Birodalmak alkonya

A keleti hadszíntér osztrák–magyar szakaszán lényegében 1916 januárja óta nyugalom uralkodott. Az utolsó komolyabb összecsapás a Strypa folyónál, illetve Czernowitz előtt 1915. december 27. és 1916. január 19. között megvívott „újévi csata" volt, amelynek során a Karl von Pflanzer-Baltin vezérezredes által irányított osztrák–magyar 7. hadsereg legyőzte az orosz 7. és 9. hadsereget. 1916 tavaszán aztán a cári csapatok – a Verdunnél szorult helyzetbe került franciák kérésére – a németek által felügyelt frontszakaszon, egészen pontosan Fehéroroszországban, a Naracs-tónál lendültek támadásba. A gyalogsági roham háromnapos tüzérségi előkészítés után, március 18-án vette kezdetét, annak ellenére, hogy egy nappal korábban a támadók szempontjából kedvezőtlen változás állt be az időjárásban: az erőteljes olvadás következtében 17-én sűrű köd alakult ki, miközben a csatatér sártengerré vált. A cári hadvezetés ugyanakkor úgy látta, hogy a több mint hétszeres túlerő birtokában (a frontnak e szakaszán 360 ezer orosz katona állt szemben mintegy 50 ezer némettel) még ilyen, kevésbé ideális körülmények között is megkezdhetik az előretörést. Az egekbe szökő, a hadművelet végére a százezer főt is elérő veszteségük azonban rádöbbentette őket tévedésükre.

Bruszilov színre lép

Mindezek után kevésbé meglepő, hogy az orosz vezérkar nem igazán akart újabb támadó hadműveletet kezdeményezni, mivel reménytelennek látta a jól kiépített német védelmi állások áttörését. Pedig az antant június végén, július elején nagyszabású, összehangolt offenzívát tervezett indítani, amelynek kezdetét épp a cári haderő Vilna (Vilnius) elleni akciója jelentette volna. Mindeközben az angol–francia csapatok a Somme folyónál, míg az olaszok az Isonzónál készültek csapást mérni a központi hatalmakra. A Pripjaty folyótól a román–magyar határig húzódó orosz délnyugati front 1916 tavaszán kinevezett parancsnoka, Alekszej Bruszilov tábornok azonban felajánlotta: az általa felügyelt 300 kilométeres szakaszon megtámadja az osztrák–magyar erőket. A többi antantország azzal a feltétellel bólintott rá az ötletre, ha az oroszok változatlanul a keleti hadszíntér német szektorában, azaz Vilnánál indítják meg a döntő támadást.

Bruszilov alárendeltségébe négy hadsereg tartozott, 600 ezer gyalogossal és további 60 ezer lovassal. Vele szemben négy osztrák–magyar hadsereg, illetve a német Déli Hadsereg (Südarmee) összesen mintegy 620 ezer gyalogosa és 35 ezer lovasa sorakozott fel. Április 20-án a tábornok összehívta hadseregparancsnokait, s megbeszélte velük a támadás részleteit. A fő csapást a 8. hadseregnek Lucknál kellett végrehajtania, de Bruszilov a másik három hadsereget is arra utasította, hogy válasszanak ki egy-egy helyszínt az áttörésre. Minderre ekként emlékezett vissza: „Megparancsoltam, hogy nem egy hadseregben, hanem a front mindegyik hadseregében készítsenek elő egy-egy csapásmérő arcvonalszakaszt. Ennek eredményeképpen az ellenség a rám bízott arcvonalon 20–30 helyen észlel majd földmunkákat, és még a szökevények sem tudnak mást elmondani az ellenségnek, mint hogy azon az arcvonalszakaszon rohamra készülünk. Az ellenség képtelen lesz egy helyre összpontosítani összes erőit, és nem tudhatja, hol mérjük rá a fő csapást."

Bruszilov nagy gondot fordított a támadás előkészítésére. A rohamcsapatokkal és a tüzérséggel a vonalak mögött begyakoroltatta a rájuk váró feladatokat, míg a légi felderítés adatai, illetve a hírszerzői jelentések alapján pontos információkkal rendelkezett a szemben álló erők elhelyezkedéséről. Azt szintén tudta, hogy a német és az osztrák–magyar hadvezetés egyaránt átcsoportosított bizonyos számú katonát más hadszínterekre, mivel a központi hatalmak stratégái úgy gondolták: az oroszok ellen még kisebb létszámú haderővel is képesek lesznek tartani az állásaikat. Készülő akciójával Bruszilov erre is rá kívánt cáfolni. Bár mind a négy hadseregét támadási paranccsal küldte harcba, a fő csapás irányába jelentősebb erőt csoportosított; Lucknál egy 23 kilométeres sávban 148 zászlóaljat sorakoztatott fel, szemben a Monarchia 53 zászlóaljával.

