A világvándor

A fényképészet és a hadtörténelem iránti érdeklődését ötvözi Szalay-Berzeviczy Attila, a budapesti tőzsde korábbi elnöke a 2019. júniusában megjelenő „Nagy Háború 100 éves nyomában – Szarajevótól Trianonig" című, gazdagon illusztrált 520 oldalas kötetében, melynek lapjain az első világháború helyszíneit, emlékműveit, temetőit, illetve a centenáriumi időszak megemlékezéseit, hadijátékait mutatja be, mintegy 2000 fotó segítségével. A pénzügyi világban komoly hírnévnek és elismerésnek örvendő közgazdász nagy energiák mozgósításával vágott bele a könyv elkészítésébe, de 2014-ben még ő maga sem látta, hogy ez a küldetés milyen hatalmas áldozatokat követel majd meg tőle. Csak most, a végén szembesül igazán a vállalkozás nagyságával, amikor már közel a cél. Az utolsó „kilométerek" ugyanakkor nagyon lassan telnek, mint egy maratonfutás finisénél.

– Mi motiválta a könyv elkészítésében?

– Az első világháború jelentősége, illetve szűnni nem akaró hatása minden egyes ember életére Európában és azon túl, még 100 évvel az események után is. Fiatal korom óta járom a világot és szeretem a történelmet, azon belül is a hadtörténelmet. Korábban inkább a második világháború foglalkoztatott, később, érett fejjel azonban az érdeklődésem kiterjedt a teljes 20. század eseményeire, így a Nagy Háborúra és a hidegháborúra. Bécs és Budapest között ingázok, tehát mondhatom, hogy az egykori Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárának életét élem, s így még inkább foglalkoztattak a dualista állam felbomlásának körülményei. Ráadásul a főállásomban a közép-kelet-európai régió tőkepiacaiért felelek; ez 19 országot jelent, ami teljes egészében lefedi az első világháború keleti és balkáni hadszíntereit. Ezen országok jobb megismeréséhez pedig fontos tisztában lennünk, hogy ők miként viszonyulnak az említett időszakhoz. 2014 elején úgy éreztem, valamilyen módon nekem is hozzá kell járulnom az első világháború centenáriumi megemlékezéseihez. Miután a nagy szerelmem a fényképezés, ezért úgy gondoltam, ezen keresztül próbálok valami maradandót alkotni. Annál is inkább, mert már hosszú évek óta fotóztam a második világháború helyszíneit és megemlékezéseit. Első lépésként elkezdtem szisztematikusan járni a nyugat-európai és az észak-amerikai könyvesboltokat, hogy pontos képet kapjak arról, milyen irodalma létezik ma az első világháborúnak. A nyugati hadszíntér eseményeit bemutató művek szép számmal akadtak, ám az Európa többi részén vagy a távoli kontinenseken történt hadieseményekkel már alig-alig foglalkoztak a szerzők. Ráadásul a legtöbb kiadvány az ebben a témában már járatosaknak szólt. Így jött az ötlet: azok részére készüljön a leendő könyvem, akik csak keveset vagy semmit nem tudnak a Nagy Háborúról, s munkám segítségével új generációkat is elérjek. Ahhoz azonban, hogy a kötet nemzetközi szinten megállja a helyét, egyedinek kell lennie. Ezért úgy döntöttem, a lapjain minden háborús helyszínt bemutatok, a Falkland-szigetektől Namíbián át Pápua Új-Guineáig. A könyv elkészítését egy családi vonatkozás is motiválta. Ükapám, Berzeviczy Albert meghatározó közéleti szereplője volt a kiegyezés és a második világháború közti időszaknak. 1870-től országgyűlési képviselőként tevékenykedett, majd a parlament elnöke, később pedig az első Tisza-kormány kultuszminisztere lett, s máig ő az, aki a legtovább (1906-tól 1936-ig, haláláig) töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztját. Az első világháború idején tehát e tisztségében formált véleményt, s Tisza István közeli barátjaként, illetve Ferenc József lojális követőjeként is a Szerbia elleni hadüzenet nagy ellenzője volt. Ráadásul otthona, az ősi családi fészek, Berzevicze közel volt ahhoz, hogy a front része legyen. A limanowai győzelem majd a gorlicei áttörés végül megmenekítette a települést az oroszoktól, amikor a frontvonal már csak alig több mint 20 kilométerre húzódott. Viszont a háborút lezáró békeszerződés elvette a települést, amiről ükanyám akkor így írt a naplójában: „A mi kedves otthonunk megszűnt Magyarország lenni!!!"

