Birodalmak alkonya

Szerző: Feith László |  2016. október 3. 18:14

Az Osztrák–Magyar Monarchia szempontjából kétséget kizáróan a három és fél hónap harcot követően szeptember 20-án véget ért Bruszilov-offenzíva volt a legnagyobb jelentőségű hadiesemény 1916-ban. A luck–oknai áttörés néven is emlegetett hatalmas méretű orosz támadás ugyanis kis híján kikényszerítette a dualista birodalom kilépését az első világháborúból.

1596020786

Oszthatatlanul és elválaszthatatlanul – olvasható a felirat az osztrák és a magyar címer, illetve a kettőt összekapcsoló Habsburg–Lotharingiai-ház családi címere alatt. A Bruszilov-offenzíva azonban a Monarchia számára a vég kezdetét jelentette.

A keleti hadszíntér osztrák–magyar szakaszán lényegében 1916 januárja óta nyugalom uralkodott. Az utolsó komolyabb összecsapás a Strypa folyónál, illetve Czernowitz előtt 1915. december 27. és 1916. január 19. között megvívott „újévi csata" volt, amelynek során a Karl von Pflanzer-Baltin vezérezredes által irányított osztrák–magyar 7. hadsereg legyőzte az orosz 7. és 9. hadsereget. 1916 tavaszán aztán a cári csapatok – a Verdunnél szorult helyzetbe került franciák kérésére – a németek által felügyelt frontszakaszon, egészen pontosan Fehéroroszországban, a Naracs-tónál lendültek támadásba. A gyalogsági roham háromnapos tüzérségi előkészítés után, március 18-án vette kezdetét, annak ellenére, hogy egy nappal korábban a támadók szempontjából kedvezőtlen változás állt be az időjárásban: az erőteljes olvadás következtében 17-én sűrű köd alakult ki, miközben a csatatér sártengerré vált. A cári hadvezetés ugyanakkor úgy látta, hogy a több mint hétszeres túlerő birtokában (a frontnak e szakaszán 360 ezer orosz katona állt szemben mintegy 50 ezer némettel) még ilyen, kevésbé ideális körülmények között is megkezdhetik az előretörést. Az egekbe szökő, a hadművelet végére a százezer főt is elérő veszteségük azonban rádöbbentette őket tévedésükre.

Bruszilov színre lép

Mindezek után kevésbé meglepő, hogy az orosz vezérkar nem igazán akart újabb támadó hadműveletet kezdeményezni, mivel reménytelennek látta a jól kiépített német védelmi állások áttörését. Pedig az antant június végén, július elején nagyszabású, összehangolt offenzívát tervezett indítani, amelynek kezdetét épp a cári haderő Vilna (Vilnius) elleni akciója jelentette volna. Mindeközben az angol–francia csapatok a Somme folyónál, míg az olaszok az Isonzónál készültek csapást mérni a központi hatalmakra. A Pripjaty folyótól a román–magyar határig húzódó orosz délnyugati front 1916 tavaszán kinevezett parancsnoka, Alekszej Bruszilov tábornok azonban felajánlotta: az általa felügyelt 300 kilométeres szakaszon megtámadja az osztrák–magyar erőket. A többi antantország azzal a feltétellel bólintott rá az ötletre, ha az oroszok változatlanul a keleti hadszíntér német szektorában, azaz Vilnánál indítják meg a döntő támadást.

1596020786

A Naracs-tónál 1916 márciusában indított orosz támadás súlyos kudarcba fulladt.

Bruszilov alárendeltségébe négy hadsereg tartozott, 600 ezer gyalogossal és további 60 ezer lovassal. Vele szemben négy osztrák–magyar hadsereg, illetve a német Déli Hadsereg (Südarmee) összesen mintegy 620 ezer gyalogosa és 35 ezer lovasa sorakozott fel. Április 20-án a tábornok összehívta hadseregparancsnokait, s megbeszélte velük a támadás részleteit. A fő csapást a 8. hadseregnek Lucknál kellett végrehajtania, de Bruszilov a másik három hadsereget is arra utasította, hogy válasszanak ki egy-egy helyszínt az áttörésre. Minderre ekként emlékezett vissza: „Megparancsoltam, hogy nem egy hadseregben, hanem a front mindegyik hadseregében készítsenek elő egy-egy csapásmérő arcvonalszakaszt. Ennek eredményeképpen az ellenség a rám bízott arcvonalon 20–30 helyen észlel majd földmunkákat, és még a szökevények sem tudnak mást elmondani az ellenségnek, mint hogy azon az arcvonalszakaszon rohamra készülünk. Az ellenség képtelen lesz egy helyre összpontosítani összes erőit, és nem tudhatja, hol mérjük rá a fő csapást."

