Az első világháború tíz nagy csatája

A Nagy Háború első nagy ütközete a marne-i csata volt, amit a franciák, a britek és a németek vívtak egymással 1914. szeptember 5–9. között. A csata előzményei augusztusig nyúlnak vissza, amikor a német haderő betört Belgiumba és átkaroló támadásba kezdett a francia-német határvidéken állomásozó antant erők ellen. Az antant vezetése augusztus 25-én általános visszavonulást rendelt el, a szövetségeseket a németek a Somme folyón túl is üldözték. A császári csapatok vezetése azonban nem számolt azzal, hogy a front jobb szárnyán friss francia csapatok jelennek meg: szeptember 5-én a franciák ellentámadást indítottak, miközben a németek éppen a Marne-on keltek át. A csata négy napon keresztül tartott és a németek vereségével ért véget.

Az első és a második yperni csata

A Nagy Háború egyik első jelentős ütközete első yperni csata néven vonult be a történelembe. Az 1914 októberében és novemberében lezajlott csata során alakult ki először az úgynevezett állóháború a francia-brit antantszövetség és a német császári csapatok között. Az ütközetben addig elképzelhetetlen nagyságú – napi több ezer fős – veszteséget szenvedett el mindkét fél, miközben a frontvonal gyakorlatilag mozdulatlan marad. Bár az első yperni csatának semmiféle következménye nem volt, a hatalmas veszteségek – a németek 130 ezer, az antant csapatok pedig 108 ezer katonát vesztettek – annyira kimerítették a szembenálló feleket, hogy a nyugati fronton 1915 tavaszáig komolyabb összecsapások nem történtek. Aztán 1915. április 22-én kezdődött úgynevezett második yperni csata arról vált híressé, hogy itt vetettek be először harci gázt. A németek több tonnányi klórgázt eresztettek rá a szövetségesekre, a zöldessárga gázfelhő hat kilométer hosszan, nyolc-tíz méteres magasságig borította be a csatateret. A gáz a francia és az algériai katonák között óriási pusztítást végzett: tíz perc alatt közel ötezren haltak meg, további kétezren pedig olyan súlyosan megsérültek, hogy nem tudták folytatni a harcot. A gáztámadás következtében több száz antant katona vakult meg, vagy szerzett súlyos légúti, illetve égési sérüléseket. De a németek közül is sokan megsérültek, mivel a változó széljárás saját lövészárkaik felé sodorta a gázfelhőt és ők sem rendelkeztek megfelelő védőruhával.

Gallipoli

Gallipoli – e törökországi félszigeten zajlott le az a csata, amelyik bár nem a legnagyobb véráldozattal, viszont kétségtelenül a legjelentősebb presztízsveszteséggel járt az antant erők számára. A félsziget ostroma csaknem egy éven keresztül 1915. február 18-tól 1916. január 9-ig tartott, a védekező török sereg sikerrel védte meg a Dardanellák tengerszorost. Az antant csapataiban gyarmati egységek is szolgáltak, a franciák oldalán szenegáliak, a britek mellett pedig indiaiak, szudániak és egyiptomiak is harcoltak. Ugyancsak részt vettek a csatában a brit nemzetközösség államai, azaz kanadaiak, új-funlandiak, ausztrálok és új-zélandiak is. Már a partraszállás során is hatalmas veszteséget szenvedett az antant, egyes feljegyzések szerint egyes alakulatoknál a hatvan-hetven százalékot is meghaladta az elesett, illetve a megsebesült katonák száma. Sőt volt olyan alegység, amelynek 200 katonájából mindössze 11 ért sértetlenül partot. Ugyanakkor a kemény küzdelem árán sikerült egy szilárd hídfőt létrehozniuk a szövetséges csapatoknak, a törökök nem tudták őket visszaszorítani a tengerben. Hosszú és véres küzdelem árán Gallipoliban is a nyugati fronthoz hasonló állóháború alakult ki. Aztán 1915. októberében megváltozott a hadihelyzet: Bulgária a központi hatalmak oldalán hadba lépett, s mivel az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai ekkora már lerohanták Szerbiát és elfoglalták Montenegrót, így Törökország közvetlen szárazföldi összeköttetésbe került a szövetségeseivel, amiinek következtében jelentős mennyiségű, fegyver, hadianyag és katona áramlott ebbe a térségbe. Az antant vezetése belátta, nincs értelme folytatni az ostromot, decemberben megkezdődött a katonák kivonása a hadszíntérről.

