A vég mellett új kezdetet is jelentett a kalandozó magyarok augsburgi veresége

Tegyük persze hozzá: nem Augsburg jelentette a kalandozó magyarok első vereségét, az ugyanis 933-ban, Merseburgnál történt. Itt egyébként ugyanúgy Lehel és Bulcsú vezette a csapatokat, mint később Augsburgnál, ám a kudarc nem okozott törést, a magyarok betudták egyszeri esetnek a csatavesztést. Azt azonban nem mérték fel, hogy Nyugat-Európa számára Merseburgnak komoly szimbolikus jelentősége volt: bebizonyosodott, hogy a legyőzhetetlennek tartott, rettegett magyarokat igenis meg lehet verni, ha valaki megfelelő taktikával megy ellenük.

Szintén érdemes megjegyezni, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a nyugat-európaiak nem rettegték egységesen az Európa szívébe betelepült új szomszédot, hanem pontosan tudták, hogy az egymás közötti rivalizálásokban remekül felhasználhatják a magyarokat. Javarészt ennek volt köszönhető az is, hogy Merseburg után sem csökkent a kalandozó hadjáratok intenzitása: miközben a német nemesség igyekezett ellenállni a 936-ban trónra lépett I. Ottó centralizációs törekvéseinek, gyakran és előszeretettel hívták segítségül a központi hatalom, illetve egymás ellen a magyarokat.

Bizonyos intő jelek ugyanakkor ezzel együtt is akadtak: 950-ben, több évtized óta először idegen erők léptek a magyar felségterületekre I. Henrik bajor herceg vezetésével, és a sikeres műveletek után komoly zsákmányt és hadifoglyokat vittek haza. A következő évben emellett a magyarok súlyos vereséget szenvedtek az akkor már I. Ottó fennhatósága alatt álló Észak-Itáliában. E fiaskókat követően futott be 954-ben a kérés Ottó első házasságából született fiától, Liudolftól, illetve az uralkodó vejétől, a lotaringiai hercegtől, Vörös Konrádtól, akik a király ellen szervezkedtek: katonai segítséget kértek a magyaroktól a központi hatalom ellen.

A hadjárat rossz csillagzat alatt indult a magyarok számára: Ottó gyors és határozott fellépése még azelőtt elfojtotta Liudolf lázadását, hogy őseink először megütköztek volna az ellenséggel, és hamarosan Vörös Konrád is belátta: nem győzhet. Így aztán ismét hűséget fogadott a királynak, vagyis a magyarok ott találták magukat a Rajna túlpartján úgy, hogy az eredeti ok, amiért elindultak, megszűnt. Kétségbe persze így sem estek: Lehel, Bulcsú, Súr és a velük tartó haderő célja az volt, hogy a szokásos útvonalon, Bajorország, Lotharingia és Itália északi része között fosztogatják végig a sűrűbben lakott vidékeket.

A források megosztottak azt illetően, mekkora magyar főerőről beszélhettünk e hadmozdulatok során: a későbbi győzelem súlyát növelni kívánó korabeli német krónikák százezres seregről szólnak, de a valóságban ennek legfeljebb a negyedéről lehetett szó. I. Ottó azonban, aki ekkorra már végérvényesen megszilárdította otthoni hatalmát, és letörte szinte minden belső ellenlábasát, úgy döntött, példát statuál: seregével nekiment az éppen Augsburg alatt egyesült magyar erőknek.

A németek létszáma szintén nem egyértelmű: bizonyos, hogy kevesebben voltak, mint a magyarok, történészi becslések szerint négy-nyolcezer katona vonult fel a városhoz közeli Lech-mezőn, hogy összecsapjon a magyarokkal. Ottó Merseburg és az azt követő győztes csaták tapasztalataiból okulva minden vezetőnek meghagyta, hogy a közelharcot erőltessék, mivel a nehéz vértes lovagok gyorsaságban nem tudták felvenni a versenyt a nomád könnyűlovassággal, utóbbiak viszont a test-test elleni küzdelemben voltak komoly hátrányban velük szemben.

A források hiányossága és megbízhatatlansága miatt a csata menete nem egyértelmű, de Ottó terve végül sikerrel járt: Vörös Konrád ugyan a csatamezőn lelte halálát, de a németek Bulcsút, Lehelt és Súrt is elfogták, a magyarok pedig – vélhetően vezéreik túszul ejtése után – demoralizálódtak, és megfutamodtak. Maga a csata ugyanakkor nem jelentett olyan megsemmisítő vereséget, mint azt sokan a mai napig hiszik: a főerők nagy része életben hazatért. A katasztrofális kudarc emléke Lehel legendája, illetve a hét gyászmagyar története miatt égett bele a későbbi korok emlékeibe. Ha pedig a vezérek sorsáról ejtünk szót, már a fentiekből is nyilvánvaló lehet: Lehel kürtjének híres és dicsőséges története több szempontból sem állja meg a helyét, hiszen az abban szereplő Konrád egyrészt nem volt császár, másrészt minden bizonnyal a csatamezőn esett el a magyarok nyilaitól. Az azonban bizonyos, hogy Ottó mindhárom magyar vezért kivégeztette. A német uralkodó olyannyira megerősödött a győzelem hatására, hogy egyes források szerint már a helyszínen császárrá kiáltották ki (noha a hivatalos koronázásra csak hét évvel később került sor).

Noha mint említettük, Augsburg a vezérek elvesztése miatt tagadhatatlanul sokkot jelentett a magyarok számára, a kalandozások – szintén a közhiedelemmel ellentétben – csak nyugat felé fejeződtek be 955. augusztus 10. után. Ennek egyik okát az jelentette, hogy a fejedelmi széket elfoglaló Taksony minden bizonnyal maga is ott volt Lechnél, és belátta: innentől fogva nem nagyon kecsegtetnek sikerrel a nyugati hadmozdulatok. Vélhetően ennek következtében ápolt szoros szövetséget, illetve erősítette a kapcsolatokat a kunokkal, a kazárokkal és a besenyőkkel is, hiszen a potenciális nyugati ellenfelekkel szemben keleten keresett szövetségeseket. A vereség hatásai azonban a keleti kapcsolatokban is érezhetők voltak, hiszen épp Augsburg nyomán, 957-ben Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár úgy döntött, inkább nem fizet tovább adót a magyaroknak. Ennek hatására indult meg a következő évben az a hadjárat Bizánc felé, amelynek során őseink végigportyázták a Balkán keleti részét, és egészen a birodalom fővárosáig jutottak, ám végül itt is kudarcot vallottak. E hadmozdulatoknak Botond mondája állít emléket, és valójában nem az augsburgi, hanem e bizánci vereség jelentette a kalandozó hadjáratok végpontját.

Ezután paradigmaváltás következett be a korabeli magyar politikában: a 972-ben a fejedelmi trónra került Géza már követeket küldött az I. Ottó által Quedlinburgban megrendezett húsvéti birodalmi gyűlésre, és ezzel megkezdődött az a nyugatias fordulat, amely aztán I. Szent István uralkodása alatt teljesedett ki.