Bosszúhadjárat

Szöveg: Feith László | 2015. október 17. 17:33

A köztudat igazán csak az 1849. október 6-án vértanúhalált szenvedett Batthyány Lajost és az aradi tizenhármat tartja számon, pedig az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, illetve az azt követő megtorlás idején hozzávetőleg száznegyvenöt embert végeztek ki az osztrákok.

Batthyány Lajos az osztrák megtorlás leismertebb áldozata.

Az osztrákok bosszúhadjáratára gyakorlatilag már 1848. október harmadikától számolni lehetett. Lamberg Ferenc altábornagy, a Magyarországon állomásozó császári-királyi hadsereg főparancsnoka pesti meggyilkolásának hírére V. Ferdinánd e napon adta ki azt a császári manifesztumot, amely az országot a haditörvények alá rendelte. A dokumentummal az uralkodó feloszlatta a magyar országgyűlést, s megtiltotta, hogy annak rendeleteit, illetve a Honvédelmi Bizottmány utasításait a katonai és polgári hatóságok végrehajtsák. Az intézkedés ugyanakkor magyar közjogi szempontból erősen megkérdőjelezhető volt, már csak azért is, mert az uralkodónak nem állt jogában magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül haditörvények alá rendelni az országot.

Fővezérsége idején Windisch-Grätz kevés halálos ítéletet hajtatott végre.

Mindazonáltal a császári-királyi erők ekkor még nemigen gondolhattak a megtorlásra, hiszen az ország jelentős része a magyar kormányzat ellenőrzése alatt állt. Alfred Windisch-Grätz tábornagy téli hadjáratával azonban fordult a kocka, s az első halálbüntetésekre sem kellett sokáig várni; 1849. január 15-én, Pápán rögtön-ítélettel kivégezték a Mednyánszky Sándor őrnagy vezette gerillacsapat két, foglyul ejtett tagját, Rédl Antalt és Szalay Gábort. Azt ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Windisch-Grätz, illetve a fővezéri poszton 1849 áprilisában őt váltó Ludwig Welden táborszernagy is inkább az elrettentés, semmint a megtorlás híve volt; a kivégzésekkel a szabadságharc tömegbázisát alkotó néprétegeket akarták megfélemlíteni. Számításuk azonban nem vált be, hiszen az a katona vagy politikus, aki el akarta hagyni az önvédelmi harc táborát, 1849 januárjának végére már megtette ezt.

A helyzet azonban Julius Haynau táborszernagy, az új császári-királyi fővezér 1849. május 30-i kinevezésével alapjaiban változott meg. Ekkor már a katonai elit sem kerülhette el a sorsát; bitófára jutott például az 1849 februárjában kapitulált lipótvári várőrség két tagja, Mednyánszky László őrnagy és Gruber Fülöp százados, akik a megadás ellen szavaztak. (A két tisztre egyébként a hadbíróság már korábban kimondta a halálos ítéletet, de azt Windisch-Grätz és Welden sem erősítette meg.)

Haynau hasonlóképpen akart leszámolni valamennyi, a magyar oldalon szolgált volt császári-királyi tiszttel, s ehhez a legmagasabb szintről, magától az uralkodótól kapott támogatást. Az 1848. december 2-án trónra lépett I. Ferenc József ugyanis szintén ragaszkodott a kemény megtorláshoz. A bosszúhadjárat széles rétegeket érintett, hiszen a honvédseregben szolgált volt császári-királyi tisztek mellett célponttá váltak az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjai, a kormánybiztosok, a trónfosztás és a függetlenség kimondásában részt vett parlamenti képviselők, valamint mindazok, akik 1849. április 14-e után a szabadságharc sikere érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki.

Buda visszavívása 1849. május 21-én: a bosszúhadjárat célpontjává váltak mindazok, akik a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztása után a szabadságharc sikere érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki.

A megtorlás első nagy hulláma 1849. október 6-án jött el; ekkor végezték ki Pesten Batthyány Lajost, az első független, felelős magyar kormány miniszterelnökét, míg Aradon a honvédsereg tizenkét tábornokát és egy ezredesét. A dátum kiválasztása nem volt véletlen: 1848-ban, a bécsi forradalom idején, e napon esett a népharag áldozatául Theodor Baillet de Latour hadügyminiszter. Az ő halálát (valamint a bécsi forradalom kirobbantását) pedig az osztrák kormányzat Magyarország, illetve Batthyány kabinetje számlájára írta.

A Batthyány Lajos elleni felségárulási per gyakorlatilag koncepciós eljárás volt. Azért mondhatjuk ezt, mert az egykori miniszterelnökkel szemben felhozott vádak többsége a császári manifesztum kibocsátása előtti időszakra datálható, márpedig ebben az esetben az uralkodó 1848. október 2-án nem egyszerűen felmenti őt a beosztásából, hanem eljárást kezdeményez ellene. Ez azonban nem történt meg, felségárulásról a felmentő határozatban szó sem volt, ezt a „kártyát" csak több mint tíz hónappal később húzta elő a bécsi udvar.

A megtorlás első nagy hulláma a szőllősi (világosi) fegyverletételt követően jött el.

