Amikor a világ a pusztulás előszobájába lépett

1962 szeptemberében igencsak megnövekedett a szovjet felségjelzésű hajók forgalma a Karib-tengeren, miután több vízijármű is szovjet rakétákkal a fedélzetén kötött ki a közép-amerikai szigetországban, amely az elmúlt években egyébként is a világpolitika érdeklődésének homlokterében állt. Fidel Castro kommunista forradalma 1959-ben elsöpörte Fulgencio Batista diktatúráját, és szinte nyomban összerúgta a port az Egyesült Államokkal az államosítások révén. Washington végül megszakította diplomáciai kapcsolatait Havannával, és még az ENSZ-ből is kizáratta a Castro-rezsimet. A CIA folyamatos akciókkal igyekezett aláásni a kommunista hatalmat, de sikertelenül: az Egyesült Államok számára ráadásul komoly presztízsveszteséget okozott, amikor kormányzati támogatással felfegyverzett emigránsok szálltak partra a Disznó-öbölben, de képtelenek voltak eredményeket felmutatni.

Az erőviszonyok kérdése hosszabb távon persze így is egyértelmű volt, így 1962 derekán Fidel Castro és öccse, a védelmi minisztériumot vezető Raúl Moszkvában tárgyalt Nyikita Hruscsovval és a szovjet politikai elit többi tagjával.
A Szovjetunió ebben az időszakban igencsak nehezményezte az Európába telepített amerikai rakétaállásokat, hiszen a brit, olasz és török támaszpontokon elhelyezett eszközökkel Washington könnyen elérte volna a birodalom nyugati területeit. A szovjet rakétatechnika az interkontinentális eszközök tekintetében ekkoriban még nem tudott lépést tartani az amerikaival, így Moszkvának nem volt módja hasonló elrettentő ellenlépésekre, vagyis Castro barátsága igencsak kapóra jött Hruscsovnak. Gyorsan megszületett a terv és az elképzelés arról, hogy a Szovjetunió rakétákat telepít Kubába, ahonnan már könnyűszerrel csapást tudtak volna mérni közvetlenül az amerikai területekre.

Az előkészületek szinte azonnal megindultak, de a CIA előtt semmi sem maradhatott titokban: John F. Kennedynek már a nyáron jelentették, hogy a Szovjetunió élelmiszer-segélyhajóknak álcázott eszközök segítségével föld-levegő rakétákat telepít a szigetországba, majd októberben egy kémrepülőgép felvételei is igazolták a jelentéseket. Október közepére az amerikai vezetés minden kétséget kizáró bizonyítékokat szerzett a szovjet lépésekről: utóbbiak Moszkvában egyébként az Anadir-hadművelet fantázianéven futottak.

Kennedy és stábja tudta, hogy ebben a helyzetben határozottan kell cselekedniük: miután az elnök bejelentette, miről szereztek tudomást, az amerikai hadsereg egy csaknem 1000 kilométeres sugarú tengeri blokád alá vonta Kubát. A szárazföldi inváziótól mindenki ódzkodott az amerikai vezetésben, de Floridában a biztonság kedvéért, amolyan vészforgatókönyv gyanánt azért összevontak egy expedíciós erőt is. Érdekességként ugyanakkor nem árt megjegyezni, hogy miközben a CIA 6-8 ezerre becsülte a Kubában állomásozó szovjet erők létszámát, a valóságban e szám ennek a többszörösére, nagyjából 40 ezer főre rúgott.

Az elnök pedig egyértelművé tette: amennyiben Kuba területéről támadás éri az Egyesült Államokat, azt a Szovjetunió agressziójának tekintik, és hasonló válaszlépésekkel készülnek. A világ néhány nap alatt a nukleáris háború előszobájába sodródott, és senki sem tudta, meddig mennek majd el a felek – főleg, hogy az amerikai hajók farkasszemet néztek egymással a partok közelében, és mindenki tudta, hogy akár egy túlbuzgó parancsnok rossz döntése is végzetes lehet.

