Berobban a puskaporos hordó

A pánszláv eszme jegyében Oroszország természetesen régi nagy regionális riválisával, a törökökkel szemben támogatta a szerb törekvéseket Koszovó, illetve a tengermelléki területek megszerzésére, valamint Bulgária erőfeszítéseit Trákia és Macedónia megkaparintására. Görögország eközben észak felé kívánt terjeszkedni, a nyugati nagyhatalmak – Nagy-Britannia, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország és Németország – pedig a status quót őrizve a török fennhatóság sérthetetlensége mellett szálltak síkra. A háttérben persze mindenkinek más okai voltak erre: London tényleg a kontinens kényes hatalmi egyensúlyának őre volt évszázadokon át, Bécs félt, hogy a balkáni népek önállósodása a Monarchia etnikumai számára is példát mutathat, Róma és Berlin pedig inkább a saját pecsenyéjét sütögette volna a Balkánon, és a gyengülő törökökkel szemben könnyebb lett volna érvényesíteni saját érdekeiket, mint seregnyi kis nemzetállam ellenében.

A 20. század etnikai összetűzésekkel, súlyos feszültségek közepette köszöntött be a Balkánra. Az 1904-es macedóniai felkelés még a legoptimistábbak számára is egyértelművé tette, hogy baj van, hiszen a görögök és a bolgárok estek egymásnak egy olyan terület birtoklásáért, amely hivatalosan a Portához tartozott. A felkelést leverték, de innentől kezdve tényleg mindenki a Balkánra figyelt, különösen annak fényében, hogy Isztambulban is más szelek kezdtek el fújdogálni az ifjútörök mozgalom szárba szökkenésével. A birodalom innentől kezdve fortyogott, a tartományokban uralkodó elégedetlenség kezelése néhol szinte megoldhatatlanná vált, a viszonylagos egyensúly végérvényesen felborult, és ismét forrni kezdtek az indulatok. Ezt a hatalmi űrt használta ki Bécs Bosznia-Hercegovina annektálásával, amely óriási nemzetközi felháborodást váltott ki: nemcsak a nagyhatalmak értékelték úgy, hogy Ferenc József túl messzire ment, hanem Szerbia is, hiszen Belgrád is jogot formált volna Boszniára.

Ahogy telt az idő, hirtelen mindenki úgy érezte, hogy elérkezett az ő ideje. Ehhez az egyik kulcsot az jelentette, amikor a Balkánra szintén szemet vetett Olaszország 1911-ben hadat üzent a törököknek, és Tripolisz blokád alá vonásával megkezdődött a két állam nagyjából egyéves háborúja. Ebből mindenki számára kiderült, hogy az egykor oly rettegett Oszmán Birodalom már csak fogatlan oroszlán, és tényleg „Európa beteg embere": a törökök képtelenek voltak megvédeni saját felségterületeiket, és roppant csúfos vereséget szenvedtek az olaszoktól. A balkáni nemzetállamok ebből arra a következtetésre jutottak, hogy eljött az ő idejük, és végre levethetik magukról a sok évszázados török rabigát: Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró 1912. március 13-án létrehozta a Balkán-szövetséget, természetesen Oroszország jótékony, atyai gondoskodása és kvázi-védnökösködése mellett, amelyet két hónappal később katonai jegyzékkel is kibővítettek. Montenegró októberi, Isztambulnak küldött hadüzenetével megkezdődött az első Balkán-háború, amelyhez azonnal csatlakozott a szövetség többi tagja is.

A háború egyik legfurcsább momentuma, hogy noha a szövetségesek szándékegységben cselekedtek, hadmozdulataikat nem hangolták össze, hanem eleve három külön frontot nyitottak a törökökkel szemben. A legütőképesebb, legnagyobb létszámú bolgár had Trákia felé támadott, a szerb erők a montenegróiakkal karöltve Macedónia irányába nyomultak, a görögök pedig a tengeren blokkolták a török flottamozgásokat, miközben a szárazföldön délről támadtak Macedónia, illetve Albánia déli része felé. A harcok mind a bolgár, mind a szerb, mind a görög fronton gyors hadisikerekkel és komoly török vereségekkel indultak, az utánpótlási gondokkal küzdő, széteső seregek a vártnál is gyengébben voltak képesek védekezni, és egyre szorultak vissza törzsterületeik felé. Menet közben Albánia is kihirdette függetlenségét. Isztambul decemberben már két hónapos fegyverszünetet kért, amit meg is kapott, ám ezt aztán maguk a törökök rúgták fel – a döntés hibásnak bizonyult, mivel továbbra is katasztrofális vereségeket szenvedtek, és végérvényesen visszaszorultak fővárosuk közvetlen előteréig, az úgynevezett Çatalca-vonalig.

A háborút végül az 1913. május 30-án aláírt londoni egyezmény zárta le, amelynek értelmében a győztesek felosztották egymás között az elfoglalt török területeket, és kötelezték magukat arra, hogy kivonulnak az immár szintén független Albánia területéről. Körülbelül mindent elárul a félsziget viszonyairól, hogy a felek teljesen elégedetlenek voltak a megszületett döntésekkel: elsősorban a Bulgária és Szerbia között feloszlott Macedónia körüli feszültségek hágtak magasra, így a győztes hatalmak egy hónappal a béke aláírása után már ismét háborúban álltak – ezúttal egymással…