Bruszilov nagy gondot fordított a támadás előkészítésére. A rohamcsapatokkal és a tüzérséggel a vonalak mögött begyakoroltatta a rájuk váró feladatokat, míg a légi felderítés adatai, illetve a hírszerzői jelentések alapján pontos információkkal rendelkezett a szemben álló erők elhelyezkedéséről. Azt szintén tudta, hogy a német és az osztrák–magyar hadvezetés egyaránt átcsoportosított bizonyos számú katonát más hadszínterekre, mivel a központi hatalmak stratégái úgy gondolták: az oroszok ellen még kisebb létszámú haderővel is képesek lesznek tartani az állásaikat. Készülő akciójával Bruszilov erre is rá kívánt cáfolni. Bár mind a négy hadseregét támadási paranccsal küldte harcba, a fő csapás irányába jelentősebb erőt csoportosított; Lucknál egy 23 kilométeres sávban 148 zászlóaljat sorakoztatott fel, szemben a Monarchia 53 zászlóaljával.

1596020787

Alekszej Bruszilov tábornok

A Bruszilov-offenzíva előkészületeinek kellős közepén, 1916. május 15-én azonban a Monarchia váratlanul rárontott a dél-tiroli olasz állásokra. A veszteségeket látva az olaszok először az orosz támadás azonnali megindítását kérték, majd azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben ez elmarad, különbékét kötnek a dualista birodalommal. A francia erők főparancsnoka, Joseph Joffre tábornok támogatta az olasz igényt, már csak azért is, mert különben neki kellett volna a nyugati hadszíntérről segítséget küldenie a Monarchia csapásai nyomán megrendült szövetségesének. Az orosz vezérkar a Vilnánál július közepére tervezett nagy támadást nem akarta előrehozni, de Bruszilov készen állt a fellépésre, amely ugyanakkor – az ellenséges erők lekötését célzó más, kisebb akciókkal együtt – továbbra is a keleti hadszíntér német állásai elleni fő csapás előkészítését szolgálta volna.

Megállíthatatlan oroszok

A támadás 1916. június 4-én indult meg a Pripjaty folyótól a román határig húzódó arcvonalon. A tábornok a rohamokat gyors és pontos ágyúzással vezette be, ezzel egyidejűleg indult meg a gyalogság offenzívája, amelyet a jól vezetett tüzérségi tűz folyamatosan tovább kísért. Bruszilov felhagyott a lövészárkok ellen indított tömegtámadásokkal, ehelyett az ellenséges vonalak gyenge pontjait rohamcsapatok koncentrált csapásaival törte át, így érve el mélységi behatolást. Ezt a harcmodort egyébként már korábban, hadseregparancsnokként is sikerrel alkalmazta. Az orosz tüzérség hatalmas pusztítást végzett az első vonalban összezsúfolt osztrák–magyar gyalogság soraiban: a veszteségi adatok sokkolóan hatottak a Monarchia parancsnokaira, illetve a lövészárkokban kuporgó katonákra egyaránt.

A fő csapást végrehajtó orosz 8. hadsereg június 6-án már 18 kilométer mély és 50 kilométer széles rést ütött az ellenséges védelmen, másnap pedig bevette Luck városát is. A gyors sikert követően délebbre – a Dnyeszter és a Prut folyók között, Okna irányába – az orosz 9. hadsereg is megkísérelte az áttörést, sikerrel. Ezen a szakaszon a támadók tíz nap alatt 40 kilométer szélességben és 60 kilométer mélységben szakították át a szemben álló fél védelmi vonalát.

1596020787

Az állóháborúban tétlenségre kárhoztatott lovasság fontos szerephez jutott a luck–oknai áttörés során.

Az orosz sikereket látva, Franz Conrad von Hötzendorf, az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke már június 5-én segítséget kért a németektől, később pedig kénytelen volt leállítani a jól indult dél-tiroli offenzívát, és az oroszok ellen átcsoportosítani erői egy részét. A vereségek személyi következménnyel is jártak: Conrad a Luck-nál kudarcot vallott osztrák–magyar 4. hadsereg éléről elmozdította József Ferdinánd főherceget, akit a parancsnoki teendők helyett inkább a vadászat kötött le, ráadásul meglehetősen feszült volt a kapcsolata a németekkel. Utódja Tersztyánszky Károly vezérezredes lett; a sors fintora, hogy a későbbiekben ő sem ápolt túl szívélyes viszonyt a szövetséges parancsnokokkal.