– Mikor alakult ki a kötet végső koncepciója?

– 2014. december 25-én jött el a pillanat, amikor összeállt a fejemben a könyv végleges koncepciója. A karácsonyt akkor Ypres városában töltöttem, ahol a brit és a német katonák éppen 100 évvel korábban lejátszott karácsonyi futballmérkőzéséről készültek megemlékezni. December 25-én korán felkeltem, s útnak indultam a ropogós téli reggelen. Hamarosan egy buszt láttam, amelyről korhű ruhába öltözött hagyományőrzők szálltak le. Korábban nem tudtam arról, hogy létezik egy ilyen szubkultúra, melyben emberek azzal töltik a szabadidejüket, hogy az egyenruháikat, felszereléseiket tökéletesítik, s különböző első világháborús eseményeket elevenítenek fel. Ez egy új perspektívát nyitott meg előttem. Innentől kezdve tudtam, hogy milyen módon viszek életet a könyvbe, s miként tehetem még látványosabbá az időutazást az olvasók számára. A korai, 2014-es terveim szerint 2016-ra elkészült volna a kötet, ám mindezt átgondolva feltettem magamnak a kérdést: miért nem követem végig, azaz 2018-ig ezt a centenáriumi időszakot? 2014 decemberétől így szisztematikusan elkezdtem járni a különböző évfordulós megemlékezésekre, majd 2015 áprilisában Gallipolinál jött az újabb élmény: egyes ünnepségekre – jellemzően azokra, amelyeken magas rangú politikusok képviseltetik magukat – nem lehet csak úgy bejutni. Lezárták az egész félszigetet, s a rendezvény helyszínére csak akkreditációval léphettem volna be. Hazatérve kiváltottam a nemzetközi újságíró-igazolványt, s elkezdtem kiépíteni a különböző országokban egy kapcsolati rendszert azért, hogy ott lehessek a központi megemlékezéseken is. Ennek köszönhetően örökíthettem meg az arlingtoni temetőben az első világháborús ismeretlen katona sírját koszorúzó Donald Trumpot, a Vörös Téren Vlagyimir Putyint, a királynőt Londonban, a román elnököt a Târgu Jiu városánál vívott csata évfordulóján rendezett ünnepségen, az ausztrál és az izraeli miniszterelnököt a beersheba-i csata évfordulóján, Recep Tayyip Erdoğan török elnököt a Dardanelláknál, Angela Merkel német kancellárt és François Hollande akkori francia köztársasági elnököt pedig Verdun-nél. Ma már csak az osztrák kancellár hiányzik a sorból; tudomásom szerint sem Werner Faymann, sem utódja, Sebastian Kurz nem vett részt egyetlen megemlékezésen sem. Igaz, a magyar miniszterelnököt is csak Tisza István halálának 100. évfordulóján, az utolsó pillanatban sikerült első világháborús ceremónián lefotózni.

– Hogyan szerez tudomást a könyv szempontjából érdekes eseményekről?