Az isonzói csaták

1915. májusa és 1917. novembere között tizenkét csata zajlott le az Isonzó folyónál, a mai Szlovénia és Olaszország területén, az olasz fronton, az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország, illetve a velük szemben álló Olaszország csapatai között. A tucatnyi csatáról elmondható, hogy valamennyi az első világháborúra jellemző úgynevezett „felőrlő harcok" közé tartozott, vagyis viszonylag kis területen, nagyszámú ellenséges erők csaptak össze egymással, amelyek óriási veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor a harcok során egyik fél sem tudott komoly területi nyereséget szerezni. Az Isonzó menti, közel két és fél évig tartó állóháborúban egymilliónál is több olasz katona vesztette életét, sérült meg vagy tűnt el, és a Monarchia csapatainak vesztesége is meghaladta a félmilliót. Az első világháborút lezáró békeszerződések értelmében az Isonzó folyó völgye Olaszországhoz került, az itt kiépített lövészárkok és egyéb védművek a mai napi megmaradtak és megtekinthetők.

A verduni csata

Közel egymillió halott és sebesült, valamint több százezer eltűnt és hadifogoly. Számokban röviden így lehet összegezni az első világháború leghosszabb és második legvéresebb ütközetét, a verduni csatát. A francia és a német csapatok közötti összecsapás 1916. február 21-én kezdődött és majdnem tíz hónapig, december 19-ig tartott. Az áldozatok nagy száma miatt a köznyelv „verduni vérszivattyú"-nak nevezte el az ütközetet, amely a nyugati front legfontosabb fegyveres összecsapása volt. A csata a németek kilenc órán át tartó tüzérségi támadásával kezdődött; a tüzérségi előkészítésre 1200 (más források szerint 1400) ágyút használtak, amelyek a fronttól tíz kilométeres távolságból zúdították az össztüzet az erődre, összesen több mint egymillió lövedéket lőttek ki. Haditechnikai érdekesség, hogy a németek ebben a csatában használtak először lángszórókat a francia lövészárkok megtisztítására. A verduni csata a francia elszántság jelképe lett a védők önfeláldozása miatt.

A Somme-i csata

Ha már említettük az első világháború második legvéresebb ütközetét, akkor beszéljünk most arról a csatáról, ami még a verduni vérszivattyúnál is több emberéletet követelt. Ez volt a somme-i csata, amelyet 1916. július 1. és november 18. között vívtak a nyugati fronton. A legfrissebb kutatások szerint a két oldal veszteségei – halottban, sebesültben és hadifogolyban – meghaladták a másfél millió főt; csak halottban a németek 450 ezer katonát veszítettek, míg az antanterők 620 ezret. Érdekesség, hogy ebben a csatában harcolt és sebesült meg Adolf Hitler is. A somme-i csata közvetlen előzménye a verduni ütközet volt, amelynek során a németek igen nehéz helyzetbe hozták a franciákat, így a Somme folyó völgyében, 19 kilométeres arcvonalon indított angol−ausztrál−kanadai−új-zélandi−dél-afrikai támadás célja az volt, hogy elvonja a német erőket Verdun ostromától, lehetőséget biztosítva ezáltal a franciáknak megfogyatkozott csapataik feltöltésére. A somme-i csata haditechnikai érdekessége, hogy az angolok itt vetettek be először harckocsikat, amelyek feladata ekkor még az ellenséges lövészárkok leküzdése volt. Bár a történészek szerint a csatában egyik fél sem tekinthető győztesnek, úgy vélik, hogy a somme-i ütközet nélkül az antanterők nem lettek volna képesek győztesen befejezni a háborút 1918-ban. Ha az első világháború jelentős ütközetei közül a verdunit a franciák nemzeti szimbólumának tekintjük, akkor a Somme-i csata ugyanilyen értékkel bír a britek számára.

