„Csak nézői voltunk a saját történelmünknek”

Nyugatra tekintettek…

Szabó Péter hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakértője szerint amennyiben jobban meg szeretnénk érteni Magyarország háborúból való kiválási kísérletét, illetve annak kudarcát, időben az ország német-szovjet háborúba való bekapcsolódásáig kell visszamenni. „Magyarország számára 1941. június 22-én két lehetőség adódott: vagy ellenáll Németországnak, nem teljesíti követeléseit, és a leigázott államok egyike lesz, vagy megpróbál vele menetelni és időben váltani, ha kell" – mondja a szakértő. Mint tudjuk, a magyar politikai és katonai vezetés az utóbbit választotta, de végül aztán nem sikerült megfelelő ütemezéssel váltania.

A magyar háborús kiugrás gondolata Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt erősödött fel, és egyben ekkor váltak intenzívebbé az angolszászok felé történő béketapogatózások is. „A doni tragédia, valamint a német hadsereg sztálingrádi és észak-afrikai vereségei ekkorra már végleg megerősítették a miniszterelnököt és a németellenes nyugatbarát köröket abban, hogy Németország feltehetően el fogja veszíteni a háborút. Ezzel a katonai vezetés is egyetértett, bár egyelőre a német szövetségen belül próbálták keresni a lehetőségeket" – mutat rá Szabó Péter. 1943 végére azonban már az is egyértelművé vált, hogy a nyugati szövetségesek nem vállalják át a háború szovjetek által viselt terhét. Teheránban megszületett az elvi megállapodás arról, hogy a háború után Magyarország valószínűleg a szovjet megszállási zónába kerül, és erről a magyar politikai vezetés is értesült. „Kállayék tudták, hogy az angolszászok nem tartanak igényt a Duna-medence megszállására, és Magyarország háborúból való kiugrásáért cserébe sem ígértek semmit" – mondja a szakértő, aki felhívja a figyelmet: a magyar kiugrás Washingtonnak és Londonnak eleve csak a második front megnyitása szempontjából volt fontos. A szövetségesek balkáni partraszállásának tervét pedig igazából csak a britek forszírozták, és a szovjetek – amerikai egyetértés mellett – mindig megtorpedózták Churchill ezen elképzelését, amennyiben valamely egyeztetésen komolyan felmerült.

1944-ben tovább rosszabbodtak a háborúból való kiválás lehetőségei: mivel a keleti hadszíntér helyzete jelentősen romlott, Németország számára egy teljesen lojális és megbízható magyar kormány, illetve a német hadicélok érdekében korlátlanul rendelkezésre álló magyar hadsereg, hadiipar és mezőgazdaság szükségeltetett. Ebből fakadt a március 19-ei megszállás, és így került hatalomra a Berlinhez feltétlenül lojális Sztójay Döme kormánya. Az év kora őszére ugyanakkor eldőlt, hogy a Déli-Kárpátok elfoglalása, a Kárpát-vonal védelme, illetve megtartása lehetetlen, ezért mindenképpen politikai megoldást kell találni a háborúból történő kiválásra, ráadásul augusztus 23-án Románia kivált a háborúból, és Bulgáriához hasonlóan átállt a szövetségesek oldalára. Ezt követően Magyarországon politikai váltás következett be: Horthy Miklós kormányzó felmentette a német követeléseket ellenvetés nélkül teljesítő Sztójay-kormányt, és helyébe Lakatos Géza vezérezredessel az élén új kormányt nevezett ki.

…keletet kapták

„Az államfő elképzelése szerint egy olyan hivatalnok-kormány állt volna fel, melynek miniszterei egyrészt az adott tárcák kitűnő közigazgatási szakemberei, másrészt tábornokok lettek volna, akiknek Horthy legfelsőbb hadúrként bármikor parancsot adhatott volna. Az új kormány összetétele azonban – némiképp érthetetlen módon – nem tükrözte ezen elképzeléseket" – mondja Szabó Péter. Lakatos Géza, akire a kormányzó építeni akarta volna a kiugrási politikát, csak a németek hozzájárulásával vállalta el a tisztséget, kabinetjében pedig csak mintegy 80 százalékban ültek olyan miniszterek, akik a magyar érdeket képviselték. Ez pedig kevés volt a kiugrás következetes véghezviteléhez.