– Immár öt éve az első világháborúval foglalkozó könyvek olvasása és az interneten történő kutatómunka teszi ki az estéimet, hiszen tudnom kell, hogy mikor, mit és hol keressek, mi szükséges az adott fejezet képekben történő elmeséléséhez. De rengeteg támogatást kaptam a magyar nagykövetségektől és a külügyminisztériumtól, Kelet-Európában pedig a kiterjedt baráti kapcsolatrendszerem volt a segítségemre; ismerőseim a helyi sajtót böngészve fontos szerepet játszottak abban, hogy az elképesztően kevés és nehezen elérhető információhoz hozzájussak. Így lehettem ott például 2016 nyarán a Bruszilov-offenzíva alkalmából rendezett amatőr hadijátékon egy ukrán faluban, valahol Lviv (Lemberg) és Kovel között. A helyieket igencsak meglepte egy külföldi fotós jelenléte, s egyáltalán nem értették, hogy Magyarországon miként értesülhettem a rendezvényükről. Persze kudarcok is értek, ezek sajnos kizárólag az Egyesült Királyság kormányához fűződnek. Magyar újságírónak és sajtófotósnak egyetlen rendezvényükre sem biztosítottak belépést. Azóta is érthetetlen számomra a barátságtalan hozzáállásuk. Így például nem tudtam ott lenni a jütlandi csata évfordulóján tartott megemlékezésükön a Skóciához tartozó Orkney-szigeten, amit a Scapa Flow-i egykori haditengerészeti bázis mellett rendeztek. Elutaztam tehát Dániába, a jütlandi partokhoz, hogy megnézzem, mi van a csata névadó helyszínén. Thyborøn településén rátaláltam a Sea War Museum-ra, amely kimondottan a tengeri összecsapás eseményeit mutatja be, ottjártamkor ráadásul az évfordulóhoz kapcsolódó ünnepség keretében egy emlékparkot adtak át a faluban. A könyvembe tehát ezek a képek kerülnek, s nem a hivatalos orkney-i ceremónia pillanatai, David Cameron akkori brit miniszterelnökkel.

– Gondolom, pozitív élmények is érték az útjai során…

– Erre egy idén tavaszi történet a legjobb példa. Portugália mellékszereplője volt az első világégésnek, viszont 1918 áprilisában, amikor a német tavaszi offenzíva megindult a nyugati hadszíntéren, Flandriában, hirtelen reflektorfénybe kerültek. Igaz, ettől szívesen eltekintettek volna, mert a lysi csatában súlyos vereséget szenvedtek; ez tekinthető egyébként a portugál expedíciós haderő egyetlen jelentős szerepvállalásának a háború során. A centenárium alkalmából erről az észak-franciaországi Richebourg temetőjében készültek megemlékezni, ezért felvettem a kapcsolatot Párizs portugáliai nagykövetségével, hogy megérdeklődjem: a rendezvényen való részvételhez szükséges-e akkreditáció? Válaszra sem méltattak, pedig többször is küldtem nekik emlékeztetőt. Mindezek ellenére elutaztam Franciaországba. Az ünnepséget megelőző napon a szállásomon, a televíziót nézve értesültem arról, hogy a programon a portugál állam- és kormányfő mellett részt vesz Emmanuel Macron francia köztársasági elnök is. Gondoltam, akkor most már biztosan nem fogok bejutni a rendezvényre. Reggel azért útra keltem, de természetesen akkreditáció hiányában nem jutottam túl a beléptetőkapun. Már minden vendég elfoglalta a helyét, amikor hatalmas szerencsémre előkerült a portugál sajtóattasé. Ő emlékezett a nekik írt, ám megválaszolatlanul hagyott leveleimre, s ott a helyszínen elintézte az akkreditálásomat.

– Van-e még valami fontos esemény vagy helyszín, ami hiányzik a gyűjteményből?