Mindezek felett még a fegyveres lázadás bűnét is rábizonyították az osztrák hatóságok. Ehhez elég volt annyi, hogy Batthyány a miniszterelnökségről történt lemondása után, október 10-én (tehát az október 3-án kiadott manifesztum ismeretében) csatlakozott a Vas megyei nemzetőrség és népfelkelés csapataihoz. Hadműveletben azonban nem vett részt, mert egy nappal később kificamította a karját.

1849. augusztus 30-án Batthyányt a hadbíróság – egyhangúlag – teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. A hadbíró viszont még ezen a napon egy jól megindokolt kegyelmi kérvényt terjesztett elő, amelyet a hadbíróság – hasonlóan a halálos ítélethez – egyöntetűen támogatott. A végső szót – egy személyben – Haynau mondta ki. Döntéséhez a tábornoknak nem kellett a bécsi kormányzat megerősítő nyilatkozatát kérnie, ő pedig nem akart megkegyelmezni: elrendelte az ítélet végrehajtását.

Batthyányt tehát kötél általi halálra ítélték, de a börtönben töltött utolsó éjszakája során a felesége által becsempészett késsel felvágta a nyaki ütőereit. Kis híján elvérzett, de fogva tartói megmentették az életét, hogy aztán másnap mégis kivégezzék – a budapesti katonai kerület parancsnoka, Johann Kempen altábornagy döntése értelmében golyó által.

Az aradi várbörtön udvara.

Ugyancsak fegyveres lázadás és felségárulás bűnében marasztalták el Aradon a honvédsereg tizenkét tábornokát, illetve egy ezredesét egy olyan perben, amelynek során a hadbíróság jó néhány szempontot figyelmen kívül hagyott. Például azt, hogy Ferenc József magyar közjogi értelemben nem minősült Magyarország uralkodójának, hiszen nem koronáztatta meg magát, nem adott ki koronázási hitlevelet, s nem esküdött fel az ország törvényeire. Ez ugyanakkor a vértanúkon már nem segített; 1849. október 6-án Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezić Károlyt, Nagysándor Józsefet, Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost, illetve Vécsey Károlyt felakasztották, míg Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmos ezredest főbe lőtték.

Aradon nem csak a tizenhármak szenvedtek vértanúhalált. Másfél hónappal korábban, 1849. augusztus 22-én – rögtönítélő eljárás után – hasonlóképp végezte Ormai Norbert ezredes, a honvéd vadászezredek szervezője és főfelügyelője. Vesztére neki már volt priusza; 1846-ban belekeveredett egy galíciai függetlenségi összesküvésbe, amelynek lelepleződése után egy időre börtönbe zárták. Így 1849 augusztusának elején hiába mondott le a magyar hadseregben viselt rangjáról, előélete miatt nem kerülhette el az akasztófát. Ugyancsak Aradon – 1849. október 25-én – végezték ki Kazinczy Lajos ezredest, az író és nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát, aki egy északkelet-magyarországi hadosztály és az észak-erdélyi csapatok maradványainak parancsnokaként augusztus 24–25-én, Zsibónál adta meg magát az oroszoknak. Az utolsó, Aradon kivégzett vértanú Ludwig Hauk alezredes volt, 1850. február 19-én; ő a temesvári vereség után megpróbált eljutni Pestre, ám Biharkeresztesen elfogták. Tetézte a bajt, hogy poggyászában megtalálták „Az uralkodóház utolsó órái" című kéziratát, amelyben – az októberi bécsi forradalom eseményei mellett – a császárról és családjáról is megemlékezett, módfelett gúnyos hangnemben. Perbe fogták és halálbüntetést kapott. Ezt az ítéletet pedig Haynau helybenhagyta és végrehajtatta, annak ellenére, hogy a politikai okokból történő kivégzéseket 1849. október végén felfüggesztették.

A megtorlás másik fő helyszíne Pest volt, ahol 1849 júliusában állították fel a rendkívüli haditörvényszéket. A fővárosban kivégzett vértanúk közül meg kell említenünk Csány László nevét, aki kormánybiztosként a dunántúli, majd az erdélyi hadsereg harcképességének fenntartása érdekében tett rendkívül sokat. Vele együtt, 1849. október 10-én vezették a bitófa alá Jeszenák Jánost, Nyitra, Pozsony, illetve Komárom korábbi kormánybiztosát; az ő vesztét valószínűleg a lipótvári erőd megszerzésében betöltött szerepe okozta. Október 24-én végezték ki Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, illetve Szacsvay Imrét, a képviselőház jegyzőjét; mindkettejük aláírása szerepelt a függetlenségi nyilatkozaton. Október 20-án akasztottak fel (szintén Pesten) a szabadságharc külföldi résztvevői közül hármat, a lengyel Mieczyslaw Woroniecki alezredest, honfitársát, Karol d’Abancourt századost, valamint a német légió parancsnokát, Peter Giron alezredest. Kivégzésüknek szimbolikus jelentősége is volt: az osztrákok azt akarták kifejezésre juttatni, hogy a szabadságharc nem volt más, mint magyar felforgatók és veszélyes nemzetközi kalandorok vállalkozása.

Jelenlegi ismereteink szerint mintegy száznegyvenöt főt végeztek ki a megtorlás során, egytizedüknek azonban még a nevét sem tudjuk. Ezen felül több száz halálos ítélet született, melyeket később – kegyelem útján – hosszabb-rövidebb várfogságra enyhítettek. Az utolsó politikai foglyok 1859-ben, tíz esztendővel a szabadságharc leverése után szabadultak.