„Az uralkodónak nem volt joga visszavonni a magyar alkotmányra tett esküt”

1849. október 6. a magyar történelem egyik leggyászosabb napja: Haynau császári táborszernagy ezen a napon végeztette ki Aradon a szabadságharc tizenkét tábornokát és egy ezredesét, illetve Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt. Az aradi tizenhárom nevét már az általános iskola alsó tagozatában is meg kell tanulniuk a gyerekeknek, ám mindez korántsem jelenti azt, hogy a hősökkel kapcsolatos ismereteink teljes körűek. „Személyes tapasztalataim szerint a gyerekek alapvetően érdeklődnek a vértanúk sorsa iránt, de nem tudom, mennyire található a háttérben tényleges tudás" − mondja kérdésünkre Hermann Róbert. „Annak őszintén szólva nem sok értelmét látom, hogy az elsősöknek meg kell tanulniuk a neveket, de az egyéni sorsok ismerete nélkül. Oktatási szempontból talán hasznosabb lenne egy adott évben egy-egy vértanú bemutatására koncentrálni."

Hermann Róbert úgy látja: az aradi tizenhárommal kapcsolatban nem lehet általánosan uralkodó tévhitekről beszélni, számos velük kapcsolatos információ azonban pontatlanul él a köztudatban. „Az első és legfontosabb leszögezni, hogy az utóbbi években több helyen is teret nyert vélekedésekkel szemben a vértanúkat természetesen nem jogszerűen ítélték halálra. Utóbbi nézet hangoztatói a hősök erkölcsi vértanúságát is megkérdőjelezik, amikor azt mondják, hogy megszegték tisztként a császárra tett esküjüket. Azt azonban elfelejtik, hogy később a magyar alkotmányra is felesküdtek, amit az uralkodónak éppúgy nem volt joga visszavonni, mint ahogyan az áprilisi törvényeket sem" – mutat rá.

Mind magyarnak vallották magukat

Ezen túlmenően persze akadnak prózaibb tévhitek is, amik inkább a szép legendák sorát gyarapítják, ám nem igazak. „Gyakran olvasni, hogy Vécsey Károly kivégzése előtt megcsókolta az akkor már halott Damjanich kezét, ezt illetően azonban semmiféle hiteles forrás nem áll rendelkezésünkre, így minden bizonnyal nem is igaz. Ugyanígy azok a magasztos, hazafias és keresztényi tartalmú utolsó mondatok sem hangzottak el a vértanúk szájából, amiket szintén sokszor idéznek és az interneten is alaposan elterjedtek az utolsó nyolc-tíz évben" − mondja Hermann Róbert.

Az aradi tizenhárom személyi jellemzőit tekintve általában szintén nem teljesek az ismeretek. Éppen ezért érdemes leszögezni, hogy tulajdonképpen egy közös jellemzőjük van: mindannyian császári-királyi tisztként szolgáltak 1848 előtt. „De már az sem egységes, hogy ‘48 előtt otthagyták-e a sereget, mint Dessewffy, Nagysándor József vagy Lázár Vilmos, netán tényleges, aktív tisztként szolgáltak a szabadságharc kitörésekor, mint Leiningen-Westerburg, Damjanich, Knezić, Láhner vagy Kiss" – sorolja Hermann Róbert. „Ez azért fontos, mert más hozzáállást jelent az, ha valaki a polgári életből, polgári értékrenddel tér vissza a hadszíntérre. Nagysándor József például az első igazi radikális republikánusok egyike volt akkoriban Magyarországon."

A vértanúk származása szintén gyakran boncolgatott kérdés, a történész szerint ennek azonban nincs igazi jelentősége: mindannyian magyarnak vallották magukat. „Leiningen-Westerburg Károly nyilvánvalóan nem magyarországi honpolgár volt, de magyar nőt vett feleségül, és bánsági birtokaik voltak. Vagyis egzisztenciális kapcsolódás is fűzte Magyarországhoz. Damjanich a köztudatban szerbként él, ő azonban azt hangoztatta, hogy anyja egy magyar gróffal csalta meg az apját, vagyis félig magyar… Temesváron azt is kikérte magának, amikor Haynau szidta a magyarokat, mondván, hogy ő is magyar. Knezić felesége szintén magyar volt és határőrcsaládból származott: ilyen esetben eleve nehéz pontosan levezetni a származást, vagyis sok múlik a választáson is. Láhner nem a-val, hanem á-val írta a nevét, Aulich pedig valóban egy pozsonyi német fogadós fia volt, és nem is tudott tökéletesen magyarul, de mégis hadügyminiszterré nevezték ki. Kiss és Lázár pedig örmény felmenőkkel is rendelkeztek, de magyaroknak vallották magukat, semmiféle ezzel ellentétes adat nem áll rendelkezésre. Tulajdonképpen Poeltenberg Ernő volt az egyetlen, akinek azt leszámítva semmilyen kapcsolódása nem volt Magyarországhoz, hogy egy magyar huszárezredben szolgált: osztrák−német családból származott, lengyel feleséget választott, levelezéseit németül és franciául folytatta. Amikor 1848 nyarán Magyarországra vezényelték az ezredét, írásban, illetve személyes kihallgatáson is kérte Latour külügyminisztert, hogy Itáliába helyezzék át. Amikor pedig a magyar haderő 1848 októberében, Jellasics üldözése közben átlépte a Lajtát, nyilvánosan tiltakozott ez ellen, majdnem ki is rúgták."

Összeállításunk második részét október 7-én olvashatják.