– Akad még néhány, ezek sorából a Szuezi-csatorna védőinek emlékművét emelném ki. A törökök 1915-ben – német nyomásra – indítottak támadást, hogy elfoglalják és lezárják ezt a fontos vízi útvonalat, s így a britek ne tudják eljuttatni a nyugati hadszíntérre indiai csapataikat. A védők azonban kitartottak, sőt, idővel a törökök kényszerültek defenzívába; kezdetét vette a palesztinai hadművelet, amely 1918-ban a megiddói csatával, majd Damaszkusz elfoglalásával végződött. A szóban forgó emlékmű fotózását nehezíti, hogy olyan helyen áll, ami nem látogatható, hiszen a stratégiai jelentőségű Szuezi-csatorna partján található, annak is a keleti oldalán, vagyis a Sínai-félszigeten. Az pedig hadműveleti terület: ott az egyiptomi hadsereg a különböző terrorszervezetek ellen harcol, s különösen a térség északi részén mindennaposak a fegyveres összecsapások, merényletek. Az egyiptomi hadügyminisztériummal folytatott nyolc hónapnyi levelezést követően viszont éppen most kaptam meg a fotózásra az engedélyt. Az iraki helyszíneket illetően ugyanakkor továbbra is gondban vagyok, márpedig a mezopotámiai hadműveletek fontos részét képezték az első világháború Európán kívüli eseményeinek. Az „Iszlám Állam" 2014-es térnyerése ellehetetlenítette a munkát a közel-keleti országban, s mivel a terroristák kiűzése ellenére még mindig bizonytalan az ottani helyzet, elképzelhető, hogy a 100 évvel ezelőtti ellenségeskedés mezopotámiai fejezetét nem tudom képekkel bemutatni.

– Mennyi elfoglaltságot jelent a mű elkészítése?

– Az események rendszerint hétvégeken vannak, így már évek óta ugyanaz a menetrend: pénteken útra kelek, szombat–vasárnap a könyvhöz fotózok, hétfőn reggelre pedig visszavedlek közgazdásszá, és élem a hétköznapi életem, míg az esték az első világháború történetének kutatásával, felkészüléssel és a könyv írásával telnek. A jó időbeosztás tehát alapvető jelentőséggel bír. Persze néha én is eljutottam oda, hogy ennyi, itt a vége, feladom. Ezeken a holtpontokon azonban mindig gyorsan túllendültem; egyrészt a küldetéstudat visz előre, másrészt pedig annak felismerése, hogy az én problémáim eltörpülnek azokéihoz képest, akik emlékére készítem ezt a könyvet.

– Hogyan épül fel a könyv tematikája?

– Időrendi sorrendben dolgozom fel az eseményeket. A témában elolvasott rengeteg kötet tartalmát sűrítem össze, olvasmányos formában. A könyv minden érdekességet magában foglal majd, s azt is, amit tudni érdemes a Nagy Háborúról. Az átlagember ugyanis gyakorlatilag semmiféle ismerettel nem rendelkezik erről a sorsfordító időszakról. Az ezzel összefüggő egyik kedvenc tesztkérdésem, hogy minek állít emléket a Margit híd budai hídfőjénél látható oroszlános emlékmű? Przemyśl védőinek, de ezt kevesen tudják, s amikor elmondom a helyes választ, akkor legtöbbször jön a csodálkozás: azok meg kik voltak? Pedig főleg a 20. századi történelmünk ismerete fontos ahhoz, hogy értsük, honnan hová tart a világunk. Az első világháborút kiváltó három fő tényező, az imperializmus, a nacionalizmus és a militarizmus ismét erőteljes szerepet kezd játszani a világpolitikai folyamatokban. Megítélésem szerint az elmúlt 70 év békéjének a legfontosabb oka ugyanaz, mint a napóleoni háborúkat követő közel egy évszázadnyi viszonylagos európai nyugalmáé volt. Az emberiségnek elege lett a vérontásból és belátták, hogy az ellenségeskedés nem visz közelebb a jóléthez, hanem épp ellenkezőleg, egyre távolabb sodor attól. Ám amikor távozik az élők sorából a háború borzalmait még a saját bőrén megtapasztalt utolsó ember is, a vezető politikai és katonai pozíciókban pedig csak olyanok ülnek, akik a fegyveres konfliktusokat filmekből és könyvekből ismerik, akkor a világ elkezdi adottságként kezelni a békét, a háborút pedig a problémák lehetséges megoldásaként. Pedig a béke nem adottság. 1914 nyarán már nem volt élő ember, aki emlékeztetett volna a napóleoni háborúkra, és senki sem gondolta, hogy holmi balkáni esemény – a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet – lángra lobbanthatja azt az Európát, amely épp a fejlődés és gyarapodás korát élte.