Az összeomlással fenyegető helyzetben a német hadsereg főparancsnoki tisztét betöltő Erich von Falkenhayn tábornoknak is lépnie kellett, s a nyugati hadszíntérről csapatokat küldött keletre, megmentendő a Monarchiát, amely ezért a segítségért komoly árat fizetett: a németek befolyása ugyanis jelentősen megnőtt az osztrák–magyar alakulatok irányítását illetően. Miután az erősítések beérkeztek, a központi hatalmak megpróbálták a frontszakasz északi részén átvenni a kezdeményezést, s nagy áldozatok árán végül sikerült megállítaniuk az orosz előrenyomulást. A déli szakaszon viszont folytatódott a hátrálás, mivel időközben Bruszilov is erősítést kapott. Ennek eredményeként az osztrák–magyar 7. hadsereg kénytelen volt feladni Czernowitzet (június 18.), Kolomeát (július 1.) és Delatynt (július 8.) is.

1596020787

Az orosz előretörést végül csak hathatós német segítséggel sikerült megállítani.

Elszalasztott lehetőség

Bruszilov diadalmenete a cári katonai vezetést is meglepte, ezért július 9-én feladta az eredeti, Vilna elleni támadás tervét, s megkezdte az átcsoportosítást a hadszíntér déli részére, hogy kiaknázza az ott elért sikereket. A hónap végén Luck térségében két hadsereggel és az elit gárdahadtesttel lendültek újra előre; ezt az offenzívát az osztrák–magyar erők csak a nyugatról átdobott német csapatok hathatós segítségével tudták megállítani augusztus közepéig. Ezzel egy időben délebbre, Okna körzetében is megindult a támadás, melynek eredményeként az oroszok augusztus 11-én bevették Stanislau városát. A cári haderő ezt követően egészen szeptember 20-ig próbálkozott további területek elfoglalásával, de a központi hatalmaknak sikerült megszilárdítaniuk az állasaikat. Ironikus módon a háborúba az antant oldalán bekapcsolódó Románia is az oroszok helyzetét nehezítette meg, mivel a friss szövetséges gyors veresége után a cári haderőnek kellett stabilizálnia a román frontot. A megnövekedett feladatok pedig véget vetettek a Bruszilov-offenzívának, amely csaknem kikényszerítette a Monarchia kiválását a háborúból.

A hadműveletek során ugyanis a dualista birodalom 600 000 fős – pótolhatatlannak bizonyult – veszteséget szenvedett, s csak a minden korábbinál nagyobb német támogatásnak köszönhetően maradhatott a háborúban. A segítségnyújtás persze Németországnak ugyanúgy érdekében állt, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia esetleges különbékéje gyakorlatilag számukra is reménytelenné tette volna a harc folytatását. Ez a segítség persze nem érkezett ingyen: a Monarchia véglegesen elvesztette a szövetségen belüli érdekérvényesítő képességét. Más szóval, a központi hatalmak táborában ezt követően minden úgy történt, ahogy a németek akarták.

1596020787

A Monarchia már soha nem tudta pótolni a Bruszilov-offenzíva alatt elszenvedett veszteségeit.

A diadal ellenére az Orosz Birodalom sem lehetett maradéktalanul elégedett. Bár Bruszilov az általa parancsnokolt délnyugati fronton 60–120 kilométer mély áttörést ért el, ami a cári haderő legnagyobb világháborús sikere volt, ezért komoly árat kellett fizetni. A tábornok csapatai 800 000 fős veszteséget szenvedtek el, ráadásul az orosz hadvezetés túl sokáig ragaszkodott az eredeti tervekhez, s a luck–oknai áttörés kezdeti eredményeit követően nem vette észre, hogy a keleti hadszíntér déli szektorában döntő győzelmet arathat a Monarchia ellen. A későbbiekben pedig már nem tudott hasonló erejű nagy támadást indítani.

A Bruszilov-offenzíva sikere ugyanakkor jelentősen csökkentette a nyugati hadszíntéren Verdunt védelmező francia haderőre nehezedő nyomást, hiszen a németek július elején kénytelenek voltak leállítani az erődrendszer elleni ostromot. Csapataik egy részét ezután átirányították keletre, de az antant Somme-nál indított támadása azért gondoskodott arról, hogy ez az erősítés csak korlátozott mértékű legyen. Az olasz hadvezetés is ügyesen használta ki Bruszilov győzelmeit, illetve azt, hogy a Monarchia kénytelen volt meggyengíteni dél-tiroli erőit. Július elején előbb az Alpokban visszavették Asiago és Arsiero városát, majd a két olasz front közötti belső közlekedési vonalakon gyorsan átcsoportosították a csapatokat az Isonzó folyóhoz, ahol a 6. isonzói csatában elfoglalták a Doberdó-fennsíkot és Görzöt (ma Gorizia – Olaszország) is. Nagyrészt Bruszilovnak köszönhetően tehát a nyár közepére, végére a központi hatalmak mindhárom fő hadszíntéren (nyugati, keleti, olasz) védekezésre kényszerültek.

Fotó: archív

Forrás: Magyar Honvéd 2016. szeptember