A szakértő kiemeli: mind a politikai, mind a katonai vezetés számára az jelentette a legnagyobb problémát, hogy melyik szövetséges nagyhatalommal kezdeményezzen tárgyalásokat. Ugyan elvileg létezett egy 1943 szeptemberében datált megállapodás a nyugati szövetséges hatalmak és Magyarország között, amely szerint amint a szövetséges amerikai és brit erők elérik az ország területét, a honvédség alakulatai leteszik a fegyvert és Németország ellen fordulnak, a nyugati szövetségesek azonban távol voltak Magyarország határaitól. Eközben a szovjet és román csapatok az ország egy részét már el is foglalták. Vagyis hiába szorgalmazta volna Horthy és köre a nyugati megoldást, erre ekkor már nem mutatkozott reális lehetőség, amit a nyugati szövetséges erők olaszországi főhadiszállásán közöltek is a kormányzó követével, Náday István nyugállományú vezérezredessel szeptember 22-én: itt is határozottan elhangzott, hogy Magyarországnak Moszkvában kellene megvitatnia, miként szeretne kiválni a háborúból. „Németországban természetesen mindent tudtak ezekről a puhatolózásokról" – teszi hozzá Szabó Péter.

Makarov helyett Molotov

Horthy még annak ellenére is nagyon nehezen vette rá magát a szovjet megoldásra, hogy egyébként már nem lehetett halogatni a döntést, és nyilvánvaló volt: nincs más út. A kormányzó levélben jelentkezett be Sztálinnál, és három főből álló delegációt küldött Moszkvába „érdeklődni" a lehetőségekről. Ugyanakkor e hivatalos delegáció útba indítását a magyarországi arcvonal helyzetének alakulása mellett jelentősen befolyásolta egy szlovák területen harcoló szlovák-szovjet partizáncsoport politikai biztosának, Makarov alezredesnek Horthyhoz eljuttatott levele is. „Makarov ebben Molotov külügyminiszterre hivatkozva, magyar fegyverletétel esetén kedvező feltételeket ajánlott. Horthy, szűkebb tanácsadói körének biztatására, valamint éppen e levél tartalmának hatására döntött a már említett fegyverszüneti küldöttség útba indításáról. Ezt a delegációt Faragho Gábor altábornagy, volt moszkvai katonai attasé vezette, és október 5-én adták át Antonov hadseregtábornoknak, a vezérkarfőnök első helyettesének Horthy Sztálinhoz intézett levelét. Egyúttal azt is jelezték, hogy a delegáció a Makarov-levélben foglaltakat tekinti tárgyalási alapnak" – mondja Szabó Péter.

Mindezzel csak az volt a probléma, hogy a szovjetek egyből közölték: fogalmuk sincs róla, ki Makarov alezredes, így természetesen nem is mérvadó, ami az ő levelében szerepel. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter október 8-án, az éjszakai órákban fogadta a magyar delegációt, és átadta a brit és az amerikai szövetségesekkel egyeztetett előzetes – igen kemény, inkább diktátumnak nevezhető – fegyverszüneti feltételeket. Ezeket Horthy október 11-én kénytelen-kelletlen, de elfogadta, ám az államfő és a magyar katonai vezetés még ekkor is irreális megoldásokban reménykedett. „Horthy remélte, hogy talán Magyarország számára is elképzelhető az úgynevezett finn megoldás elérése, amely azt jelentette volna, hogy a német csapatok elhagyhatják az országot, a Vörös Hadsereg alakulatai pedig szinte jelképesen maradnának az ország területén" –  mondja Szabó Péter, aki szerint nem igazán érthető, mi indíthatta a kormányzót efféle feltételezésekre – már akkoriban is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a két ország helyzete semmilyen szempontból sem vethető össze. Abban is hiba volt reménykedni, hogy a nyugati szövetségesek majd „megmentik" Magyarországot Sztálintól.

