Becsületéért küzdött az első világháború utolsó percében elesett katona

Értelmetlen áldozatok

1918. november 11-én kevéssel reggel 5:00 után a német, brit és francia küldöttség tagjai egy vasúti étkezőkocsiban gyűltek össze Párizstól északra, és aláírtak egy fegyverszüneti egyezményt, amely kijelölte az első világháború végét. Az antant erők főparancsnoka, Ferdinand Foch francia marsall elutasította a harcok azonnali beszüntetésére irányuló német kérelmeket, és kijelentette, hogy a fegyverek délelőtt 11:00-kor fognak elcsendesedni, részben azért, hogy legyen idő arra, hogy a fegyverszünet híre elérjen mindenkit a fronton.

„Ott volt emellett a szimbolikus indok, hogy a tizenegyedik hónap tizenegyedik napjának tizenegyedik órájában legyen vége" – mondja Jonathan Casey, az Egyesült Államokban, Kansas Cityben található Nemzeti Első Világháborús Múzeum és Emlékhely levéltára és az ehhez tartozó Edward Jones Kutatóközpont igazgatója. A törekvés, hogy költői szimmetriát vigyenek egy korántsem költői háború végébe, borzalmas áldozattal járt – csaknem 3000 katona életével, köztük egy amerikai közlegényével, aki jó hírnevét szerette volna helyreállítani a háború utolsó percében.

A fegyverszünet aláírását követően még hat órán keresztül folytatódott a háború. Habár a fegyverszünet feltételei azt diktálták, hogy a német csapatok két héten belül hagyják el Franciaország területét, egyes amerikai parancsnokok nem voltak hajlandók feladni korábbi terveiket – folytatták azon francia területek visszafoglalását, amelyekről a németek a fegyverszünetben már lemondtak. „A parancsnokoknak azt mondták, harcoljanak tovább 11-ig. Egyesek így tettek, mások nem, ez attól függött, ők mennyire látták érdemesnek" – mondja Casey. „Amerikai részről vegyes volt a fogadtatás, a németeket pedig meglepte, hogy az amerikaiak továbbra is ilyen intenzitással harcolnak. Úgy gondolták, nyugalom lesz. Az antanthatalmak azonban meg akarták mutatni a németeknek, hogy az utolsó óráig fenntartják a nyomást, hogy tudják, komolyan veszik a fegyverszünet feltételeit."

A fegyverszünet aláírását követően tovább harcoló amerikai egységek közé tartozott a 79., „Szabadság" hadosztály 313. gyalogezrede. „Semmiféle enyhülés nem lesz az eredeti tervek végrehajtásában 11 óráig" – mondta a többségében Baltimore városából való katonáknak William Nicholson dandártábornok.

November 11-én reggel a 313. ezred katonái a Meuse-Argonne offenzíva jobb szélén találták magukat. A két hónapja folyamatosan harcoló egység semmiféle pihenőt nem kapott a fegyverszünet aláírását követően sem – helyette elfoglalta Ville-devant-Chaumont városát, Verduntől 16 kilométerre északra. A sűrű ködtől ugyan nemigen látták a németeket, hallották azonban géppuskáik és a harctér felett elsüvítő tüzérségi lövedékek hangját.

Megváltás az utolsó percben

A gránátok által keltett vas- és sárgejzíreket kerülgető katonák egyike volt a 23 éves Henry Gunther közlegény. A német bevándorlók unokájaként született Gunthert egy baltimore-i bankban betöltött kényelmes állás és újdonsült menyasszonya mellől szakította el a háború. Miután besorozták, 1918 júliusában szállt hajóra Franciaország felé, százada ellátásért felelős őrmestereként. Miután azonban felettesei elolvasták egy otthoni barátjának írt levelét, amelyben a lövészárkok körülményeire panaszkodott, és arra buzdította az illetőt, hogy lehetőleg kerülje el a szolgálatot, lefokozták közlegénnyé. Gunther egyik ma élő rokona, Carol Gunther Aikman elmondása szerint további csapás érte a férfit, amikor menyasszonya a lefokozás hírének hallatán felmondta a jegyességet.