– Hol kezdődik, s mivel zárul a fotókkal elmesélt történet?

– A könyv első oldalain a belfasti Titanic-múzeumban készült fotók köszönnek vissza. Szerintem a luxus utasszállító katasztrófája a legemblematikusabb eseménye a háború előtti időszaknak, s megtestesítette a korra jellemző fejlődést, az ipari forradalom eredményeit, a fényűzést, a nagyravágyást. A hajó hirtelen jött, elképzelhetetlennek tartott tragédiája, illetve az első világháború kitörése között pedig nem nehéz párhuzamot vonni. A háborús eseményekhez kapcsolódó utolsó képek a dél-afrikai Zambiában, közelebbről Abercorn (mai nevén Mbala) városában készültek, ahol a német Paul Emil von Lettow-Vorbeck tábornok 1918. november 25-én letette a fegyvert a britek előtt. A valóságban tehát ott és akkor, s nem november 11-én, a compiégne-i fegyverszüneti egyezmény aláírásával zárult le az első világháború. Az utolsó fejezet pedig a versailles-i békeszerződésről szól, s a terveim szerint éppen a Párizs-környéki konferencia lezárásának századik, illetve a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet 105. évfordulóján, vagyis 2019. június 28-án lenne a könyv ünnepélyes bemutatója Szarajevóban. Nagyságrendileg 2000 fotó kerül az 520 oldalas kötetbe abból a mintegy 150 ezer felvételből, amit a témában készítettem 2014 óta az 59 országot érintő utazásaim során.

– Milyen különbségeket tapasztalt a kelet- és a nyugat-európai emlékezéspolitika között?

– Az egykori nyugati hadszíntéren rendkívül komolyan veszik a megemlékezéseket, hatalmas számban rendeznek ilyen eseményeket, amelyeket elképesztő professzionalizmussal szerveznek meg. Ráadásul mindez a figyelem korántsem csak a centenáriumi időszakra korlátozódik; folyamatosan ápolják a hadisírokat, gondozzák a katonai emlékműveket. Kelet-Európában és a Balkánon viszont ebből a szempontból nem jó a helyzet. Egy-két szerb és román emlékmű kivételével nincs számottevő első világháborús mementó, a centenárium idején pedig nem rendeztek ezekben a régiókban semmilyen állami megemlékezést, az előbb említett két államot leszámítva. Ennek a nyilvánvaló oka az, hogy ők a győztesek oldalán fejezték be a harcokat, mindazonáltal azt gondolom, mindenkinek lenne miért és mire emlékeznie. Főleg nekünk, magyaroknak, mégsincs benne a hazai köztudatban a háborús szerepvállalásunk, s a centenárium sem volt elég jelentős alkalom ennek megváltoztatására. Például egy központi emlékmű elkészítése jól szolgálná az emlékezést, de sajnos nem avattunk ilyet a 100. évforduló alkalmából. Mindezen különbségek mellett szembetűnő még a kelet- és a nyugat-európai hadisírok állapota közti különbség is.

– Mit adott önnek a könyv készítésével töltött időszak?

– Rengeteget tanultam a 20. századról, már csak önmagában az elmúlt mintegy öt év alatt megszerzett tudásért megérte az egész. De ha a könyvvel mások ismereteit is gyarapíthatom, akkor talán nem túlzás életem egyik fő küldetésének nevezni ezt a vállalkozást.

Fotó: Szalay-Berzeviczy Attila és Polyák Attila (Origo)