Skorzeny közbelép

Mivel a németek mindent tudtak Faragho moszkvai küldetéséről, ezekben a hetekben idehaza is felgyorsultak az események. Berlin döntött: a végsőkig való kitartást hirdető Szálasi Ferencet és Nyilaskeresztes Pártját segítik hatalomra. Szálasi október 11-én megállapodott a kormányzás átvételéről Edmund Veesenmayerrel, a náci Németország teljhatalmú magyarországi megbízottjával. Ekkor már három hete Budapesten tartózkodott Otto Skorzeny és SS-különítménye, a korszak legrettegettebb elit katonai alakulata, amelynek szintén jelentős szerepet szántak a hatalomátvétel előkészítésében és végrehajtásában. Október 8-án a németek elrabolták a budapesti I. hadtest parancsnokát, Bakay Szilárd altábornagyot, akinek fontos szerepe lett volna a háborúból való tervezett kiugrásban.

Mindeközben Horthy és köre rendkívül szervezetlenül, kaotikus körülmények között kísérelte meg előkészíteni a kiugrást. A Vörös Hadsereg leálló támadásai közepette megindult néhány magyar alakulat Budapest térségébe vezénylése, ám mindez lassan és vontatottan haladt, amiben az is közrejátszott, hogy – szintén érthetetlen módon – csak részben avatták be a tervekbe Vörös János vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét. „Miklós Béla vezérezredes és Veress Lajos vezérezredes pedig ugyan tájékoztatást kaptak a várható feladatokról, de nem osztották meg ezeket az információikat a beosztottaikkal, és érdemi előkészületeket sem tettek. Még a kormány tagjai közül is csak néhányan tudtak a moszkvai tárgyalásokról, illetve az aláírt egyezményről" – emeli ki Szabó Péter. Kihagyták az előkészületekből az illegalitásban működő demokratikus, illetve antifasiszta szervezeteket és a munkásság képviselőit is, noha ezek egyértelműen jelezték, hogy együttműködnének a kormányzóval.

Végzetesnek bizonyult, hogy eközben a németek rendkívül gyorsan léptek: október 15-én, a Panzerfaust-akcióban (amelyet több német forrás Eisenfaust-akcióként is említ) Skorzeny emberei tőrbe csalták, elfogták és elrabolták ifjabb Horthy Miklóst. „Emiatt az államfő által elnökölt minisztertanácsi ülésre már nem egy döntésre kész, határozott kormányzó, hanem egy, a fiáért és családjáért aggódó, 77. évében járó megtört öregember érkezett" – mutat rá a hadtörténész, aki ennek ellenére hangsúlyozza: a döntés még így is megszületett a fegyverszüneti kérelemről, amit a koronatanács egyhangúlag el is fogadott. Ugyanakkor Horthy ezen a ponton is még csak a tárgyalások megkezdéséről tájékoztatta a kormánytagokat, nem pedig arról, hogy október 11-én már aláírták Moszkvában az előzetes feltételeket. A kormányzó az ülést megszakítva találkozott Veesenmayerrel, akinek felrótta mind a németek erőszakos cselekedeteit, mind fia elrablását, és bejelentette, hogy fegyverszünetet kér.