A Bruszilov-offenzíva előkészületeinek kellős közepén, 1916. május 15-én azonban a Monarchia váratlanul rárontott a dél-tiroli olasz állásokra. A veszteségeket látva az olaszok először az orosz támadás azonnali megindítását kérték, majd azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben ez elmarad, különbékét kötnek a dualista birodalommal. A francia erők főparancsnoka, Joseph Joffre tábornok támogatta az olasz igényt, már csak azért is, mert különben neki kellett volna a nyugati hadszíntérről segítséget küldenie a Monarchia csapásai nyomán megrendült szövetségesének. Az orosz vezérkar a Vilnánál július közepére tervezett nagy támadást nem akarta előrehozni, de Bruszilov készen állt a fellépésre, amely ugyanakkor – az ellenséges erők lekötését célzó más, kisebb akciókkal együtt – továbbra is a keleti hadszíntér német állásai elleni fő csapás előkészítését szolgálta volna.

Megállíthatatlan oroszok

A támadás 1916. június 4-én indult meg a Pripjaty folyótól a román határig húzódó arcvonalon. A tábornok a rohamokat gyors és pontos ágyúzással vezette be, ezzel egyidejűleg indult meg a gyalogság offenzívája, amelyet a jól vezetett tüzérségi tűz folyamatosan tovább kísért. Bruszilov felhagyott a lövészárkok ellen indított tömegtámadásokkal, ehelyett az ellenséges vonalak gyenge pontjait rohamcsapatok koncentrált csapásaival törte át, így érve el mélységi behatolást. Ezt a harcmodort egyébként már korábban, hadseregparancsnokként is sikerrel alkalmazta. Az orosz tüzérség hatalmas pusztítást végzett az első vonalban összezsúfolt osztrák–magyar gyalogság soraiban: a veszteségi adatok sokkolóan hatottak a Monarchia parancsnokaira, illetve a lövészárkokban kuporgó katonákra egyaránt.

A fő csapást végrehajtó orosz 8. hadsereg június 6-án már 18 kilométer mély és 50 kilométer széles rést ütött az ellenséges védelmen, másnap pedig bevette Luck városát is. A gyors sikert követően délebbre – a Dnyeszter és a Prut folyók között, Okna irányába – az orosz 9. hadsereg is megkísérelte az áttörést, sikerrel. Ezen a szakaszon a támadók tíz nap alatt 40 kilométer szélességben és 60 kilométer mélységben szakították át a szemben álló fél védelmi vonalát.

Az orosz sikereket látva, Franz Conrad von Hötzendorf, az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke már június 5-én segítséget kért a németektől, később pedig kénytelen volt leállítani a jól indult dél-tiroli offenzívát, és az oroszok ellen átcsoportosítani erői egy részét. A vereségek személyi következménnyel is jártak: Conrad a Luck-nál kudarcot vallott osztrák–magyar 4. hadsereg éléről elmozdította József Ferdinánd főherceget, akit a parancsnoki teendők helyett inkább a vadászat kötött le, ráadásul meglehetősen feszült volt a kapcsolata a németekkel. Utódja Tersztyánszky Károly vezérezredes lett; a sors fintora, hogy a későbbiekben ő sem ápolt túl szívélyes viszonyt a szövetséges parancsnokokkal.

Az összeomlással fenyegető helyzetben a német hadsereg főparancsnoki tisztét betöltő Erich von Falkenhayn tábornoknak is lépnie kellett, s a nyugati hadszíntérről csapatokat küldött keletre, megmentendő a Monarchiát, amely ezért a segítségért komoly árat fizetett: a németek befolyása ugyanis jelentősen megnőtt az osztrák–magyar alakulatok irányítását illetően. Miután az erősítések beérkeztek, a központi hatalmak megpróbálták a frontszakasz északi részén átvenni a kezdeményezést, s nagy áldozatok árán végül sikerült megállítaniuk az orosz előrenyomulást. A déli szakaszon viszont folytatódott a hátrálás, mivel időközben Bruszilov is erősítést kapott. Ennek eredményeként az osztrák–magyar 7. hadsereg kénytelen volt feladni Czernowitzet (június 18.), Kolomeát (július 1.) és Delatynt (július 8.) is.