Eközben Washington az ENSZ közgyűlése elé is bizonyítékokat tárt a szovjet rakéták hadrendbe állításáról – az elmúlt napokban következetesen tagadó Moszkva ezzel diplomáciai szempontból kínos helyzetbe került.
Ebben a helyzetben Hruscsov volt az, aki először keresett kapcsolatot Kennedyvel: a szovjet pártfőtitkár felajánlotta, hogy visszavonják a rakétákat, amennyiben Washington garantálja, hogy sem közvetlen, sem közvetett módon nem akarja invázióval megdönteni Castro államát. Ehhez nem sokkal később újabb feltétel társult: további szovjet követelésként jelent meg, hogy Washingtonnak le kell szerelnie saját törökországi állásait. Ezen a ponton maga az amerikai vezetés is megosztottá vált: Kennedy és öccse, az igazságügyi tárcát vezető Robert Kennedy hajlottak a kompromisszumra, de legbefolyásosabb katonai és politikai tanácsadóik mind azzal szemben érveltek, hogy elfogadják az ajánlatot. Csak tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ugyanezen a napon, október 27-én egy szovjet föld-levegő rakéta lelőtt egy amerikai U2 kémrepülőgépet a sziget fölött, Rudolf Anderson Jr. pilóta pedig életét vesztette.

Ebben a helyzetben nagyon sok múlt a Kennedy-fivérek belátásán és bölcsességén. Miközben az elnök a felszínen elfogadta az első szovjet feltételt Castróval kapcsolatban, Robert a legteljesebb titoktartás mellett a washingtoni szovjet nagykövetségen közölte: Washington belemegy a törökországi állások leszerelésébe is, ám csak fél évvel később, hogy a közvélemény ne kapcsolja a lépést a kubai eseményekhez. Október 28-án Hruscsov bejelentette a Kubába telepített rakéták visszavonását. A válság „hivatalosan" befejeződött, de a valósághoz hozzátartozik, hogy az amerikai haderő még további majdnem egy hónapig a legmagasabb készültségi fokozatban állt, a blokádot pedig csak november 20-án oldották fel. Az ugyanakkor csak évtizedekkel később derült ki, hogy a szovjetek valójában száz taktikai nukleáris fegyvert annak ellenére is Kubában hagytak, hogy a megállapodásban nem erről volt szó: ezeket az esetleges amerikai invázió elleni védelem miatt tervezték hátramarasztani, ám végül nem bíztak meg maradéktalanul Castróban, és december elején hazaszállították őket.

A fentiek alapján a meccs eredménye döntetlennek tűnik, ám valójában Moszkva veszített többet presztízsben: Kennedy egyszerű ötlete valójában briliáns elképzelés volt a késleltetett törökországi rakétakivonásról, és a szovjetek valószínűleg nem látták át teljes valójában, mekkora jelentősége van. Hruscsov helyzete a párton belül is megingott, és két évvel későbbi bukása is a kubai eseményekre volt visszavezethető. Az amerikai hadvezetés szintén nem élte meg éppen fényes sikerként az atomháború elmaradását, és többen is bírálták Kennedyt, amiért szerintük nem volt elég határozott. A pozitív hozadékról sem szabad azonban megfeledkezni: a kubai események nyomán alakították ki az úgynevezett forró drótót a két szuperhatalom felső vezetői között, hogy egy esetleges későbbi hasonló helyzetben minél egyszerűbben el lehessen hárítani a nukleáris holokauszt rémét. Ám Kuba nyomán a felek – néhány „héját" leszámítva – alighanem azt is végérvényesen felismerték, hogy a harmadik világháborút nem lehet megnyerni, és – ahogy Albert Einstein mondta – az utána következő konfliktust már botokkal és sziklákkal vívják majd meg. Ezért aztán hasonló súlyú nézeteltérés és veszély már egyetlen háborús gócpont, regionális konfliktus vagy hadászati lépés nyomán sem alakult ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.