Sikertelen kiugrás

A rádióban déli 12 óra után olvasták be a nem egyértelmű kormányzói proklamációt, benne a hadparanccsal, amely feltétlen engedelmességre szólította a honvédeket, ám a szövegben fegyverszüneti kérelemről volt szó, a németek elleni fellépésre senkit sem szólítottak fel. „A nem tájékoztatott seregtestek mozdulatlanok maradtak" – ismerteti a következményeket Szabó Péter. „Néhány alakulat védelmi intézkedéseket hozott minden oldalról várható támadás ellen, ám eközben a végsőkig való kitartást támogató vezérkari tisztek, nevezetesen Nádas Lajos vezérkari ezredes és Porzezinsky György vezérkari alezredes mindent megtettek azért, hogy a kiugrás kudarcot valljon. A Honvéd Vezérkar főnökének nevében a rádió a délutáni órákban már olyan parancsot közölt, miszerint a kormányzói proklamáció nem jelent fegyverletételt, a harcot folytatni kell."

Az esti és éjszakai órákban Horthy és miniszterelnöke tárgyalásokat folytatott Rahn nagykövettel és Veesenmayerrel, akik meggyőzték, hogy mondjon le kormányzói tisztségéről. Eközben a német alakulatok megszállták Budapest fontos középületeit, a Magyar Rádiót és a laktanyákat. A rádió hamarosan már Szálasi Ferenc hadparancsát sugározta és Beregfy Károly vezérezredest kérte Budapestre. „Október 16-án, a hajnali órákban a Budai Várat megrohamozó németek és a kormányzó lemondásáról nem értesült magyar testőrök között rövid tűzharcra került sor, és ezzel a tervezett kiugrás elvetélt kísérlet maradt" – mondja Szabó Péter. Az egész akció szervezetlenségét és tétovaságát jól jellemzi, hogy voltak olyan alakulatok is, amelyek csak egy héttel később értesültek az eseményekről, illetve a nyilas hatalomátvételről. Az október 15-16-ai események azonban nem maradtak következmények nélkül: a csapatoknál gyakoribbá váltak a szökések és sokan tagadták meg a nyilas hatalomra való eskütételt. Megkezdődtek a kényszerű, többnyire az ellenség megtévesztő frontpropagandája hatására történt átállások is.

A szándék kevés volt

Szabó Péter összegzése szerint Magyarország háborúból történő kiválására a valós lehetőségek időbeni felismerése nélkül és a határozott döntések hiánya miatt az adott helyzetben nem volt lehetőség. „A kormányzói proklamációra és hadparancsra mindennemű előkészületek nélkül a magyar királyi honvédségnek, tisztikarának az addigi felkészítettségével, beállítottságával és neveltetésével ellentétes módon kellett volna cselekednie" – mutat rá a szakértő. „Az a hadsereg, amely 1941 nyara óta hadat viselt a Szovjetunió ellen, egyik napról a másikra annak szövetségesévé kellett volna, hogy váljon." Szabó Péter úgy látja: a politikai és katonai előkészületlenség, illetve Horthynak a hadseregtől való elszakadása mellett jelentős szerepet játszottak ezen pszichikai tényezők is. „A jóindulat és a jó szándék számos magyar politikusban és katonai vezetőben megvolt, de ez a történelmi felelősséget követelő időkben kevésnek számított."

És hogy változtathatott volna-e a háborúból történő október 15-ei sikeres kilépés az ország későbbi sorsán? Szabó Péter szerint aligha. „Ez egy teljes kudarcra ítélt, elkésett kísérlet volt ebben a formában, amelynek akár tragikus következményei is lehettek volna, ha megindítják." A hadtörténész emellett felidézi Kovács András filmrendező személyes emlékezéseit is mindarról, amit ő „a nem-cselekvés drámájának" nevezett: „Nagy történelmi fordulat készült, de a lakosság nagy része békésen sétált velem együtt az utcákon, vagy ment a dolga után. Én egyik barátomat kísértem ki az állomásra, mások élvezték az őszi napsütést. Csodálkozva néztük a német katonákat, akik homokzsákokat tettek le az utcasarkokra és géppuskájuk mögé feküdtek, miközben a tömeg békésen sétált. Groteszknek tűntek a németek a szemünkben, hiszen úgy tudtuk, hogy vége a háborúnak, holott a mi magatartásunk volt az. Mi csak nézői voltunk a saját történelmünknek."