előkelőséget is. A magyar veszteségekről már kevesebbet tudni, de nem zárható ki az sem, hogy ebben a csatában vesztette életét Árpád, esetleg valamelyik fia. Az azonban már tény, hogy a törzsszövetség ezután tovább növelte szálláshelyét, és idegen hatalom majdnem 120 évig nem próbálkozott újra támadással.