Az első csapás

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (angolul: North Atlantic Treaty Organisation, azaz a mindenki által jól ismert rövidítésével: NATO) 1949. április 4-én jött létre Washingtonban. A második világháború után égetően fontossá vált egy olyan katonai szövetség megalapítása, amelynek fő célkitűzése a tagországok biztonságának megőrzése. Legtöbbet emlegetett eleme az 5. cikkely, amely a kollektív védelem elvét mondja ki az egyes tagországok fegyveres megtámadása esetére.

A NATO elsődlegesen a hidegháború terméke volt: a Szovjetunió és a Nyugat közötti konfliktus a világháború befejezésével újra kiéleződött. A katonai tömb egyfajta őrkutyaszerepet töltött be, ám az évek folyamán működése egyre több elemmel bővült. Ilyen változás volt, hogy a kezdeti definícióval szemben már nemcsak a tagországokban végez békefenntartói feladatokat, hanem – felhatalmazással a háta mögött – gyakorlatilag bármilyen konfliktusba beavatkozhat.

Ez történt a délszláv válságban is az 1990-es években. A NATO történelmi fordulóponthoz érkezett. Ekkor merült fel a komoly és megalapozott igény arra, hogy a NATO támogassa az ENSZ békefenntartói tevékenységét. 1992-ben már világosan látszott, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait a szemben álló felek nem vagy csak részben tartják be. Boutros Ghali ENSZ-főtitkár levélben kérte Manfred Wörnert, a NATO főtitkárát a fegyveres szövetség bevonására Jugoszlávia területén, különös tekintettel a demilitarizált zónák ellenőrzésével kapcsolatban.

Egy évvel később már a NATO gépei szállították a háború sújtotta területekre a humanitárius segélyszállítmányokat, ezzel egy időben pedig a szövetség megkezdte a felkészülést a repülési tilalom és a demilitarizált övezetek fokozott ellenőrzésére. Bevezettek egy rendkívül fontos intézkedést is: egy esetleges légicsapáshoz mindkét szervezet jóváhagyására szükség volt, azaz a Biztonsági Tanács engedélye nélkül a NATO nem indíthatott támadást.

A beavatkozásra hamarabb szükség lett, mint bárki gondolta volna. Az 1992-ben kirobbant boszniai háború legbrutálisabb ostromát Szarajevó szenvedte el. A három évig tartó harcok során a polgári lakosság gyakorlatilag pincékbe költözött a folyamatos tüzérségi támadások és a bombázások miatt, miközben a fejük felett szó szerint szétomlott az egykor szebb napokat látott város.

1994. február 5-én került sor az egyik legnagyobb vérfürdőre. A szarajevói piacot érte tüzérségi találat, a szerb csapásban 68 ember vesztette életét, és mintegy kétszázan sebesültek meg. Ekkor telt be a pohár mind a közvéleménynél, mind a vezető politikusoknál. A sérültek elszállítására személyesen Bill Clinton elnök rendelt ki repülőgépeket, egyúttal azonnali vizsgálatot követelt, hogy kiderüljön, ki áll a mészárlás mögött. A NATO bejelentette, hogy a város körüli 20 kilométeres zónában bombázni fog minden nehézfegyvert, amit csak talál.

Az első fegyveres akcióra végül a levegőben került sor. Február 28-án négy szerb repülő sértette meg a légtérzárat Bosznia felett. A NATO-gépek azonnal támadásba lendültek, és mind a négyet megsemmisítették.
A háború innentől a NATO aktív részvételével folyt. A borzalmas blokád még egy évig tartott, s csak 1995 decemberében írták alá az úgynevezett daytoni béketárgyalásokon alapuló megállapodást, amelyet a Bosznia-Hercegovinában élő három etnikum képviselői ratifikáltak.

Az aláírással szinte egyidejűleg, december 15-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazást adott a NATO által vezetett béketámogató erők bevetésére, így innentől kezdve a NATO-csapatok a szárazföldi műveletekbe is bekapcsolódtak. Olyannyira, hogy öt nappal később az ENSZ-békefenntartók át is adták a parancsnokságot a NATO vezette IFOR-nak.
De ez már egy másik történet.