A baltimore-i ezred katonái markáns változást láttak bajtársukon, miután elveszítette őrmesteri rendfokozatát. Nem volt többé társasági ember, ehelyett mogorva lett és visszahúzódó. Talán jó hírneve visszaállítása érdekében, valamint hogy bizonyítsa hazafiasságát egy olyan korban, amikor a német-amerikaiakra gyanakodva tekintettek honfitársaik, a legveszélyesebb feladatokra jelentkezett futárként. „Repesz sebezte meg a kezén, és haza is mehetett volna, de kitartott amellett, hogy itt marad segíteni katona testvérein" – mondja Aikman. „Szerintem ez önmagában bemutatja bátorságát, merészségét és zászlóalja melletti elkötelezettségét, hazaszeretetével együtt."

November 11-én 10:44-kor egy futár érkezett a 313. ezredhez azzal a paranccsal, hogy 16 perc múlva szüntessék be a harcot. „Tartsák a vonalakat, ahol vannak, ne nyomuljanak előre, de ne is vonuljanak vissza" – lihegte.

Talán Gunther úgy látta, csupán ennyi ideje maradt visszanyerni becsületét, és bizonyítani hűségét az Egyesült Államokhoz. Miközben két német géppuska személyzete a háború utolsó perceit számolta vissza, egy alakra lettek figyelmesek a ködben. A lövések dördültére Gunther a földhöz vágta magát, de továbbra is kúszott előre a sárban. A németek tovább figyelték az amerikai katonát, aki hirtelen ismét felállt, és a géppuskafészek felé futott felszuronyozott puskával. Gunther bajtársai kiáltoztak felé, hogy álljon meg, ahogy a zavarba jött németek is, tört angolsággal. Nem tudta, hogy a háború vége csupán percekre van? Ha hallotta is a kéréseket, Gunther figyelmen kívül hagyta azokat.

Az egyik német fegyver egy ötlövéses sorozattal bal halántékán találta Gunthert, aki azonnal meghalt. Teste 10:59-kor rogyott a sárba. John Pershing tábornok, az amerikai expedíciós haderő főparancsnoka Gunthert jegyezte le az első világháborúban elesett utolsó amerikai katonaként, habár a halottak száma tovább emelkedett még, mivel a híreknek több napba telt eljutni a világ távoli pontjain lévő hadszínterekre.

A fegyverszünet napjának katonai veszteségei meghaladták 1944. június 6-áét. Joseph Persico író és kutató szerint Guntherrel együtt összesen 2738-an estek el a háború utolsó napján a nyugati fronton, köztük 320 amerikai – többségük a fegyverszünet aláírása és életbe lépése közötti hat órában. Persico a „Tizenegyedik hónap, tizenegyedik nap, tizenegyedik óra" című könyvben azt írta, az elesettek száma meghaladta a nyugati front napi átlagát, az összes elesett pedig meghaladta a D-nap veszteségeinek számát. „Annyira ostobának tűnik" – írta az utolsó nap tapasztalatairól Harold Pierce tizedes, „folytatni az öldöklést az utolsó percig."

Gunther látszólag értelmetlen halála jól összefoglalta a háborút, amelyben megtörtént. „Valószínűleg szégyent érzett lefokozása miatt, és úgy gondolta, ez valamilyen módon családja becsületét is sértette. A megváltást kereste, és egyedül szaladt előre a lövésekbe" – mondja Aikman. „Úgy gondolom, végső nyughelye, a baltimore-i Legszentebb Megváltó Temető neve tökéletesen megfogalmazza azt, amit el akart érni." Ha Gunther célja a géppuskafészek felé rohanással az volt, hogy visszaszerezze elvesztett rendfokozatát, sikerrel járt – a Kiemelkedő Szolgálat Csillaga kitüntetés mellett 1923-ban posztumusz előléptették újból őrmesterré.