Bruszilov-offenzíva

A Bruszilov-offenzíva az Orosz Birodalom legnagyobb teljesítménye volt az első világháborúban, és a világtörténelem legtöbb halálos áldozattal járó összecsapásainak egyikeként tartják számon. Az 1916-os offenzíva az Osztrák–Magyar Monarchia legsúlyosabb válságának, és az antant hatalmak legnagyobb győzelmének is értékelhető az első világháború során. A nagy erejű támadást a cári csapatok június 4-én indították meg a keleti fronton, Lemberg, Kovel és Luck környékén. A hadművelet – amelyet csak nagy veszteségek és kiterjedt területek elvesztése árán sikerült lefékezni szeptember 20-án ért véget. Az offenzíva megtervezőjéről és irányítójáról elnevezett támadás az orosz haderő legnagyobb haditette az egész háborúban, amelynek során a központi hatalmak – és főleg az Osztrák–Magyar Monarchia – hadhaderői hatalmas, többé már nem pótolható élőerő-veszteséget szenvedtek el. A Monarchia hadereje az összeomlás szélére jutott, a világháború végéig már nem volt önálló hadművelete, haderejének irányítását fokozatosan a németek vették át. Az Orosz Birodalom is igen magas árat, milliós nagyságrendű emberveszteséget fizetett a győzelemért. Az offenzívát az orosz nép újabb katonai kudarcnak élte meg, orosz történetírók szerint a hatalmas veszteség egyik kiváltója lett az 1917. februári orosz forradalomnak.

Kerenszkij-offenzíva

Az első világháború utolsó orosz hadművelete 1917. júniusában kezdődött, s a Kerenszkij-offenzíva nevet kapta, bár egyes feljegyzésekben júliusi offenzívának, vagy galíciai offenzívának is hívják. Az orosz csapatok megtámadták a Galíciában tevékenykedő osztrák–magyar és német alakulatokat, és előrenyomultak Lemberg, azaz az 1914-es sikerek helyszíne felé. Az oroszok kezdeti sikereiket a nagy erejű tüzérségi előkészítésnek köszönhették, a történészek szerint az orosz fronton korábban soha nem volt ilyen erejű tűz. A támadásnak az osztrákok nem voltak képesek ellenállni, ám a német csapatok jóval keményebben védekeztek és komoly veszteségeket okoztak az oroszoknak. Június elsejére az offenzíva teljesen összeomlott és a németek ellentámadásba mentek át. Az orosz vonalakat két nappal később áttörték és a csapatokat 240 kilométerrel szorították vissza. Az ideiglenes orosz kormányt meggyengítette ez a vereség, amely azt is bebizonyította, hogy az orosz hadsereg harci morálja már nem létezik.

A flandriai offenzíva, avagy a harmadik yperni csata

Az 1914-es és 1915-ös két yperni csatát 1917. július 31. és november 10. között követte a harmadik. Ez az ütközet azonban flandriai offenzíva néven vonult be a történelembe. Az antant csapatok pedig azért indítottak támadást, hogy a belga tengerpartig előrehaladva elfoglalják a német tengeralattjáró-bázisokat. S bár a hónapokig tartó ütközetben a két oldalon több mint hétszázezer katona esett el vagy sérült meg, az offenzíva mégsem emiatt, hanem a területet beborító sár miatt vált híressé. A sártenger hatalmas nehézségeket állított mindkét fél csapatai elé. A küzdelem többnyire lecsapolt mocsarak területén zajlott, amelyek még száraz időben is nedvesek voltak. A brit tüzérségi tűz azonban felszaggatta az ingovány tetejét, amit az augusztusban lezúduló esők teljesen járhatatlanná tettek. A folyékony sárral borított terepen sok katona fulladt bele az ingoványba, s még a lánctalpas harckocsik is elakadtak. A három hónapos küzdelem végén – november 6-án – a kanadai hadtest elfoglalta Passendale-t, amely az ipari hadviselés borzalmainak szimbólumává vált. A falut ugyanis a csata teljesen eltörölte a föld színéről.

Tavaszi offenzíva

A nyugati fronton a háború utolsó nagy német támadássorozata az 1918. márciusában indított tavaszi offenzíva volt, amit Kaiserschlacht, azaz a „császár csatája" néven is emlegetik a történészek. Az eredeti tervek szerint a támadássorozat négy hadműveletből állt, és teljes meglepetésként érte az antant csapatokat. A németek mélyen benyomultak a szövetséges vonalak mögé és a háború kezdete óta legnagyobb területeket szerezték meg. A német támadást legfőképpen azért tudták megindítani, mert az oroszokkal kötött Breszt-litovszki béke következtében ötven német hadosztályt csoportosíthattak át a keleti frontról a nyugati hadszíntérre. A tavaszi offenzíva célja az volt, hogy a szövetségesek erőit elvágják az utánpótlást biztosító belga és francia kikötőktől. A támadás miatt hatalmas pánik tört ki az antant vezérkarában, hiszen korábban azt hitték, hogy a németek már közel állnak az összeomláshoz. Az offenzívát csak három hónapos öldöklő küzdelem árán sikerült megállítani.

Fotó: internet

(További 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják el!)