Elszalasztott lehetőség

Bruszilov diadalmenete a cári katonai vezetést is meglepte, ezért július 9-én feladta az eredeti, Vilna elleni támadás tervét, s megkezdte az átcsoportosítást a hadszíntér déli részére, hogy kiaknázza az ott elért sikereket. A hónap végén Luck térségében két hadsereggel és az elit gárdahadtesttel lendültek újra előre; ezt az offenzívát az osztrák–magyar erők csak a nyugatról átdobott német csapatok hathatós segítségével tudták megállítani augusztus közepéig. Ezzel egy időben délebbre, Okna körzetében is megindult a támadás, melynek eredményeként az oroszok augusztus 11-én bevették Stanislau városát. A cári haderő ezt követően egészen szeptember 20-ig próbálkozott további területek elfoglalásával, de a központi hatalmaknak sikerült megszilárdítaniuk az állasaikat. Ironikus módon a háborúba az antant oldalán bekapcsolódó Románia is az oroszok helyzetét nehezítette meg, mivel a friss szövetséges gyors veresége után a cári haderőnek kellett stabilizálnia a román frontot. A megnövekedett feladatok pedig véget vetettek a Bruszilov-offenzívának, amely csaknem kikényszerítette a Monarchia kiválását a háborúból.

A hadműveletek során ugyanis a dualista birodalom 600 000 fős – pótolhatatlannak bizonyult – veszteséget szenvedett, s csak a minden korábbinál nagyobb német támogatásnak köszönhetően maradhatott a háborúban. A segítségnyújtás persze Németországnak ugyanúgy érdekében állt, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia esetleges különbékéje gyakorlatilag számukra is reménytelenné tette volna a harc folytatását. Ez a segítség persze nem érkezett ingyen: a Monarchia véglegesen elvesztette a szövetségen belüli érdekérvényesítő képességét. Más szóval, a központi hatalmak táborában ezt követően minden úgy történt, ahogy a németek akarták.

A diadal ellenére az Orosz Birodalom sem lehetett maradéktalanul elégedett. Bár Bruszilov az általa parancsnokolt délnyugati fronton 60–120 kilométer mély áttörést ért el, ami a cári haderő legnagyobb világháborús sikere volt, ezért komoly árat kellett fizetni. A tábornok csapatai 800 000 fős veszteséget szenvedtek el, ráadásul az orosz hadvezetés túl sokáig ragaszkodott az eredeti tervekhez, s a luck–oknai áttörés kezdeti eredményeit követően nem vette észre, hogy a keleti hadszíntér déli szektorában döntő győzelmet arathat a Monarchia ellen. A későbbiekben pedig már nem tudott hasonló erejű nagy támadást indítani.

A Bruszilov-offenzíva sikere ugyanakkor jelentősen csökkentette a nyugati hadszíntéren Verdunt védelmező francia haderőre nehezedő nyomást, hiszen a németek július elején kénytelenek voltak leállítani az erődrendszer elleni ostromot. Csapataik egy részét ezután átirányították keletre, de az antant Somme-nál indított támadása azért gondoskodott arról, hogy ez az erősítés csak korlátozott mértékű legyen. Az olasz hadvezetés is ügyesen használta ki Bruszilov győzelmeit, illetve azt, hogy a Monarchia kénytelen volt meggyengíteni dél-tiroli erőit. Július elején előbb az Alpokban visszavették Asiago és Arsiero városát, majd a két olasz front közötti belső közlekedési vonalakon gyorsan átcsoportosították a csapatokat az Isonzó folyóhoz, ahol a 6. isonzói csatában elfoglalták a Doberdó-fennsíkot és Görzöt (ma Gorizia – Olaszország) is. Nagyrészt Bruszilovnak köszönhetően tehát a nyár közepére, végére a központi hatalmak mindhárom fő hadszíntéren (nyugati, keleti, olasz) védekezésre kényszerültek.

Fotó: archív

Forrás: Magyar Honvéd 2016. szeptember